A 2023/24-es évadban megkezdtünk egy interjú-sorozatot, melyben az egész évadon végigkísérünk két művészt: Molnár Janka színésznőt, a Pesti Magyar Színház Ensemble-jának tagját és Blénesi Zsoltot, a Budapesti Operettszínház balettművészét.
(A megjelenési problémák miatt a sorozat félbeszakadt, így az utolsó interjúkat nagy késéssel tudtuk csak megcsinálni. A sorozat előző részei Archívumunkban olvashatóak.)
Zsolttal kifejezetten régen találkoztunk legutóbb, még március elején szakadt félbe sorozatunk. Az azóta eltelt időszakot egy színuszgörbén lehetne leginkább ábrázolni: nagyon komoly szakmai elismerést és egy ijesztő sérülést, rengeteg munkát, próbát és előadást, valamint egy korábbi beszélgetésünkben már említett kaland megvalósulását is hozták számára ezek a hónapok.
Hogy mi mennyit jelentett, mit hogy élt meg, milyen emlék marad? Erről mesél sorozatunk utolsó részében – kissé rendhagyó módon ezúttal már az új évadban.
Nemrégiben egy beszélgetés közben felszisszentél valamire reagálva, hogy „Hány kényelmetlen jelmezem volt!” Mit lehet csinálni, ha kényelmetlen egy jelmez?
Elfogadni. Jó, ez egó kérdése. Én az a típus vagyok, aki azt mondja, hogy ez van, ebben kell teljesíteni. Persze az öltöztetők nagyon kedvesek, bármit kérünk, próbálják megoldani, de azzal, ha a cipő szorítja a kisujjamat, nem tudnak mit csinálni. Van az a táncos, aki nem fogadja el és addig alakíttatja a jelmezt, amíg az nem lesz tökéletesen kényelmes, de én nem vagyok ilyen. Ha őszinte akarok lenni (elmosolyodik), egészen addig nem is voltam tisztában azzal, hogy ez probléma, míg egyszer nem kaptam egy tökéletesen kényelmes jelmezt. Akkor csodálkoztam el, hogy ez ilyen is lehet? (vigyorog) De én ennek tudatában sem elégedetlenkedem, ha valahol valami szűk vagy nyom vagy lifeg. Kihívás elfogadva – ebben csinálom meg a feladatot.
A jelmez, mindegy, hogy szorít vagy nem szorít, meghatározza a karaktert. Én magam is észreveszem, hogy ha felveszek egy frakkot, azonnal máshogy tartom magam. És lehet, hogy az adott jelenetbe nekem épp az a kis szorítás fog kelleni, amitől „nem kényelmes”, az tesz hozzá mondjuk a mimikához valamit, amitől az egész úgy fog kinézni, ahogy kell.
Ha már a frakkot említed, amikor frakk van rajtad, akkor van valami könnyítés, mint a női blúzoknál, hogy bele van varrva az ingbe a mellény és így csak egy réteg ruha?
Á, dehogy. Teljes a jelmez: ing, nyakkendő, mellény, zakó, nadrág, zokni, cipő.
Elég régóta követem a ténykedésedet a színpadon és az évek során több különböző, időszakosan állandó ékszert láttam rajtad. Mitől függ, hogy milyen ékszert és mikor viselsz?
(elmosolyodik) Ezeknek az ékszereknek az én kis életemben jelentésük van, kötődöm hozzájuk, mihez miért. A nyakláncot nagyon szerettem, azt azért tettem le, mert elszakadt, a medálja a mai napig megvan. A gyűrű, amit sokszor láthattál rajtam, egy Palotagálán történt dobolás közben eltört – tehát annak, hogy már nem viselem, ez a konkrét oka van. Mostanában egy karkötőt szoktam időnként felvenni, amit egy fogyatékkal élő rajongó készített nekem – nagy értékkel bír számomra az a tény, hogy az ő világába is „be tudtam lopni magam”. (mosolyog)
Maga az ékszerviselés sajnos egyre inkább okafogyottá válik, hisz annak, hogy addig legyen rajtam valami, amíg otthonról a színházba érek, majd itt azonnal leveszem… (megrázza a fejét) Semmi értelme. Mostanában már csak akkor viselek ékszert, ha valahova máshova megyek, nem dolgozni. (vigyorog)
.jpg)
Ha átgondolod, hogy a húsz éves Zsolti mit tervezett-álmodott, hol lesz a következő húsz év végére, mi valósult meg abból?
Semmi, de ez nem azt jelenti, hogy rosszabb a helyzet ma, mint amit megálmodtam. Egyszerűen van egy természetes változás a világban, amit elfogad az ember. Az okostársadalomra akkor még nem számítottam egyáltalán (vigyorog), s az sokat változtatott az életen – de erről már egy korábbi beszélgetésben szó volt, hogy a mi szakmánkban szükség volna az emberi kontaktokra, amikről elviszi a fókuszt a folyton kézben lévő telefon.
Akkoriban nagyon más volt az operett megítélése, mint ma, folyton azt hallottam, hogy az operettben hátul állok és csak lépek kettőt jobbra, kettőt balra – ráadásul én eleinte nem is léphettem színpadra, „csak” haknikba jártam. Amit én a magam részéről imádtam, a „haknikkal” bejártam az egész országot – és bár akkoriban kifejezetten szerettem volna hajóra kerülni, azzal az egész világot is bejárni, ez különböző okokból nem jött össze, itt maradtam. És megszerettem ezt a világot. (mosolyog)
Idén volt egy nagyon rossz emlékű előadás, melyen nézőként azt éltem át, hogy a második felvonásra nem jöttél ki. Utóbb derült ki, hogy egy rémisztően komoly sérülést szenvedtél el. Mi játszódik le egy táncosban, mire kimondja azt, hogy nem tudja vállalni a színpadralépést a második felvonásban?
Amikor valami annyira fáj, hogy azt érzed, a következő lépés után lehet, hogy összeesel, nem vagy képes elvégezni a munkádat – akkor nem vállalhatod.
Olyan előfordul, hogy valaki táncol, rosszul lép, elreccsen a bokája és töréssel végigcsinálja az előadást, az adrenalin és a kötelességtudat elviszi addig, míg lemegy a függöny, s akkor ájul el. Nekem is volt olyan előadásom, amikor egy hosszabb jelenetnek, amiben katonaként állnom kellett a színpadon, jó egyharmadában ájult voltam, a mellettem lévő kolléga tartott meg álló helyzetben. De ebben a mostani esetben arról volt szó, hogy a sérülés… Nem is mondanám sérülésnek, ez a test folyamatos kihasználásából adódó állapot „bosszúja” volt, a derekamban történt valami, amiről nem tudtam, hogy mi, de elviselhetetlenül fájt. És nem volt biztos az sem, tovább jutok-e a következő lépésnél. Ez pedig színpadon több mint kényelmetlen.
Nehéz kimondani azt, hogy nem vállalod?
Nem. Mire ezt kimondom, olyan folyamaton vagyok túl, olyan fájdalmakon, aminek nem lehet más a vége.
Sok héten át tartott a gyógyulásod. Biztos voltál benne, hogy folytatni tudod a táncot?
Az elején az sem volt biztos, hogy a hétköznapi életemet folytatni tudom normálisan. Nem akarok részletekbe belemenni, mindenki a saját tapasztalata alapján képzelje el a sürgősségi egészségügyi ellátást március 15-én. A legijesztőbb az volt, hogy hosszú ideig nem volt semmilyen információm arról, hogy egyáltalán mi a bajom – de benne volt a bénulás lehetősége is. Végül szerencsére találtunk egy orvost, aki kiderítette, hogy mi a helyzet és segített, hogy lábra állhassak.
Gyakorlatilag ezzel a történéssel egy időben, egészen pontosan a sérülést követő napon átvehetted a Magyar Bronz Érdemkeresztet, egy nagyon magas rangú állami kitüntetést.
(elmosolyodik) Beigazolódott a mondás, hogy ha Isten egyik kezével elvesz valamit, a másikkal ad. Végtelenül megtisztelő, hogy engem erre a kitüntetésre érdemesnek találtak, az igazat megvallva talán még az átvétel pillanatában sem hittem el, annyira váratlanul ért. De csodálatos meglepetés volt ez, aminek a családom, s a barátaim együtt örültek velem.
És ami nagyon különlegessé teszi a számomra az az volt, hogy nem csak a hozzám közelállóktól, de a kollégáimtól is őszinte, értékes reakciókat kaptam, mindenki azt fejezte ki, hogy örül és egyetért azzal, hogy én ezt megérdemlem.
Tekintve, hogy nem vagyok fenn a social media felületein, nem csak arról van szó, hogy egy poszt alá ennyi meg ennyi lájkot odabiggyesztettek az „ismerőseim” – telefonhívásokat, e-maileket, személyes gratulációkat kaptam, ami az én számomra még tovább növeli az értéket, visszaigazolja, hogy talán tényleg jól csináltam valamit az elmúlt húsz évben. Elmondhatatlanul jólesett a szeretet ilyen mennyiségű és mértékű megnyilvánulása.
.jpg)
Azt, hogy szeretnek, magadnak köszönheted. (mosolyog) Amikor visszatértél a színpadra, nagy kérdés volt, hogy a Hegedűs a háztetőn előadásokat meg tudod-e csinálni, hiszen az a koreográfia erőteljesen igénybeveszi a derekat, amit még kímélned kellett (volna). Betanult a váltód – te pedig ahelyett, hogy otthon pihentél volna, az ő előadásaira is bementél és segítettél, támogattad.
Ez természetes. Belecsöppent valamibe újként a kolléga, egyértelmű volt, hogy ha már bepróbálta, kap előadást, akkor is, ha én is meg tudom csinálni. Nagyon jól tudjuk, hogy ha valaki így hirtelen bekerül egy előadásba, akkor minden segítség jól jön. Azt akartam, hogy érezze a támogatást, s hogy maga az előadás energiája, amit mindenki megszokott, meg tudjon maradni. Én azt gondolom, ilyenkor jó, ha van egy ilyen segítség, egyfajta lelki támasz, mankó. Mindig próbálok arra is figyelni, hogy amikor új beálló van és súgok neki, akkor megkérdezzem, nem zavarja-e, ha közben súgok, mert van, akit kizökkent, annak akkor inkább a jelenet után mondom el, de van, aki örül, ha közben is kap segítséget.
Nagyon szeretem a Hegedűst, ezért a szívemen is viseltem az egészet. Ha nem is volt jó érzés, hogy nem csinálhatom, de annyi haszna mindenképpen volt - s ezt máshogy nem éltem volna át –, hogy kívülről is láttam, mert teljesen mást érez belülről az ember. Ez a nézőpont nagyon sokat segít, hogy még jobban finomhangolni lehessen az egészet.
Szerencsére ő is, te is probléma nélkül végigcsináltátok a saját előadásaitokat, gratuláció hozzá.
Végezetül, ha már így kitoltuk a címben szereplő „egy évad”-ot, mesélj egy kicsit a nyaradról, kérlek. Milyen volt, hogy töltötted?
(elvigyorodik) Nagyon jó volt a nyár. Olyan szempontból is, hogy végre tudtam a családdal is foglalkozni kicsit többet, mert évad közben eléggé elhanyagolom őket.
Az egyik legjobb része egy bakancslista-tételem megvalósulása volt. Még februárban, a szülinapomra kaptam egy ejtőernyős-ugrást a kedvesemtől, ezt most szeptemberben sikerült is megvalósítani. (ragyog az arca)
Nem tudok róla igazán sokat mesélni, mert nem lehet elmesélni, ezt át kell élni! Arra bíztatok mindenkit, akiben van erre affinitás, hogy próbálja ki mindenképpen!
Én annak örülök a legjobban, hogy olyan volt tényleg, ahogy mondani szokták „ahogy azt Pistike elképzelte”… Minden pillanatát élveztem és végigszórakoztam a levegőben. (Olyan szinten, hogy a felvételen látszik: végigdumáltam az esés és az ugrás pillanatait is.) (nevet) Nagyon jó fej oktatóm volt, illetve nem így hívják, de nem tudom a pontos megnevezését. Akivel ugrottunk, az ugrás előtt lazán közölte velem, hogy „Bocs, de én mindent elfelejtettem.” Én meg persze rávágtam, hogy „Nem baj, egy csomó akciófilmet láttam, majd én lehozlak.” (nevetünk)
Eszerint megvolt az összhang. (bólogat) Van gondolat a levegőben?
Nincs. Bár szerintem ez típusfüggő. A repülőn vissza kellett fogjam magam, mert belőlem a gyermeki örömet hozta ki, „megőrültem” volna szívem szerint, de próbáltam mégis tekintettel lenni a repülőben ülőkre.
Repülőből ugrottatok, nem helikopterből?
Duplaszárnyú repülőből ugrottunk, igen. Ültek mellettem olyanok is, akik azért paráztak, nem akartam széttrollkodni a lelkesedésemmel az ő lelki felkészülésüket.
Eszerint többen mentetek egyszerre?
Persze, tipik, ahogy a filmekben látod: ülünk többen, a földön is fekszenek, fogok egy fogantyút, nyitva van végig az ajtó és…
Nem félelmetes a nyitott ajtó?
Nem! (mosolyog) Valahogy ezek engem inkább spannolnak. Izgulni izgultam, természetesen, de félelemérzetnek egy halvány szele sem volt.
Tényleg nem lehet szavakkal leírni. Így utólag azt gondolom, hogy még egy öt-hatot ugranék, s talán a hatodik után lenne az, hogy meg tudom fogalmazni, mi is történik velem.
.jpg)
Meg lehetne unni?
Nem! Ezt nem! Inkább továbbvinni. Nálam inkább már egyértelmű, hogy én meg se állnék a wingsuit-ig, azt nagyon tudnám csinálni. Visszaigazolást nyert, amit talán már említettem is, hogy ha gazdag lennék, valószínűleg már nem élnék, mert feszítgetném a határokat…
Kedvesem kérdezte, hogy figyeltem-e a tájat magam alatt. Hát… nem. Nem néztem. Egy olyan adrenalinlöketet kapsz, amibe nem passzol bele a táj nézegetése. A zuhanás, a légellenállás érzése, az, hogy nehezen kapsz levegőt… Nem nézelődsz. Vannak érzések, de ezeket nem tudom megfogalmazni. Az egyetlen, amire biztosan emlékszem, hogy iszonyatos felszabadultságot éreztem, de tényleg csak ennyit tudok mondani.
Földetérés után van valami különleges érzet? Szédülés, tengeribetegség…?
Nem, semmi… Csak fülig ért a szám és hazafelé félúton esett le, hogy mi is történt.
Neked nincs tériszonyod, ugye?
Nincs, nincs. Bár azért a magasban már remegett a lábam. Azt gondolom, hogy a tériszonyos sem parázna abban a helyzetben, hisz ott nem látod a talajt. (nevet)
Amúgy én azt is kipróbálnám, hogy én kiugrom ejtőernyő nélkül, majd valaki utánam ugrik az ejtőernyővel és az benne az izgi, hogy el tud-e kapni. (nevet)
De viccet félretéve azért is tetszik ez a párhuzam, mert néha mindannyian érezzük a késztetést, legszívesebben kiugranánk egy gépből ejtőernyő nélkül. Noha ez általában csak egy pillanatnyi gondolat, de ha metaforikusan nézzük, tízből egyszer valóban be kell vállalni egy olyan „ugrást” a való életben is, mintha ejtőernyő nélkül ugranánk ki egy repülőgépből. Mondhatnám ezt egyfajta üzenetnek így a sorozat végére, hogy merjünk ugrani, ha úgy érezzük, mert csodálatos érzés is lehet a zuhanás. Persze muszáj kihangsúlyozni, hogy csak akkor ugorjunk, ha biztosak vagyunk benne, hogy ugrik utánunk az is, aki majd ránk adja esés közben az ejtőernyőt.