Egy évad Blénesi Zsolttal - 2023/2024.

Folytatva tavaly megkezdett sorozatunkat, a 2023/24-es évadban is végigkövetjük az évadát két művésznek: idén Molnár Janka, a Pesti Magyar Színház Ensemble-jának művésze és Blénesi Zsolt, a Budapesti Operettszínház Balettkarának balettművésze lesz a beszélgetőtársam.

Elméletileg mindketten „hátul állnak” a színpadon, de hogy ez tulajdonképpen mennyire nem igaz, hogy az ő munkájuk – és természetesen az általuk képviselt két „csapaté” – mennyire fontos része a zenés színháznak, a látványnak és a hangzásnak és személy szerint nekik mennyi időbe és energiába kerül, hogy előadásról-előadásra ugyanazt a nagyon magas minőséget tudják nyújtani, arról remélhetőleg beszélgetésről-beszélgetésre egyre árnyaltabb képet kap majd az olvasó

Blénesi Zsolt balettművésszel két Csárdáskirálynő előadás közöttre tudtunk csak időpontot egyeztetni. A szűkre szabott idő miatt rohanva érkezik, de végtelen kedvességgel és a rá jellemző hatalmas mosollyal fogad a színház művészbejárójánál, hogy végül a Jókai tér egyik asztalánál üljünk le. Ezt a helyet mondhatni jól ismerjük, hiszen korábbi interjúnk is épp itt készült.

A nyári szüneted legelején találkoztunk, mi történt azóta, milyen volt a nyarad? Jutott időd pihenésre?
A nyár jobban telt, mint gondoltam, sokkal jobban, nem is számítottam rá. Azt hittem, jóval kevesebb élményem lesz. Nekünk, táncosoknak a nyár mindig deficites egy kicsit, olyan szempontból, hogy a mi fizetésünkhöz elég sokat hozzátesz a szereppénz, ami nyáron, ha nincs előadás, akkor nincs, ezáltal sokkal okosabban be kell osztani a dolgokat.
Mi az a szereppénz?
Van egy alapfizetésünk, amin felül ki-ki az után az előadás után, amiben benne van, kap egy plusz összeget előadásonként. A konkrét összeg sok mindentől függ, hogy kinek mennyi dolga van benne, ha van egy kis szóló, az is emel rajta, de olyan is van, hogy egységesen kapjuk. A musicalek kicsit többet fizetnek, mert ott énekelni is kell, több dolog van. Illetve, ha olyan feladatot kell elvégeznünk, ami nem munkaköri kötelesség, díszíteni, bútorozni komolyabban – most ne arra gondolj, hogy két széket arrébb rakunk, segítünk, ahol tudunk, azt természetesen megcsináljuk, hanem ha valami komolyabb dologról van szó.
Előfordul olyan, hogy komolyabb díszletes vagy hasonló feladatotok van?
Igen, volt, hogy mi voltunk benn és lehetetlen volt, hogy kívülről egy díszítő bejöjjön, színpadon belül kellett változtatni és nem technikával. Olyankor ezt mi végezzük el. Ha pedig ez egy olyan változás, ami felelősségteljes, oda kell figyelni, mert balesetveszélyes lehet, azért akkor szintén jár egy plusz összeg. De ez csak akkor van, ha nem lehet megoldani, hogy a díszítők bejöjjenek. Szóval sok kisebb dolog határozza meg, de lényegében ezekből tevődik össze, hogy mi mennyi, emiatt számít nagyon, hogy hány előadásunk van.
És ez nincs ugye nyáron, ennek függvényében komolyan rezgett a léc a nyaralást illetően, de szerencsére mindenre tudott jutni egy pici. Sőt, azáltal, hogy nem jött össze egy nagyobb szabású nyaralás, összejött sok apró élmény, úgyhogy ilyen szempontból egészen jó nyarat tudtam zárni. Az elején volt egy kis csalódás, mert ilyenkor az ember bevállal színházon kívüli előadásokat – nevezzük még mindig hakninak –, amiket, mivel nincs színház, meg is tud(na) csinálni, de valahogy nekem pont úgy jött ki, hogy egymás után mindegyik elvállalt előadás elmaradt. Így viszont szabadidőm lett, ami előny tud lenni a művész-szakmában, hiszen nekünk lényegében a színház a második család, ha nem az első és ilyenkor, ha nincs munka, ezért van szabadidő, akkor az igazi család felé lehet fordulni. Ilyen szempontból szerencsés vagyok, mert a nyáron tudtam olyan dolgokat csinálni, amikkel kicsit visszakapcsolódtam a családhoz. Egyébkor az ember akarva–akaratlanul is elszakad tőlük azáltal, hogy a nagy ünnepeken, a családi ünnepeken nincs ott, hiszen nekünk pont akkor van a hajtás, erről szól ez a szakma. Tehát összefoglalva: nincs okom panaszkodni, volt mindenre lehetőség.
Nehéz visszajönni ősszel?
Attól függetlenül, hogy dolgozik-e az ember nyáron vagy nem, vissza kell szokni. A kezdéskor mindig van egy ilyen „visszaszokunk” - időszak, de egész jól szokott sikerülni. (vigyorog) Az idei évadot a musicalesek kezdték, nekik egyből előadásaik voltak, nekem az nagyon jó volt, hogy bár mi is 28-án kezdtünk (augusztus), de egy hétig csak balettórák voltak, így szépen vissza tudtunk rázódni abba a kerékvágásba, amiből ugyan nem zökkentünk ki teljesen, de azért jó volt így.
Mit jelent ebben az esetben a balettóra?
Nekünk minden egyes nap úgy kezdődik, hogy balettóra van, az kötelező. Egész évadban. A balettóra úgymond elengedhetetlen, ez alapozza meg a kondíciót, hogy napi rendszerességgel csináljuk a gyakorlatot. Lehet ugyan, hogy nem napi rendszerességgel van előadás, de ez nekünk olyan körülbelül, mint az orvosoknál a műtét előtt a bemosakodás.
Mennyi idő egy ilyen óra? Tényleg egy óra?
Egy óra, igen. Vagy egy és negyed óra.
És ez elég ahhoz, hogy ilyen szinten tudj mozogni?
Persze, bőven. Sokszor amit mi balettórán átmozgatunk, azt az előadásokban egyáltalán nem használjuk, vagy nem olyan intenzitással… Most is csináljuk a Csárdáskirálynőt és ebben nincsenek olyan elemek, amikhez előtte nagyon gyúrni kellene spárgára vagy ilyesmi. Viszont ugyanúgy letoljuk reggel a gyakit.
Ezeknek inkább a téli időszakban mutatkozik meg a fontossága, mikor például jön a Diótörő. Ez a balettmesterektől is függ, de sokkal jobban figyelnek rá, hogy olyankor keményebb gyakik vannak, jobban fel vannak építve és olyankor fordul elő az is, hogy hosszabb a gyakorlat. Ez össze van hangolva a színpadi próbával, mert amikor színpadi próba van, olyankor van, hogy rövidebb, csak ötven perces a balettóra, hogy a színpadi próbára oda tudjunk menni. Előfordul, hogy a balettkar később érkezik a próbára, így az egyébként 10-kor kezdődő próbához a balettóra után mi 11:15-kor csatlakozunk. De a zenekaros összpróbákon nekünk is tíztől ott kell lennünk, olyankor eleve úgy írják ki a balettórát, hogy „kivéve beosztott balettkar”, mert akkor mi egyből próbálunk és akkor saját felelősségre van a bemelegítés. Délután is jó, ha bemelegít az ember, mert a reggeli gyaki addigra elmúlik.
A próbák előtt nektek magatoktól kell bemelegíteni és a próbán már üzemkészen megjelenni?
Igen, mert nem lehet minden próba előtt balettóra.

Mikor tudjátok meg, hogy miben lesztek benne? Évad elején van valami bejelentés?
Nem tudjuk az évad elején. Mi azt, hogy benne vagyunk valamiben vagy nem, a próbák elkezdésekor tudjuk meg. Be szokták nagyjából jelenteni évad végén – új évad elején, hogy mik lesznek az új darabok és mik maradnak meg, innentől valószínű, hogy ha megmarad olyan darab, amit eddig csináltam és fix voltam benne, akkor az marad is – hacsak nem jönnek újak és nem az a koncepció, hogy nekik is teret kell adni. Illetve a teljesen új darab esetén, ami most Az Orfeum mágusa, csak azt tudtuk, hogy lesz a darab, de nem tudtuk azt sem, hogy hány pár lesz benne. Először ennek kell eldőlnie, hogy hány táncos kell az adott előadásba, s akkor – ez általában így működik, legalábbis én így tudom – a koreográfus lead egy listát a balettigazgatónak, az övé az utolsó szó, neki kell rábólintania. Akkor kerül ki egy kiírás és mi csak onnantól tudjuk, hogy a próbákra ezeknek és ezeknek kell jönni, vagy ez meg ez váltó. Ott már ki vannak írva a váltók is, az kihívás.
Tulajdonképpen mit jelent a váltó? Készenlétis?
A váltó ugyanúgy ott van minden próbán és mindent tudnia kell, mert soha nem látható előre, hogy kinek a helyét kell majd csinálnia – ha kell.
Napi gyakorlat, próbák, előadások, új bemutatók. Így leírva egy kicsit soknak tűnik. Mivel tudsz kikapcsolódni?
Őszintén, kikapcsolni…? Változó. Van, hogy este, mikor hazaérek, csak leülök és valamire bambulok a tévében, bár ez az alvás rovására tud menni. Sokszor jólesik megkérdezni a páromat, hogy mi van vele, milyen volt a napja és csak azáltal, hogy magáról mesél, rá figyelek és nem pörgök tovább azon, amin addig. De volt egy időszak, amikor az kapcsolt ki, hogy hazaértem és nyomtunk egy Scrabble-t. Akkor éppen annyira kattogtam mindenen, hogy muszáj volt valami olyat csinálnom, ami leterheli ugyan az agyamat, de épp emiatt kattint át és kapcsol ki. És például a Scrabble ilyen volt.
A legigazibb kikapcsolódás nekem egyébként az, amikor tudom, hogy van két napom teljesen egyedül – ez mondjuk évente kétszer-háromszor fordul elő –, akkor előveszem az xboxot és valami fantasy-játékot – és akkor egy pár napra engem el lehet felejteni, mert akkor szó szerint egy teljesen más világba megyek. Ez nekem egy nyaralással ér fel sokszor. Ma már persze simán lerakom, ha játszom is egy játékkal és nem akarom mindenáron „Még ezt a pályát, meg még azt a pályát!”, de hogyha leülök játszani, akkor az a kitétel, hogy ha szükség van rám, hozzám lehet szólni, de alapvetően pár napig erről szól az életem és akkor végig is játszom egy játékot.
Persze sok minden más ki tud kapcsolni, de ezek időszakosan váltakoznak. Most például Pécsről hazafelé a vonaton végignéztem egy előadást a L’art pour L’art társulattól - Laár András és Dolák Saly Róbert számomra a humor olyan képviselői, akiket nagyon sokra tartok, imádom a gondolkodásukat meg az alázatukat és azt a stílust, amit már mióta tolnak és nem adják fel. Nagyon szeretem, ahogy a közönséggel játszanak, ahogy úgy szórakoztatnak, hogy közben azért szivatnak és a dumák, ahogy előadják, amilyen köntösbe öltöztetik azokat a favicceket… Ezzel más is próbálkozik, csak rosszul. Tény, vannak azért szélsőségek, de őket nagyon csípem.

A Budapesti Operettszínház az utóbbi időben rengeteg gálát állít színpadra. Táncosként mi a nehezebb: egy gálát megcsinálni és külön-külön tudni a számokat, vagy egy előadást végigvinni?
A gála fárasztóbb. Sokkal többet vagyunk színpadon. Amiket gálákon csinálunk, azok lényegében a meglévő előadásokból vannak szemezgetve, tehát ismerjük, tudjuk a táncokat. Az a különbség, hogy egy gála olyan, mint egy mix, ahol egymás után jönnek a számok. Egy előadáson a szólókkal, a prózákkal, a változásokkal azért nagyobb szünetek vannak és lehet pihenni. Átlagosan egy előadásban, ha van hat-hét számom, az már jónak számít. Ehhez mondok egy példát: régebben, amikor én belecsöppentem ebbe, általában külföldi turnékra vittünk gálákat, ahol azért „meg kellett mutatni” és volt gála, amiben huszonhárom szám volt. A huszonhárom számban a két óra alatt úgy tíz-tizenkét gyorsöltözés tuti volt. Sokszor azt csináltam, hogy egyik ruhára vettem rá a másikat, mert annyi idő volt, hogy leveszem és már indulás be. Pörgős.
Nem akadályoz a mozgásban a dupla ruha?
Megszokod. Az ember nagyon sok mindenhez hozzászokik. Úgy csinálod, hogy jó legyen, mindenki magának találja ki ezeket a trükköket, az a lényeg, hogy érj be. (nevet) Ilyen szempontból izgalmasabb is, gyorsabban is elmegy, de sokkal fárasztóbb a gála. Ne érts félre: nem rossz. Csak más.
Nemrég voltatok egy gálán Erdélyben is. Hogy utaztatok, milyen volt a fogadtatás – hogy érezted magad?
Nagyon jó volt, jól is sikerült. Egy kollégám szervezte, nekem nagyon tetszett, ahogy össze volt rakva. Kisbusszal utaztunk, a szólistákkal együtt csak heten voltunk – mind olyanok, akik csípjük egymást –, így családias volt a légkör. A szervezés és a szállás is tetszett. Imádnivalóak voltak az emberek, bár sajnos nem jöttek el igazán sokan. Persze valószínű, hogy ha újra mennénk, többen lennének, de ez nem rontotta el a hangulatot. Oszika (Oszvald Marika) is fellépett, hatalmas nagy bulit csinált és nagyon jól fogadták az emberek.
Az én számomra személyesebb volt, unikumnak számított ez az előadás, mert nekem van egy komoly kötődésem Erdélyhez és egy picit olyan érzés volt, mintha hazamennék. (mosolyog) Egy csomó dologgal újra találkoztam, mint például az az ízes beszéd, amivel itthon egyáltalán nem tudok találkozni. Ilyenkor jobban az eszembe jutnak, előjönnek nagyon régi emlékek és ebből kifolyólag számomra nagyon kedves élmény volt. Különösen, hogy elég régen nem jártam már arra. Most is csak mentünk és jöttünk.

Ilyenkor reggel mentek, este visszajöttök?
Nem, nem, nem! Ezért is mondtam, hogy jó szervezés volt, mert a szervezők odafigyeltek mindenre. Pénteken még volt a színházban egy Mária-próbánk (Mária főhadnagy – Budapesti Operettszínház), utána tudtunk indulni délután. Estére leértünk, mindenki elfoglalta a szállást, leültünk megittunk együtt egy sört, másnap pedig délután próbáltunk, utána öttől egy előadás, nyolctól még egy előadás, utána mindenki hazaesett, esetleg még egy sört megittunk közösen. (mosolyog) Másnap reggel tízkor indultunk, hogy még időben visszaérjünk. Nyugodtabban is telt az út. De ezt most csak azért tudtuk így összeszervezni, mert a hétvégén nem volt előadásom.
Visszautalva a kikapcsolódásra: nálad ez is szabadidős elfoglaltság?
Ilyen is kell néha, igen. (nevet) De hiába munka valahol, tényleg ki tud kapcsolni egy ilyen út – főleg, hogy az említett kötődés miatt az nekem valóban egy különleges élményt adott.

2.

Az őszi-téli időszakban Zsolttal időpontot egyeztetni komoly munka volt. Szinte minden este játszott, közben az új operettet, Az Orfeum mágusát próbálták, melynek novemberi bemutatójára nagyon készült a színház. A hétvégék is próbákkal és/vagy előadásokkal teltek, több hét eltelt, mire sikerült egy üres órát találnunk, amikor le tudtunk ülni beszélgetni – két előadás között, a pihenése rovására. Erről, az időhiányról, a kimerültségről is mesél, de minden szaván átsüt az az őszinte szeretet, mely a szakmájához fűzi, ami erőt és energiát ad neki ahhoz, hogy estéről estére ugyanazzal a lelkesedéssel lépjen a színpadra.

Nagyon hosszú ideje, több, mint húsz éve vagy az Operettszínház Balettkarának a tagja, ez alatt az idő alatt rengeteg koreográfussal és rendezővel dolgoztál együtt. Látsz meghatározható változásokat az operettek rendezésében, színpadra állításában?
Mindig látok változást, de nem pozitívat vagy negatívat, csak egyszerűen azt, hogy más. Az nagyon izgalmas volt és a mai napig az tud lenni, hogy például a Víg özvegy vagy a Csárdáskirálynő több, három vagy akár négy rendezésében is szerepelhettem. Én nem vagyok rendező, ezért nagyon bírálni egy rendezést nem tudok. Véleményünk-véleményem nyilván van a rendezői koncepciókról, de bírálni nem a dolgom. Nekem az a dolgom, hogy amit a rendező mond, én azt megoldjam a magam módján. Viszont az izgalmas, amikor adott egy darab, amiben már játszottam, tudom kik a szereplők, van, hogy én magam is ugyanaz vagyok benne, viszont az, aki az új verziót megálmodta, teljesen másképp gondolja és csinálja, mint az előző. Persze, van nekem is kedvencebb rendezésem meg kevésbé kedvenc is, de inkább az izgalmassága, amit kiemelnék, a változatosság. Ilyenkor ugyanazt egy picit máshogy látod és ha ugyanazt a darabot megrendezik többször, már jobban oda tudok figyelni, jobban kitűnik, hogy a rendező milyen, hiszen akkor már van viszonyítási alap. Elmondhatom, hogy szerencsére jópár rendezővel dolgozhattam, ami aránylik az eltelt évekhez és elég jó amplitúdókat érzékelek. Volt olyan rendező, aki úgy jött, hogy mi már kész voltunk számokkal és akkor érkezett azzal, hogy ő mit gondol róla. (grimaszol) Akkor azért egy kicsit kétkedve néztem, hogy ebből mi lesz, de az is működött valahogy. Sokszor egyébként nagyon sok múlik magán a csapaton, a csapatmunkán is.
Nem jönnek vissza a régi reflexek, nem csinálnád ugyanazt, mint előzőleg?
Van olyan, a mai napig. Megszólal egy zene és visszajönnek a mozdulatok. De érdekes módon az agy elraktározza az összeset, nekem ugyanazon a darabon belül, akár ugyanazon a betétszámon belül ez is meg az is vissza tud ugrani.
Sose kevered össze?
Nem. Bár az elején még megzavarhatnak a régi beidegződések. Az inkább előfordul, hogy megtanultam egy darabot, tudom, de nem csináltam egy ideig és ha közben változtatások lettek benne, mire visszaállok, akkor a régi jön, mivel majdnem ugyanaz a koreográfia, kis változtatásokkal – az idegesítőbb, mert akkor ott már be van ülve valami. Ha a betanulásnál tartunk és ismerem a koreográfust, tudom jól, hogy úgy dolgozik, hogy minden nap hoz valami új ötletet és el kell telnie két hétnek, mire nála is kiforr, akkor például nem úgy rögzítek rögtön az elején, mert ha berögzítem, nehezebb kiütni. És tudva, hogy változhat, nekem könnyebb így. De ez táncosfüggő is. Van, aki máshogy működik, én így működöm. Ha így nézzük, nem kavar be az előző, de valóban van, amikor nagyon hasonló a koreó és az zavaró tud lenni. Ezen viszont segít a rutin.
Látsz-e valami ívet a koncepciók között?
Látok. (nevet) Hogyne látnék, persze. Az más kérdés, hogy van, amikor ívet látok, van, amikor háromszöget, vagy egy csúcsot. (elmutogatja) (nevetünk) Látok, de ez tényleg nagyon relatív és nagyon szubjektív. Van, amit én ívnek élek meg, más meg egy teljesen sík dolognak – nem tudom, ez mennyire értelmezhető. Én azért általában eggyel lelkesebben állok hozzá, azáltal, hogy van egyfajta fantáziám, én ezeket színesebben tudom látni, mint amennyire azok…
Az aranyszárnyak milyen színt kapnak a fantáziádtól?
Azokat csak aranynak látom. (vigyorog) Én mindig azt figyelem, hogy miben van a kihívás és ez bele tud szólni abba, hogy hogy látok meg egy dolgot. Ha azt látom, hogy nem olyan ívet fut be, amire azt mondom, hogy az én művészi koncepciómmal is együttműködik, akkor sem esem kétségbe, mert akkor az agyam szépen úgy húzza rá az egészet, úgy kezdem el nézni, hogy mégis összeférjenek – jó esetben. Mert hiszem, hogy ez visz előre. Ezzel nem mondok újat, de nagyon hiszek abban, hogy soha nem a problémát kell keresni, az úgyis bejelentkezik, hogy itt van. A megoldását kell keresni. Én is sokszor beleesem ebbe, hogy azt nézem, mi okozhat gondot az adott helyzetben, de így még soha nem sikerült hamarabb kiküszöbölni magát a problémát, mintha kapásból a megoldáson gondolkodtam volna el. Csak ugye át kell lépni egy csomó természetadta dolgot, egótól elkezdve megbántottságig vagy akár fáradtságtól, kevés alvástól kiindulva mindent.
Azt mesélted, hogy az utóbbi időben adósa vagy a szervezetednek nem is kevés alvással, fárasztó időszak van mögötted. Hogy bírod ki?
Szeretem ezt csinálni. (mosolyog) Tényleg nagyon nagy mozgatórugója mindennek, ha az ember szereti is a munkáját, azért is gondolom azt, hogy az ilyen embereket jobban ki lehet használni – és itt nem feltétlenül rossz értelemben mondom – a munkára. Mert ugye élvezi is és nem csak munkának fogja föl. Ehhez mi hozzá vagyunk szokva. Itt vagyok már annyi ideje, hogy elmondhatom, voltak itt ennél durvább, meg nyilván sokkal lazább időszakok is. De igen, tud nehéz lenni. Én a holtpont-rendszert használom, csak így hívom, ami a fáradtságon alapul, akár pszichésen, akár fizikailag fáradt az ember. Az a lényege, hogy tulajdonképpen addig rossz, míg elérem a holtpontot. Mi valahogy így vagyunk összerakva és szerintem pont ez a nagyszerű az emberi fajban, hogy mindenki magában találja meg a megoldást az adott helyzetre. Én, ha átesem a holtponton, az egy picit olyan, mint – és ezt anyutól tanultam – ha egy három napja főzött levest felforralok újból, főzök rajta egyet, ettől olyan lesz, mintha akkor főztem volna. Természetesen nem lesz a legfrissebb, de azért mégis olyan…
Ezt az újraforralást hasonlónak gondolom, mint azt, mikor az ember átesik a holtponton. Ha sikerül azon átlendülni, akkor új erőre kap. Van erre egy szó a futóknál, az átkattanás – amikor majd meghal, jön ez az átkattanás és utána még nagyobb távokat bír utána egyhuzamban lefutni. Pszichésen és valahogy a fizikai ereje is átbillen.

És amikor valaki a harmadik vagy negyedik átkattanásnak is a végére ér, akkor eltemethetik őt?
Hááát... (nevet) Nálam rendszeresen eljön a jól megérdemelt „tusoló alatt esem össze”-állapot. Ebben azért ott egy, mondjuk úgy perverz, mazochista érzés. A balettmesterem mindig azt mondta nekünk, hogy egy táncosnak, egy művésznek, aki ezt a szakmát választja, mazochistának kell lenni. Ezt az évek alatt értettem meg jobban, akkor még nem tudtam, mit jelent ez a szó. De igen, én is így fogom fel, mert egy picit élvezni kell azt is, hogy fáj (nevet), máshogy nem lehet. Lényegében annál jobban tud esni a pihenés. Ami érdekes, hogy ilyenkor egy nap pihenés például semmi. Nekem egy nap pihenés – persze, nagyon kellemes tud lenni –, de többet árt, mert egy nap alatt pont kijön minden fáradtság és fájdalom. Akkor inkább ne bolygassuk meg a rendet…
Az segíteni tud, amikor nagy a hajtás és nincs pihenés, ha valami elvonja a figyelmünket, ha valami egészen mást csinálunk. Legyen az a családdal foglalkozás, vagy akár most az ajándékbeszerzés, az ilyesmi is tud egyfajta ilyen pihentető, vagy inkább kikapcsoló dolog lenni, ami segít, hogy ne essek össze. Ide a Roniba szoktam járni vásárolni és amikor tényleg ennyire az enyémtől távoli szakmától látom, hogy ők is ott vannak, ott látom őket, mikor jövök és mikor megyek, akkor mindig azt érzem, hogy ma így működik a világ, így toljuk és ez még jobban segít mindezt elfogadni. És tényleg az emberi test meg szervezet csodákra képes és ez pont az a szakma, ahol ezt nagyon jól le lehet tesztelni.
És kihasználni.
Hát… Igen.
Egy ilyen időszakban, ami a legutóbbi bemutatótok próbafolyamata volt, mit tudsz csinálni, hogy életben maradj? Mivel tudod esetleg gyorsan, mert idő nincs elég, mégis kipihenni magad?
Ez is szubjektív. Általában ilyenkor az számít sokat, ha az ember minél többet pihen, eszik, regenerálódik, hiszen észnél kell lenni. Én kicsit kilógok a normálisak sorából, én a pihenésem rovására pihenek. Nem ez az első ilyen hajtásom, tényleg volt olyan, ami több hónapig tartott és akár ennél sokkal durvább is volt. Párszor már átestem ezen és megtanultam, hogy fontos az alvás, de kialakult nálam, hogy én sokkal kevesebbet alszom az átlagnál. Valahogy pont ezért, mert amikor hazaérek, akkor tudom egy picit azt érezni, hogy van egy életem, ami nem a színházról szól. Legyen az egy Xboxozás, legyen az egy társasjáték, legyen az csak annyi, hogy leülök és játszom egy játékkal a telefonomon, vagy megnézek egy filmet, ami kicsit lekapcsolja a reléimet… Szóval ez nagyon relatív, de nekem kell, hogy történjen velem valami más is. És tény, hogy ez valamit valamiért helyzet, mert ez az alatt tud megtörténni, amikor pihenni tudnék, de nekem ezt muszáj. Nehezebben kelek, kómásabb vagyok, de olyankor, ha három órát alszom, a napon belül próbálok egy-két órát csenni, amikor tudok pihenni és sokszor sikerül is. Tény, hogy míg világ a világ ezt nem lehet tartani, mert már tizenéve alszom keveset és érzem, hogy már nehezebben megy így, kevés alvással. De egy picit ez is a mozgatórugója nekem, hogy meg tudom őrizni azt a jókedélyűségemet, hogy érzem, nemcsak a színház van meg az utazás. Azt érzem, hogy van ez is, ami a fő munkám és szeretem csinálni, néha utazom, de van egy pici magánéletem, ami ki tud kapcsolni és jól tud esni. Ezért van az, hogy néha, időszakonként megcsinálom, amiről már az előző beszélgetésben meséltem, hogy egy-két napra bezárkózom egy játék fantázia-világába és hagyom, hogy magával vigyen. Ez nekem így jó és tud segíteni – de ez mindenkinek más.

A Mária főhadnaggyal kezdtétek az évadot. Az előadás elején van egy jelenet, amiben pincért alakítasz, itt-ott kedvesen elcsevegve az asztaloknál állókkal. Miről beszélgetsz olyankor?
Én totál karakterben vagyok akkor, úgyhogy karakterből beszélek: „Még egy poharat tetszik parancsolni?” „Elnézést, ez a pohár nem lett rendesen elmosva.” Ami jön. Egy-két poén elhangzik néha egymás között, de amennyire lehet, a civilkedést kerüljük. Lehetnek kisebb kinyújtózások a karakterből, apróbb humorizálások, de inkább csak a helyzethez illő mondatok hangzanak el.
Van, amikor viccesebben, van, amikor mogorvábban „Na, adják már ide.” (eljátssza) (nevetünk), de az is inkább humor-értékkel és az is karakterből megy.
Szintén a Mária főhadnagy egyik jelenetében van egy „magánszámotok”. Saját magatok rakjátok ezeket össze, vagy rendezői utasítás, hogy mit csináljatok?
Is-is. Van egy alap-koncepció. Mi ott ülünk és kokettál velünk a táncos komikus. Van egy alap váz, amit megrendez a rendező: ott ülj, ott emeld föl, ott fordulj ki, ott mondd, hogy amen, ott mondd, hogy nem – a többit meg mi töltjük ki. Abban, hogy mi mivel töltjük ki, nagyon sok múlik azon, hogy a színész mit játszik felénk. Ha nagyon bevon minket, többet tudunk játszani. Ha annyira nem von be minket, akkor meg jobban kell figyeljünk, hogy mikor kell reagálnunk, hiszen mi érte vagyunk ott. Itt is nagyon fontos, hogy ne öncélúság legyen, ne szerepelni akarjon Zsoltika, hanem igenis odafigyeljek arra, hogy mi az, ami a jelenethez hozzátesz. Azon belül szoktunk persze kitalálni dolgokat, viccelődni, mert az a jelenet maga is vicces, tehát belefér, de a fő koncepció az, hogy figyelünk arra, amit az adott színész és az adott helyzet kíván, ahhoz képest töltjük ki mi a többit.

Gyakorlatilag, ha megnézem a három szereposztást, három különböző jelenetet fogok látni?
Picit mást, igen. Egy picit. A váz ugyanaz, akkor állunk föl, akkor szól hozzánk, reagálunk rá, de egy picit azért mégis másabb. Másabb, mert az nem lehet, hogy ha valaki nagyon nem von be minket, akkor mi sokak legyünk, mert akkor őt is megzavarjuk és elvonjuk a figyelmet. Hiszen a rendezői koncepció szerint nem az a lényeg, hogy két matróz mit hülyéskedik, hanem hogy mi történik a két szereplővel és ezt kell figyelembe vennünk.
Az nagyon jó, hogy a kollégám, akivel csinálom, teljes mértékben bízik a rutinomban és ezáltal ő is bátor mer lenni. Én mindig mondom, hogy reagálni szeretek, szeretem, ha olyannal vagyok, aki szintén játszik, mert akkor még jobban tud ez működni akár megbeszélve, akár nem megbeszélve.
Szintén hasonló kérdésem adódott a Mágnás Miskánál, ott több olyan jelenet van, amelynek a végén kitessékelnek – arra te mindig észrevehetően reagálsz. Az szintén rendezői utasítás, hogy nemtetszéssel, itt-ott hisztivel fogadod a helyzetet?
Neeem… Nem…
Olyankor az te vagy?
Az csak annyi, ahogy mondtad, hogy reagálok. Ennyire azért nem rágnak szájba mindent, inkább arról van szó, hogy elmondják, hogy "ott ki kell menni” és mindenki karakterből csinálja. Elképzelem, hogy ott vagyok és egy ilyen helyzetben van, aki úgy reagál, hogy „Jól van, elnézést, megyek már…” van, aki úgy, hogy „Mit képzel??” Tehát ahogy beleéled magad a szituációba.

És te az vagy, aki „Mit képzel??”…
Nem mindig, van, amikor inkább az van, hogy „Na jó, elég volt, menjünk-menjünk-menjünk innen.” Mikor hogy.
Szóval nincs minden megmondva, de… Azt például megmondják, hogyha sok valami. Én azért merek sokszor sok lenni, mert abból vissza lehet venni. És akkor úgyis szólnak, hogy „Figyelj, az már túl sok, azt ne játszd! Értem, jó poén volt, de inkább ne!” Ilyen is van, de ezek a próbák alatt kiderülnek. Ezért mondtam, hogy nagyon fontos: nincs értelme az öncélú hülyéskedésnek.

Feltűntél A Szépség és a Szörnyetegben, oda hogy kerültél bele?
A Szépségbe? Már jópár évvel ezelőtt, tizenéve. Nagyon sokat, rengeteget játszottam már a Szépségben. Meg nem mondom az évet, hogy mikor, külföldi turnéra kellett ember, be kellett állnom és azt hiszem, a Postás volt az első szerepem. A többiek kint voltak már és utólag mentem ki egyedül. Miattam volt egy próba – egyébként dvd-ről tanultam meg. Szabó Erika nagyon sokat segített, volt „kisfőnökünk”, balettmesterünk. Ő betéve tudta az egészet, elképesztő, hogy milyen agya volt hozzá. Nos, akkor kellett beállnom és onnantól csináltam a Postást sokszor ilyen-olyan turnékon, visszahívtak, egy hónapig kint voltam, két hónapig kint voltam – amikor kellettem, akkor hívtak és elég sok szerepet tudtam belőle csinálni, Tányért, Halárust, Postást, Kocsmárost és most Kanál vagyok a revüben.
Mindig csak külföldön? Mert én nem egy-kétszer láttam az előadást, de nem láttalak benne.
Külföldön, turnékon, igen. Most idén volt először, hogy kellett ember és beálltam itthon is. Szeretnek engem használni, mert nagyon szeretem a Szépséget, ott tényleg lehet dilisnek lenni és egyfajta terápiás kezelés én azt érzem.

Ugyanakkor igazán nagyon szépen is csinálod.
Hát, én ezt nem merem magamra mondani, de köszönöm. Azt mindig is mondtam, hogy ezt az előadást én mindenkinek ajánlanám, hogy egyszer csinálja meg. Nekem konkrét lelki problémámon tudott segíteni. Magam alatt voltam, hulla fáradtan végigtáncoltam a Szépséget és jobb kedvem lett, mert azt érzem, hogy igenis élek benne, játszom, színpadi játékot érzek úgy igazán rajta. Szeretem Duda Éva koreográfiáit, Bőhm Gyuri rendezéseit is. Meg… Mesedarab, szépen meg van csinálva, nem véletlen, hogy a Szépséget a BB Promotion, a Disney jogokért felelős cég is ajnározza. Jól össze lett rakva, ügyesek benne a karakterek is meg mindenki. Én meg most küzdök vele, mert még most se tudom tökéletesen a magyar szöveget. Nekem ez teljesen új volt. Teljesen. Még a mesét se láttam annakidején. Ismertem a sztorit, de nem voltam az, aki kívülről dalolja a főcímdalokat. És most is sokszor a német szöveg előbb ugrik be úgy, hogy nem tudok németül, csak amit kint megtanultam. Vannak mondatok, amikről a mai napig nem tudom, mit jelentenek, csak azt, mikor kell mondani őket. Viszont amióta magyarul is játszom, egyre többet értek belőle. (vigyorog)
Említetted nemrég, hogy teljesen privát helyzetekben is eszedbe jut és zavar, hogy nem tudod tökéletesen a szöveget. Ennyivel nehezebb énekelni is, mint nagyon idézőjelben „csak” táncolni?
(elgondolkodik) Nem, de arra sokkal több idő kell, be kell gyakorolni. Ha ott tudok lenni, amikor megy a próbafolyamat és a korrepetíciókon a betanulásnál, akkor nincs baj. De ha utólag beállsz, kapsz egy rakás szöveget, azt tanuld meg úgy, hogy a táncra is kell figyelned egyazon időben és van rá három napod… Van, aki ezt így (csettint) megugorja. Aláírom, hogy van akinek tökjó agya van és simán megcsinálja. Természetesen én se szeretek tátogni, ha tudom a szöveget, én még énekelek is becsülettel, ha van port, ha nincs, de nagyon nem szeretem azt a helyzetet, amikor mindenki tolja, én meg nem tudom. Az nem jó. Meg kell tanulni. A turnékon inkább az volt nehéz, hogy én soha nem tanultam németül, angolos voltam és bár sokszor hülyéskedem a német nyelvvel, de nem tudok németül. Nagyon nehéz volt befogadnom a német szöveget. Másfél órás korrepetíciónál egy óra után felálltam és ki voltam akadva, hogy kiszakadt a nyelvem, elfáradt a szám, már nem bírom kimondani, azt se tudom, mit énekelek… (nevet) Volt ilyen hiszti, de több ilyet megcsináltunk és azért műkszik.
Melyik volt az első musical, amiben játszottál?
Nekem az első a Rómeó és Júlia volt, amibe be kellett álljak és ahol táncoltam és énekeltem is. Ott tanultam meg a Verona képnél, hogy mi is ez. Ott még a mainál is nagyobb energiákkal táncoltam és ott is énekeltem, hogy „Szédült világ… höööö… Hogy veszel itt levegőt?”… Tényleg, ha lelkiismerettel csinálja az ember, akkor az kivesz, viszont egy idő után jó kondit ad. A tüdőt megedzi, nagyon keményen.
Nem olyan régen volt egy teljesen más szereped: Mikulás voltál.
Igggen. (meghatottan vigyorog)

Ki találta ki, hogy te legyél Mikulás?
Itt a szakszervezetisek. Tavaly felkértek, én meg megtisztelőnek éreztem és örültem, mert imádom, szeretem a gyerekeket. Én is voltam gyerek, vagyok is még valamennyire. Szerintem ez az egyik legmenőbb, menőbb, mint a tűzoltó, meg a katona, meg a vadakat terelő juhász, mindennél menőbb a Mikulás, mert mindenkinek az életében volt egy pillanat, amikor nagyon hitt a Mikulásban. Jó esetben. Akár tényleg csak egy pillanatig is és most én lehettem az a lény, aki egy-két gyereknek egyfajta reményt adott, egyfajta öröm-energiát, amit nem tud megfogalmazni, csak érzi. És számomra ettől tök megtisztelő volt az egész. Működött is, mert idén is engem kértek föl.
Az kiderült, hogy miért pont te jutottál valakinek is az eszébe a Mikulásról?
Én úgy tudom, hogy azért, mert az egyik kolléga nem ért rá. Először őt kérték meg, ő meg mondta, hogy inkább kérdezzétek meg Blériót –megkérdeztek engem, én meg csillogó szemekkel mondtam, hogy „Peersze!” (nevet) Utána szabadkoztak is, hogy nem baj-e, hogy így – de én soha nem csináltam abból presztízskérdést, hogy ha engem csak másodjára kérnek fel valamire… Dehogy! Én ezt egyfajta ajándéknak éltem és élem meg, mert az embereknek, a gyerekeknek hiszem és remélem – hiszen most is kint van a hűtőmön az egyik gyerek rajza –, hogy ad valami olyat, amiről hiszem, hogy ha én ilyet tudok adni, akkor már boldogan élek.
Igen, azt láttam, hogy kaptál rajzot, kis csomagocskát…
Igen, kollégám kislánya sütött nekem.

Ő sütötte?
Igen, nagyon cukiság volt. Egyébként én annyit mondtam csak előre és úgy néz ki, hogy elfogadták, hogy én nem akarok soha szokványos Mikulás lenni. Az van az áruházban, az van mindenhol. Mégiscsak egy színházban vagyunk, egy zenés-táncos színházban és ha rajtam múlik, mindig lesz valami, sőt, ha több időm lesz majd rá, akkor jobban ki lesz dolgozva minden. Mindig legyen valami érdekesség, amire azt tudják mondani, hogy ez picit más volt, picit izgalmasabb, érdekesebb… Mindig csak azt mondom, hogy egyszerűen jó rezgéseket kell átadni és a többi már adja magát. Úgyhogy… jó volt az idei Mikulás-ünnepség is.
Nagyon kedves volt, valóban. Picit pilledtnek tűntél a végére.
Persze, hulla voltam. Már alapból nem kipihenten kezdtem az egészet. De megérte!

Pár hete volt egy új bemutatód, Az Orfeum mágusa.
Igen, azt kell mondjam, nagyon pozitív, hogy ebben a darabban nagyon sokan, mi, táncosok, együtt tudunk dolgozni. Én mindig szerettem az olyan darabokat, ahol olyanokkal is dolgozhatok, akikkel amúgy nem. Most ez alatt azt értem, hogy Balettkar, Ensemble, Bozsik Yvette-táncosok együtt és ez így csapatépítő jellegű lett, ezt például csíptem a dologban. Az ilyen próbafolyamatok, mint ez volt, megmutatják, hogy mindig kialakulhat káosz, de a végére akkor is össze tud állni. Nagyon jók a közönség visszajelzései. Azt hittem és többedmagammal féltünk is kicsit attól, hogy túl hosszú lesz az előadás, mert volt már ennél rövidebb előadásunk is, aminek a második felvonására már sokan nem ültek vissza, most nagyon sok ilyet nem láttam és azt érzem, hogy nagyon szeretik az emberek. Legalábbis a reakciókból ez jön le és ez jó.
Még ki kell forrnia magát a produkciónak, nagyon az elején vagyunk. De én minden ilyen végén azt mondom, hogy „csíny letudva”, megvagyunk, megyünk tovább és jöhet a következő.
Amikor először szembesültél azzal, hogy mit ragasztanak a fejedre, akkor mit szóltál?
A bajusz? (vigyorog) Láttam előtte terveket, mutatták, mikor a jelmezpróbákra mentünk és én vártam, mert ilyen karakter még nem voltam és minél több karaktert ki lehet próbálni, szerintem annál jobb. Ahhoz meg a Menyasszonytáncok alatt hozzászoktam, hogy mindig tüdőre veszek valamiféle szőrt. (nevetünk) Azt már a Menyasszonytánc pajeszoknál tánc közben megismertem, hogy milyen, amikor veszek egy levegőt és letüdőzöm azt a kis tincset. Itt is ez van, olyan is volt, hogy leizzadtam a ragasztót és folyton odanyúlkáltam, mert esett le a bajusz, de hát ad egy karaktert, meg jól el is lehet mögé bújni és azt kedvelem.

Mit tudsz csinálni, mikor azt érzed, hogy egy rendes copfnyi szőr csiklandozza a hangszálaidat?
Semmit. Egy gyors mozdulattal megpróbálom kivenni, ha nem sikerül, akkor lenyelem. Nem tudok jobbat. (nevet) Ki kell kapcsolni pár dolgot, ha táncolsz.
A nagyon pici, természetes dolgok tudnak úgy igazán beleszólni a komfortérzetbe (vigyorog), de ezek is hiszem, hogy építenek. Anno a balettmesternőnk, Bálint Éva - Isten nyugosztalja -, megtanította ezt. Ha valakin azt látta, hogy ásít, nem kellett, hogy kinyissa a száját, csak látta rajta, azt kivágta óráról. Nem értettük, csak később, hogy ezzel már sulisként hozzászoktatott ahhoz, hogy vannak olyan testi reakciók, amik a színpadon is előfordulhatnak és tanuljuk meg, hogy van, amikor az elmének erősebbnek kell lenni a testnél. Viszket? Fáj? Kapcsold ki. És megtanulja az ember. Nehéz, van, amikor megküzdök vele, de akkor figyelek másra, belevájom a körmömet a tenyerembe, hogy más fájdalmat érezzek, tehát ténylegesen hasznát veszem a tanultaknak. Nem azt mondom, hogy mindig így csettintésre megy, de…

Említetted az ajándékvásárlást: ilyen sűrű színházi időszakban – átlag napi két Diótörő előadásod lesz – tudsz egyáltalán bármilyen szinten karácsonyozni?
Egy napom, a december 24. lesz szabad, azt mindenképpen szeretném kihasználni. (mosolyog) Szerencsére a nagy hajtás közben sikerült az ajándékbeszerzés a családnak, annak a megszervezése, hogy ezt hogy tudom megoldani a kis lyukakban, ahol a próbák és előadások között van valamennyi időm, ad egy olyan izgalmat, amitől már most van egy pici ünnepi hangulatom.
Azt az egy napot a kedvesemmel töltjük csendesen, öregesen (nevet), üldögélősen, kis romantikával és próbálunk egy nap alatt minél több időt együtt tölteni, amit eddig nem tudtunk megtenni. Közös főzés, filmnézés – bármi, amivel együtt eltölthetjük a napot.
Én 24-én igyekszem megtartani a lehető legtöbb hagyományt, például a fadíszítés előtt a fafaragást, amit én külön nagyon szeretek sok emberrel ellentétben, nekem minden ilyen apróság hozzáad a hangulathoz.
A karácsonyi időszakban játsszuk a Diótörőt és 25-én már folytatjuk. Az ad egy különleges élményt, segít a munka mellett a karácsonyi hangulatot megteremteni és megőrizni, hogy az előadás egyik jelenetében szülőkként gyerekekkel táncolunk, mellettük egy picit úgy érzem, mintha én is tényleg szülő lennék. (mosolyog) Hiába, hogy ez lényegében csak egy képzeletbeli család, mert csak a színpadon létezik, de ez hozzátesz az ünnepi hangulathoz és egy picit a munka mellett ezáltal is át tudom érezni, hogy valóban Karácsony van.

3.

Feltételezhetően igen sok nő fantáziájában lejátszódott már hasonló jelenet, mint amibe én kerültem: a helyszín egy elegáns kávézó, bordó bársony ülésekkel, ahol egy frakkos fiatalember fogad, gomblyukában egy – tény s való: a megszokottnál több számmal nagyobb – virággal és így ülünk le beszélgetni egy kávé mellett. A szituáció értékéből alig-alig von le, hogy a túlburjánzott növénnyel díszített frakk jelmez, a kávézó igazából színházi büfé és az esemény sem nevezhető romantikusnak, hiszen csupán sorozatunk következő interjúját készülünk elkészíteni Zsolttal, aki két Marica grófnő előadás között tudott időt szakítani a beszélgetésre.

Hadd kezdjem az egyszeri és megismételhetetlen alkalommal: nemrégiben kerek születésnapod volt. Először is szeretnék boldog születésnapot és hosszú, nyugodt életet kívánni – aztán mesélj, milyen volt, hogy töltötted?
Igen, most léptem a 4X-be, negyvenes karom lett. (nevet) Jól telt, szerencsére tudott egy kis pihenés is lenni, s az sokat számít. Még egy wellness hétvégére is eljutottunk. Megszoktam az utóbbi tíz-tizenöt évben, hogy mindig előadások vagy próbák voltak a szülinapomon. Az más kérdés, hogy volt olyan is, hogy Dubaiban, Izraelben, Németországban játszottunk éppen, ilyen helyeken ünnepelhettem, s bár tény, hogy dolgoztunk, de így jól jött ki.

Több apró, kedves vagy vicces meglepetésben is részem volt, például kaptam egy sajátarc-maszkot. A kedvesem is meglepett egy csomó mindennel, még egy ejtőernyős-ugrást is kaptam, tandem ugrást 4300 méterről, ötvenkét másodperc szabadeséssel. Nagyon kíváncsi vagyok az élményre, nagyon várom.
Bízzunk benne, hogy épségben visszatérsz utána a színpadra. (nevet) Az egyik Csárdáskirálynő előadáson ült mellettem két idős néni, szinte korabeli színházi szettben, kis kalap, elegáns ruha és egymás kezéből vették ki a látcsövet. Ilyet már régen nem láttam. Van egy jelenet, amikor páronként táncoltok, ott a néni mellettem egyszer csak leeresztette a szeme elől a látcsövet és rádbökött: „Szerintem ő balett-táncos.” Az igazat megvallva bennem felmerült, hogy megkérdezem, mit gondol a többiekről, de nyilván nem tettem meg, viszont azt hiszem, hogy ez egy nagyon komoly dicséret a mozdulataid szépségét illetően.
Igen, az és furcsa, mert én pont azt érzem mindig, hogy nekem nem olyan a kezem mint a többségnek…
Az egész előadásban is sokszor, de ott abban a mozdulatsorban különösen olyan vagy, mint akinek se csontja, se ízülete, hihetetlenül lágy és gyönyörű, amit csinálni tudsz.
Érdekes, belülről nem is gondolnám, hogy magában abban a rövid táncban van annyi, hogy látszani tud. De mindenesetre nagyon jól esik, köszönöm.
Időnként hallani a hangodat a színpadról, röviden, de szoktál mondani egy-egy mondatot. Ezeket külön meg kell tanulnod?
Ha van szöveges részünk, akkor persze, akkor már az olvasópróbára is mennünk kell, de nekünk nem szokott szövegünk lenni. A darabok kilencven százalékában, ha én szöveget mondok, akkor azt én adtam hozzá és bennehagyták, mert működik. Ha alapból kapunk négy-öt mondatot, akkor persze, az már szövegnek minősül és akkor kell külön dolgozni vele. Az énekkar megtanulja a dalokat a korrepetíción, mi a táncpróbákon – a szöveggel a szólistáknak kell foglalkozniuk.
Az idei évben elég nagy a távozási arány a balettkarból. Megmarad a kapcsolat a távozókkal, barátságok ezek, vagy munkakapcsolatok?
Amikor valaki jön és gyorsan el is megy, ott már csak azért sem lehet barátság, mert nem tud kialakulni sem, hiszen ahhoz kell az együtt töltött idő, velük tehát emiatt nem feltétlenül maradunk kapcsolatban. Én azt gondolom, hogy az a jó, ha mindenki úgy áll a másikhoz, én legalábbis úgy voltam mindig, hogy örültem neki, ha valaki elmegy. Semmiképp nem a ténynek, hogy elmegy, hanem annak, hogy vannak céljai az életében, amikben hisz – akkor is, ha annak már nincs köze a színházhoz vagy a tánchoz – és el is mer indulni e célok felé. Onnantól csak azt lehet kívánni, hogy csináld, sikerüljön, valósítsd meg a céljaidat.
Mostanában úgy tűnik, hogy a fiatalok között sokan sokkal többet akarnak, de sokkal kevésbé céltudatosak – viszont azt hiszik magukról, hogy céltudatosak. Az én időmben azt éreztem, hogy valaki vagy trehány volt, vagy tudta, mit akar és tolta. Mostanra sokan megszokták azt az attitűdöt, hogy mutatok kifelé mindent, ezzel elhiszem, hogy van célom, de közben nincs, csak alám van tolva mindaz, amitől elhiszem, hogy megvalósítottam a jövőm, pedig csak kihasználtam egy lehetőséget anélkül, hogy tennem, vagy akár csak terveznem kellett volna bármit. És amikor eljön, mert mindenkinek eljön az életében az a pillanat, amikor ténylegesen meg is kell mutatni valamit, akkor csak kapkodja a levegőt, összeroppan és nem érti. Ezt én is éreztem annakidején, fiatalként a világot fel tudod falni, pláne, mint táncos, ha aktív vagy és egy olyan helyre kerülsz, ahol önmagad lehetsz. Az biztos, hogy nehezebb a mostani fiataloknak, mert már gyerekkorban megölik a fantáziájukat.
Merthogy?
Azzal, hogy három-négy évesen már kapnak mobilt és tíz éves korukra annyi impulzus éri őket, amitől már nem tud tizenegy évesen egy olyan hatni, ami igenis jó, ha csak tizenegy évesen hat rá. Ezáltal egy csomó minden korábbra kerül és konkrétan tizennyolc-húsz éves emberkék úgy beszélnek, hogy már mennyit letettek az asztalra, miközben nincsenek azzal tisztában, hogy ez nem így működik. Ez úgy működik, hogy még csak most fogja őket pofán találni az élet. Vannak kivételek, de alapvetően a korod szerint kell haladjon az életed, mert nem négy évesen kezd el valaki egy irodában dolgozni, ahol kollégák vannak, vagy összejönni és összeköltözni a párjával. Ezek mind-mind felnőttkorban jönnek és ezért van, hogy mikor találkoznak ezzel, meglepődnek vagy megijednek és hamarabb feladják. Ma már nem csak azon múlik, hogy valaki sokáig marad valahol, hogy az mennyire jó vagy rossz munkahely, hanem annak is a függvénye, hogy ő maga mit hoz magával, mennyire kitartó és mi a célja. Feltűnő, hogy egyre több a hisztis pasi. Régen is volt, mindig is volt, de most aztán olyan hisztik vannak, pláne egy olyan szakmában, mint itt, ahol van egyfajta fegyelem. Mi nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy azt mondjuk, hogy „minden szar, vagy minden rossz”. Mindenki életében vannak jó meg rossz dolgok, mindenkinek vannak a munkában rossz meg jó napjai, ez tök természetes. De ha te mindig rossznak éled meg a rosszat és nem akarod átkattintani, pláne a művészvilágban, ahol a magánéletedet feladod, az emberi kapcsolatoktól elszakadsz és csak ez a közeg marad… Még veszélyesebb lesz. Mert akkor csak telik az idő, pedig a fiataloknak tényleg fontos, hogy merre indulnak el, mert megalapozzák az életüket.
Azt mondhatom, hogy mostmár elég nagy a viszonyítási alapom, sokmindent láttam, de én valahogy így vagyok összerakva, hogy kitartok, maradok.
Ennek én, a többi nézővel együtt nagyon örülök.
Én is, amíg lehet. (elmosolyodik) Ezt tudnám így diplomatikusan mondani.
Persze nem akarom fikázni a fiatalságot se, mert sokszor beleesem abba a hibába, hogy a példámból úgy lehet hallani, de nem. Hiszen az ő korukban én is ugyanezt csináltam, csak nem ilyen mértékben. Mindig azt mondom, hogy minden ismétli önmagát. Én is voltam ebben, amiben a mostani fiatalok és a következők is ugyanígy lesznek. Ebben ami szerintem veszélyes, az a hatványozódás. Meg kell érteni, hogy a világban a fejlődés nem konstans halad, egyenesen arányosan, hanem hatványozva, ezért a szüleimhez képest az utánam jövő generációnál hatványozottan nagyobb a kontraszt, aki utánuk jön, annál még durvább lesz.
De tulajdonképpen a barátságról kérdeztél. Általában úgy szokott lenni, hogy ha kialakul barátság, akkor az megmarad. Ez normális. Én a többieknek is mondtam már többször, hogy nekem fontos a barátság, az életemben két olyan ember van, aki igazi barátom, de a világ legtöbbjével jóban vagyok. A többségnek, mikor beszélek a csapatról, akkor az a reakciója, hogy „jó, de nekem vannak barátaim”. Nem értik, hogy itt nem arról van szó. Ez egy munkahely. Nem az átlag munkahely, ahol azt sem tudod, ki van a melletted levő szobában, mint a szomszédnál, aki mellett egy életet le tudsz élni ismeretlenül. Van olyan is. Tény, hogy ez nem az. Itt, mivel éjjel-nappal be vagyunk zárva, ez a második családunk. Tényleg fontos családi eseményeket adunk fel azért, hogy együtt töltsük az időt, nem önszántunkból, hanem a szakmából kifolyólag. Ez akarva-akaratlanul is összekovácsolja az embereket és emiatt válunk egymásnak fontossá.
Természetesen nem kérdés, hogy ha egymásnak segíteni kell, ugrunk, de itt nem feltétlenül a legjobb barátot kell keresni, a jó viszonnyal magunknak segítünk. Tény, hogy a művészvilágban, én hiszem, hogy nagyon nagy kell legyen az elfogadás és hiszem azt is, hogy onnantól, hogy tiszteletben tartjuk a másikat – természetesen bizonyos határon belül –, sokkal könnyebb és szórakoztató tud lenni a munkánk azáltal, hogy jó a hangulat. Megvan egy összekacsintás. Mert ezek a hülyéskedések egy idő után úgy át tudnak alakulni, hogy ha a színpadon valami balesetveszélyes szituáció adódik, gyorsabban reagálunk rá, azáltal, hogy össze vagyunk szokva és nagyobb eséllyel reagálunk rá a baleset megtörténte előtt. Szóval nagyon sok szempontból fontos ez.

Ezért voltak jók a turnék, mert turnén úgy is együtt voltunk, hogy nem csak a munka volt. Mert itthon hagysz mindent és jobban megismered a másikat, más közegben, máshogy, ezek még jobb csapatépítések. Félreértés ne essék, nekem is vannak kollégáim, akikkel már nem dolgozunk együtt, de a mai napig tartom velük a kapcsolatot és nagy ritkán, amikor tudunk, akkor összeugrunk egy sörre vagy bármire. Sok emberben felmerül ugyan, hogy „Nem csinálunk utána valamit?”, de a válasz az, hogy „Á, húzok haza.” És ebben pont az a lényeg, hogy nem ezen múlik, hogy utána itt maradunk-e sörözni vagy nem, mert már rég nem olyan a világ. Én például nem nagyon járok össze senkivel színházon kívül. Nem igénylem. Nem igénylem a többiek társaságát, mert annyit vagyunk itt együtt, hogy elég. Ráadásul, ha le is ülünk, már nem tud arról szólni, hogy elindulnak a régi sztorik, hanem arról, hogy valaki így is, úgy is előkapja a telefonját. Ahhoz meg minek a társaság? (nevet)
Visszatérve a színpadra, az István a királyban nagyon fura dolgot láttam: változó, hogy milyen pózban vagy, ugyanott csinálod, nyilván ugyanakkor – de nem ugyanazt. Nem kötött a koreográfia?
Amikor nem ugyanazt csinálom, azok statkók, vagy legalábbis én annak hívom.
Irodista vagyok, nekem a statkó a statisztika. Nálad mit jelent?
(nevet) Statisztálás, az nekünk az többnyire azt jelenti, hogy nem szakmán belüli dolgot csinálunk a színpadon. Tartok egy zászlót, biodíszlet vagyok, az bármi lehet. Vagy kitöltöm a lyukat a koreográfiában a karakterem szerint. Ezt az előadást Lénárt Gábor és Bodor Johanna koreografálta és keverve van benne a modern és a néptánc.
Nekem kifejezetten tánckoreográfián belül tűnt fel, hogy egyszer lehasalsz szinte, máskor állva maradsz, ha mindenki elfekszik, hol hasra, hol hanyatt dőlsz el…

Jaaa, azok nem kötöttek. Például, amikor a „Mondd, te kit választanál?”-ban a mutogatások vannak, ott az a lényeg, hogy a harmadik monddtekit-re mutatunk, a másodikra ököl van, az ötödikre guggolás. De az, hogy te hogy guggolsz le, mutatni előre kell, de hogy pontosan hogy mutatsz, az öklödet hogy tartod, az mind érzésből jön. Én hiszek abban, hogy ami nincs úgy konkrétan lekötve, abban az a jó, hogy szabadon van hagyva, mint a hőre táguló anyagok, amiknek meghagyják a helyet, mert amikor egy jelenetbe beleéled magad, akkor pont az a pici kis hely meg van hagyva a mozgásban, ami arról szól, hogy érzésből most ez jött és nem pedig az. Ez nekem ilyenkor hozzátesz, mert tudom, hogy max ökölben lehet a kezem, nem pedig tarkón, de megvan az a pici szabadság, hogy a végleges póz az én érzéseimből jön és ettől az enyém.
Melyik egyszerűbb, amikor szabadon vagy hagyva, vagy amikor nagyon kattra meg van csinálva a koreográfia?
Egyszerűbb, amikor kattra megvan, mert akkor nem kell gondolkodni. Viszont sokkal kielégítőbb, sokkal élvezetesebb, ha nem, mert akkor én is jobban benne tudok lenni. Akkor is benne vagy, ha kötött, mindig fontos a színpadi jelenlétnél, hogy elhidd, hogy az akkor és ott van. Legyen az tánc, színészet, bármi, én ebben hiszek. Vannak darabok, például a Miss Saigonban sok lehetőség volt a statkóra a karakterem szerint. Ott volt, amikor kúsztam, volt, amikor úsztam, ott mindig mást hozott a helyzet. Egy tudósító katonát játszottam egy-két jelenetben és mindig mást csináltam, de nem azért mert elhatároztam, hogy ez most más lesz, hanem mert nem az volt bennem, hogy ez most ugyanaz az előadás, ami tegnap - én egy katona voltam és a katonaságban egy következő nap volt. (mosolyog) És nem biztos, hogy ugyanazt csinálom, amit tegnap csináltam ott a terepen meg a gyakorlópályán. Amit kell, azt megcsinálom, de nekem ezek a kis sztorik segítenek és lehet, hogy kívülről nem látszik különbség egyik meg másik között, mert úgy sikerül, de belül megélem azt, hogy ez megint más volt, mert ez most egy új nap. És akkor tud megszületni az a kisugárzás, amit te is mondasz sokszor, meg én is hiszem, hogy odavonzom a tekintetet, mert a nézők is elhiszik, hogy tényleg egy katona vagyok.

És látszik, hogy élvezed csinálni.
Igen. Ezek azok a játékok, amitől izgalmas lesz. Erre mondtam az első beszélgetésünkben, hogy ez egy időutazás: bekerülök egy szituációba, egy helyre és onnantól fogva az visz, csak el kell hinnem, hogy én most nem Blénesi Zsolt vagyok, aki táncos, hanem az a karakter, aki nem táncos, csak közöl valamit a tánc révén. És ez szerintem fontos.
De könnyebb sokkal, ha megmondják, mert akkor fogod, ledarálod, csinálod, aztán kész. Attól még ugyanúgy beleviszed magad, nem arról beszélek, hogy a két véglet van: vagy steril vagy nagyon sok, ugyanúgy megtalálod az élvezeti részét itt is, de tény, hogy könnyebb, mert nincs a kérdés, hogy most mit csináljak? Hány ilyen embert látsz! A statkózáson derül ki a legjobban. Sokan ki vannak akadva, hogy statisztaként mondjuk tíz percig kell állni egy helyben… Én azért jópár évet végigstatkóztam és fel lehet úgyis fogni, hogy a végigstatisztáláson ott állsz és „Jaj, mennyi van még hátra!? Miért kell ezt, én ennél ügyesebb vagyok!” Vagy úgy is lehet, hogy ott állsz statisztáláson és azt mondod: „Na lássuk, akkor mit találok ki erre, amitől érdekes lesz?” És úgy szerzel egy színpadi rutint, hogy nem veszed észre, mert ezek segítenek később az előadásokon is. Amikor tudsz mindent, meg van koreografálva minden, csak van egy fél perc vagy tizenöt másodperc, amikor A-ból B-be át kell jutni és az rajtad áll, hogy hogyan. Itt jön a színpadi rutin a statkókból, mert azokból az emlékekből kihúzol egyet, amikor tempóban át kellett menni és hogy ne érezd magad hülyén, már hozod is.
Nagyon érdekes, mert most a te szemeddel is látom, amit a nézőtérről szoktam: te sose csak úgy vagy ott, sose csak állsz. Ha más nem, a mimikádon látszik, hogy követed a cselekményt és reagálsz rá, ha nem is vagy benne.
Igen. (mosolyog)
Az egyik ilyen nagyon látványosan átélt darabod a Hegedűs a háztetőn. Nyáron, Fertőrákoson volt két előadás a Barlangszínházban, az elmúlt hetekben pedig itt is játszottátok. Mennyire változtat meg egy előadást a számotokra az, hogy egy sokkal kisebb, sokkal kevesebb technikával bíró színpadon, nagyon más körülmények között kell táncolni?
Érzékeljük. Más, de nem rosszabb vagy jobb, csak más. Lehet, hogy ez összefüggésben van az előbbi logikával, amit mondtam, s ezáltal nem tudok feltétlenül racionális lenni.
Ne is racionális legyél, a te érzéseidre, gondolataidra vagyok kíváncsi.
Mindenhol más. Vegyük azt, hogy az itteni színpad a bézik. Léptem én már fel focipályától elkezdve tesiteremig rengeteg helyen. Idősek otthona – parkoló. (grimaszol) (nevetünk) De közben mindent kompenzál valami. Például Fertőrákosra visszatérve: nincs az a színpadtechnika, nincs az a nagy színpad és tény, hogy hideg is van. De mellette ott van egy látvány, egy hangulat, egy visszhang – ezek olyan dolgok, amik meg itt nincsenek meg, de nagyon érdekesek és jók. És ezáltal nem érzem, hogy rosszabb, vagy kellemetlen lenne.
Van, persze, ami nagyobb kihívás elé állít minket, mint például Triesztben, ahol turnén voltunk A víg özveggyel, azt hiszem és én ott találkoztam először azzal, hogy Olaszországban döntött a színpad.
Kifelé, a nézőtér felé?
Igen. Ne kérdezd, miért. Pláne a régebbi színházakban. És nem úgy, hogy nézegeted, hogy ez most tényleg dől-e, nem, olyan szögben, amin egyértelműen látod, hogy az egy lejtő. És azon spiccelj, táncolj, keringőzz? Ők megszokták, biztos, de… És annak is megvolt a maga varázsa. Azt mondanám rá rögtön, hogy soha többet, volt, aki mondta is, de közben meg érdekes volt, mert egészen mást adott és a táncművészetnek pont az a varázsa, hogy fejleszt tovább. Van egy alapom, hogy melyik mozdulatot hogy csináljam – de azt már tudom! Azt, hogy egy lejtős színpadon hogy kell menni, nem. Hát akkor tanuljam meg! És ettől tudok több lenni. Ez is ott dől el, hogy hogyan állok hozzá. Ilyen szempontból nem érzem, hogy nehezebb volt – másabb volt. Figyelősebb. Igen, vannak azért kellemetlenségek, volt olyan hely is, ahol két oszlop volt a színpad közepén, a legrosszabb helyen. De akkor úgy csináltuk a koreográfiát, sőt az volt, hogy át kellett forogni, oszlop – kikerülöd – oszlop. Ha van egy kis rálátásod, akkor megcsinálod. Raktunk bele három plusz lépést, amitől még menőbb lett és olyan volt, mintha direkt az oszlopot bevontuk volna a táncba, miközben csak ki akartuk kerülni a problémát.
Ezeket a váratlanul jött, megoldandó helyzeteket én nagyon szeretem. A filmekben is a spontán helyzetmegoldások jobbak tudnak lenni az eredetinél. Egyik kedvenc filmjelenetem az Indiana Jones egyik részében van, amikor állnak egymással szemben, Harrison Ford és az ellenfél, aki egy machetevel elkezd hadonászni, Ford meg unottan előkap egy fegyvert és lelövi. Ennek a sztorija az volt, hogy eredetileg meg volt koreografálva egy harcos jelenet karddal, csak előző este buli volt, iszonyat berúgtak és Harrison Ford olyan másnapos volt, hogy poénból elővette a pisztolyt és lőtt – és megvették, mert százszor jobb! (nevet) És hiába gyakorolták előtte napokig a jelenetet, mégis… (nevet) Erre mondom, hogy ez létezik, csak úgy kell hozzáállni.
Úgyhogy így, röviden válaszolva (nevet) erre a kérdésre: más. Nem rosszabb, nem jobb, más – illetve izgalmasabb, mert kicsit úgy vagyok vele és ez egy privát vélemény, mint az iskolában, amikor szereted az irodalom órát és figyelsz és tanulsz, de egyszer csak azt mondja a tanár, hogy gyerekek, olyan jó idő van, az órát most kint, az iskola kertjében tartjuk meg. (felragyog az arca) Annyival másabb! Semmivel nem több, sőt, rosszabb, mert nincs pad, ahova lerakom a füzetet, de azáltal, hogy kicsit más a közeg, én ugyanazt csinálom, és úgy mégis jobb lesz. És picit ezt érzem ilyenkor, hogy ettől izgalmas.

Nem zavaró ott például, hogy viszonylag világos a nézőtér és látjátok a nézőket?
Nekem nem. Lehet, van, akinek igen, én nagyon nem tudom nézni a közönséget. Vagy már ilyen voltam, vagy az évek alatt kialakult, szerintem kialakult – én nem nézek ki. Ha csak nem az van, hogy egy jelenetben nincs dolgom, csak állok és valaki szól, hogy itt vagy ott ül valaki, nézd meg, mert akkor esetleg odanézek, de az, hogy én csinálom a dolgom és kinézek… Te láthatod azt, hogy rád nézek, mert arra nézek, de nem, nem nézek ki. Látom, hogy ülnek emberek, de az nekem már elvonja a figyelmem, ha elkezdek valakire figyelni. Ezért van az is, hogy ha valamikor jobban fent marad a fény a nézőtéren, de aztán bejön ránk a reflektor, az még fényesebb, így nem is látok kifele és azáltal, hogy benne vagyok valamiben, el vagyok foglalva a körülöttem lévőkkel, a szituval és el is feledkezem a közönségről. Ha állandóan az lenne bennem, hogy ők ott vannak, akkor nem tudnék arra figyelni, hogy most mit csinálok. Úgy tudnám megfogalmazni, hogy én nem a közönségnek csinálok valamit – én csinálok valamit, ami hatással van a közönségre. A néző azért ül be az előadásra, mert kíváncsi arra, hogy én mit közlök vele – esetemben a táncon keresztül –, de ha én a nézőre reagálok, akkor ő azt látja, hogy ő mit közölt felém és ez oda-vissza megy, ami már kilóg az előadásból. Ezért nem figyelek kifelé és ezért nem zavaró nekem, ha látszik a nézőtér. De ez megint csak én vagyok, nekem elég, ha az onnan jövő energiákat érzem – mert azt mindig érzem –, nem kell látnom is az embereket.
Nézni nem nézel, de hallani hallasz: mennyire zavaró például, ha megszólal egy mobil a nézőtéren?
Ezek egy-két másodpercre tudják elvinni a fókuszt, volt, hogy egy nézőtérről jövő nagyon hangos és nagyon furcsa hangra elkapott egy röhögőgörcs, de ahogy már mondtam, itt van egy fegyelem és azonnal vissza kell tudjuk fordítani a figyelmet. Egyébként is: ez a színésznek rosszabb sokkal. A zajok a szövegmondásba zavarhatnak bele, s az engem nem érint.
Persze, ha valami baj történik, ami miatt akár leállítják az előadást, azt látjuk-halljuk, nem arról van szó, hogy teljesen vakon vagyunk bezárkózva a színpadon.
Kicsit ideköthető, hogy a balettos fiúktól gyakran megkérdezik, hogy csinos lányokkal, mondhatni intim közelségben dolgozunk, nem reagál a test, nem jövünk izgalomba? És nem, a színpadon ez átkattan. Nem úgy állunk hozzá.
Annak köszönhetően, amit múltkor mondtál, hogy az önfegyelmet belétek nevelik már kis korban?
Belénk nevelik, igen. Habitus kérdése is valahol, de aki ezt a dolgot tényleg átéli, megéli, annak már nem az a szemszöge, aminek lennie kellene.
Az a része, hogy egy koreográfiát hol öten, hol hatan csináltok, az jelent nehézséget?
Nem, ez egyedül a térformába tud beleszólni, amit pikk-pakk meg szoktunk oldani. Ha ezt előre tudjuk és van időnk lepróbálni, akkor az megoldott, akkor úgy van átalakítva a térforma. Ha ezt hirtelen kell megoldani, mert valaki az előző jelenetben lesérül, vagy más miatt nem tud bejönni a színpadra, na akkor van szükség a rutinra. Az éles helyzetekben, mikor nincs idő arra, hogy kigyakoroljuk, mert három másodpercünk van rá, hogy megoldjuk. Olyan is előfordul, hogy mindezt a színpadon kell összerakni, még kint megbeszélni sincs idő. Akkor jönnek azok az összekacsintások, amikről beszéltünk már, a rutin, amit az idő és például az említett statkók adnak.
Észrevehető, hogy az újabb generáció – tisztelet a kivételnek, de a többségük - már nem tudja, hogy az csak az alap, hogy megtanulod ritmusra a koreográfiát, de ott nem áll meg az, hogy te tudod és csinálod. Ha hátul állsz és mondjuk rosszul tudja az előtted álló, akkor inkább te is rosszul kell csináld, de egyszerre legyetek. Nem pedig megmutatod, hogy te akkor is jól csinálod, mert kilóghat. Mert ez egy csapatmunka, amit végeredményképp rosszul csináltatok. Ezért van az, hogy figyeled a többieket. Ha azt látod, hogy nem vagy zenére, akkor figyeled, aki előtted van, ezt nem kell külön tanulni, ez csak annyi, hogy egy ilyet csinálsz (látványosan ránéz a fiktíven előtte állóra) és az az öt ember egyszerre forog. Ez csak annyi, hogy nézel. Ez nekem reflexből bekapcsol olyan esetekben, mikor térforma-váltás van, vagy bármi, hogy aki előttem van, azt nézem, mert aki mögöttem van, az engem tud nézni és akkor így nagyjából ugyanaz az input. Például a Hegedűsben pont az az érdekes, hogy ahhoz, hogy működjön, nem elég csak a koreográfiát megcsinálni, pluszban még bele kell pakolni egy csomó mindent: a hangulata, az érzés, a technika – ezeket úgy kell csináld. Kell legyen jelenlét. Lélek. (mosolyog) Ha ezek megvannak, akkor egy nagyon klassz tánc.

Hiszem, hogy egy nagyon jó és szép dolgot nem kell túlbonyolítani. Ahhoz elég három mozdulat, de az olyan legyen. Van egy jelenet az Asterix az Olimpián című filmben, Alain Delon adja elő és én imádom! Amikor Alain Delon a maga sármjával csak áll a tükör előtt és mondja a monológját, hogy „Cézár jó. Cézár igazságos…”
Na ezt most fel kellett volna venni. Nem tudom, hogy csináltad, de még hasonlítottál is…
(nevet) És nem nagymonológot mond, nem Shakespeare-t szaval, hanem egyszerűen csak… (átszellemülten néz) És tudod, hogy hülyéskedik, de lógó nyelvvel nézed, hogy „Igen, te vagy Cézár”.
És kell az ilyen is, a lazább, a hülyéskedés, mert ha mindig be vagyok szabályozva és megmondják, hogy mit csináljak, akkor én hol vagyok abban? Hol az én művészetem abban? Hazaviszem és majd otthon művészkedek? És ebben az a szép, ezért merem mindezt már így kimondani - bár mindig hozzáteszem, hogy én véleményem, saját kútfő, mindenki máshogy működik és egyik se rosszabb vagy jobb -, mert tényleg szerencsés vagyok és ilyen téren rengeteg visszaigazolást kaptam már a közönségtől, hogy igen, ez tud működni. Tényleg hiszem azt, amiről beszéltünk már, hogy ettől tud egy kisugárzása lenni az embernek – de pont ez az érdekes, hogy ez nem is annyira bonyolult. Ez nem arról szól, hogy most továbbképzésre, esti OKJ-s tanfolyamokra járok és pénzt és energiát fektetek bele. Nem. Egyszerűen csak van igényem rá. És hiszem, hogy másnak is és ettől lesz jó és szép. Ettől lesz igaz az a mondás, amit nagyon sokszor hallottam: nem egy premier van – az összes előadás premier.