Egy évad Molnár Jankával - 2023/2024.

Molnár Janka szinte minden este a színpadon van, ezért a színházban találkozunk, két próba között. Kedvesen, kissé megszeppenten fogad, hiszen nagyon fiatal – huszas évei elején tart – és nincs kifejezetten nagy interjú-rutinja. Ahogy mesélni kezd, minden félelem vagy izgalom elmúlik belőle, közlékeny, lelkes, mosolygós, ugyanakkor komoly felelősségtudattal és szeretettel beszél az Ensemble-os munkáiról, a nemrégiben megkapott első főszerepéről és a szinte a találkozás pillanatában megemlített kiskutyájáról egyaránt. Egyszerűen nem lehet őt nem megkedvelni az első percekben, azonnal.

Te a Pesti Magyar Színház Ensemble-jának tagja vagy. Mit jelent itt, ebben a színházban az Ensemble?

Tulajdonképpen minden darabnak a csoportos szereplőgárdáját alkotjuk, mi vagyunk a zenés-táncos háttér. Az összes darabban benne vagyunk. Mi szoktuk a kórusokat is felénekelni a darabokhoz. A színpadon nyilván a színészek állnak elől, viszont az Ensbemle-nak hihetetlen melója van abban, hogy megszülessen egy darab. A próbamennyiség is nagyobb, vannak táncpróbák is és ott kell lenni a rendelkezőpróbákon is. Olyanok is vagyunk jó néhányan, akik színitanodából érkeztünk és a végcél az lenne, hogy előrébbjussunk és itt egyértelműen kapunk lehetőséget erre, kiélhetjük ezeket a vágyainkat. (nevet) Persze ez csak mellékes szál, a lényeg az, hogy az Ensemble átlal tök jó dolgok születnek meg a háttérben is, amivel nem feltétlenül kell a rendezőnek külön foglalkoznia, mert adott esetben egy próbafolyamat alatt nincsen idő minden egyes embernek megmondani, hogy mit csináljon. Mivel szinte mindenkinek az a vágya, hogy majd egyszer ő álljon legelöl, ezért hátul olyan kis történetek születnek meg általunk, amik annyira izgalmassá teszik szerintem az előadásokat, hogy bárhova néz a néző, ha egy pillanatra nem a főszereplőkön van a fókusz, akkor is valami más, érdekes dolgot lát a háttérben. Emiatt nagy a felelőssége az Ensemble-nak.

Idénre nagy örömmel fogadtuk, hogy jöttek végzett táncosok az Ensemble-ba, hivatalos tagok lettek. Tavaly még nem voltak közöttünk kifejezetten táncosok, az ő jelenlétük sok új lehetőséget ad, ők a mozgásukkal tudják színesíteni a produkciókat. Például most az Ezeregy éjszaka kapcsán abszolút hasznos volt, mert ott sokkal táncosabb jelenetek vannak és nekünk is, akik nem ezt végeztük, nagy segítség az, hogy ott van közöttünk nyolc ember, akik magabiztosak, könnyen megtanulják a koreográfiát és segítenek, nemcsak a táncpróbákon tanulgatunk, hanem ők is segítenek minket.

Nem vagytok egy nagyon sokan, huszonhat főből áll az Ensemble. Minden előadásban mindannyian benne vagytok?

Nagyrészt igen. Azért van egy kis váltás, muszáj, hogy legyen szabadnapunk, úgyhogy úgy próbálják ezt megoldani, hogy vannak váltók a darabokban és forgatnak minket. Erre próbálnak odafigyelni.

Ugyanazon a helyen vagytok az adott darabban minden előadásban, vagy több helyet is tudtok?

Van olyan, amikor több helyet is tudunk, ez inkább darabtól függ. Általában a váltónak a feladata, hogy „mindent” tudjon, már a próbafolyamat alatt is, ha esetleg valaki hiányzik, akkor oda beáll és csinálja. Például az Oliverben van négy konkrét táncos hely, akiknek olyan feladatuk van, amit nem tud akárki megcsinálni és ott a táncos váltónak mind a két lány helyét tudnia kell. Egyébként erre van már az agyunk teljesen beállva, én már hatodik éve vagyok itt és főleg a COVID-közeli időszakban volt rengeteg beugrás, amikor a nulláról hirtelen kellett menteni. Tényleg rááll az agyunk, hogy megfordítsuk, tükrözzük a koreókat. Gyenes Ildi, a koreográfus segít, de akkor is sokszor nagyon rövid idő alatt meg kell tanulni egy új helyet vagy szerepet. Volt olyan, hogy reggel nyolcra jöttünk be, mert tizenegykor Tündér Lala előadás volt és addigra meg kellett oldani, hogy akiről tegnap kiderült, hogy covidos, az ma már pótolva legyen, mert nem tud lemenni az előadás. És a Lala ilyen szempontból veszélyes is, mert a díszletelemek elhelyezését felelősségteljesen és nagyon odafigyelve kell csinálni, hiszen egy felületesség akár balesetet is okozhat.

Az Ensemble tagjaiként nagyon kell figyelnünk mindenre, mert sok esetben, ha bármi történik, amit meg kell oldani a színpadon, nem sétálhat oda a főszereplő – azt nekünk kell észrevenni és hirtelen megoldani. Volt már ilyenre példa, szerencsére nagyon veszélyes dolgok nem történtek, de azért észnél kell lenni, ez egy élő szakma.

A Valahol Európában alatt, ahol Suhancot játszom, van az övemen egy késtartó, amiből a nagy dal, a Talán alatt egyszer csak kirepült a kés, azóta se tudom, hogy hogyan. A dal után a Kuksit játszó kisfiú odajött hozzám és szólt, hogy „Kihoztam, nyugi!” – tehát ők már úgy nőnek bele a szerepekbe, hogy figyelnek és menteni tudják a helyzeteket.

Szavaidból azt veszem ki, hogy eszerint nem táncos a végzettséged, színésznő vagy vagy énekesnő inkább?

Színésznő, a Pesti Magyar Színiakadémia zenés osztályában tanultam és így is kerültem ide a színházhoz, mert a szakmai gyakorlatot akkor még az egész Akadémia itt végezte. Ez ma már nincs így, de akkor én még a három évemet itt töltöttem, tulajdonképpen ugyanezeket az Ensemble-feladatokat végezve. A COVID után jelent meg ez a törekvés a színház részéről, hogy egy komolyabb Ensemble-t létrehozzanak, castingoltak minket, hogy ki az, aki erre alkalmas és ez alapján jött létre a konkrét Ensemble csapat, azokra a feladatokra, amiket azelőtt az akadémisták csináltak.

Táncolni szeretsz, tudsz?

Szeretek táncolni… de nem mondanám azt, hogy ez a legerősebb oldalam. Megoldok mindent persze, inkább az a hosszú idő, amíg megértem és a lábam is megérti, majd az összeérik. De alapvetően a premierre mindig megvan. (nevet)

A rémület összerántja?

Úgy valahogy. (nevet)

Milyen út vitt az Akadémiára? Merről jöttél?

Répáshutáról jöttem, a Bükkben van Eger és Miskolc között, Borsodban. Egy négyszáz fős szlovák nemzetiségű kis falu. Gyerekkoromban a tanárok felfedezték, hogy „szépen mond verset, szépen énekel”, mindig vittek versmondóra, mesemondóra, szlovák nyelvűre is, énekversenyekre. A Velká Bukovinká néptánccsoportnak is a tagja voltam, kilenc évig, ez még mindig Répáshuta nemzetiségi néptánccsoportja. Nagyon szerettem csinálni, akkor még a néptánccal mentünk mindenhova, ott éltem át, hogy van egy fellépés, felöltözünk a szép ruhába, befonjuk a hajunkat – nem is engedték levágatni a hajamat, mert hosszú kellett legyen, hogy be lehessen fonni.

Általános iskolában tanultam zenélni, fuvoláztam, furulyáztam, citeráztam, nem nagyon sokáig, mert utána felvettek a Zrínyi Ilona Gimnázium drámatagozatára, onnan már egyértelmű volt, hogy engem nem nagyon vonz az irodában ülés, én nem akarok állatorvos lenni, sem hasonló. (nevet) Sokat gondolkodtunk a családdal a továbbiakon, de nekem voltak ismerőseim, akik erre a tagozatra jártak és tudtam, hogy engem ez érdekel és szerencsére fel is vettek. Onnan pedig már teljesen egyértelmű volt. Ami fura, hogy a Színművészeti nem volt egyértelmű.

Nem akartál oda menni?

Nem erről van szó. Nem voltam pesti, nem ismertem a körülményeket, talán fel sem fogtam, hogy mit jelent. Úgy jöttem Pestre tizennyolc évesen, hogy fogalmam nem volt semmiről. Nem ismertem a színházakat, nem tudtam, hogy milyen lehetőségek vannak. A Színműn lekéstem a jelentkezést, a drámatanárom, Eisner Éva ajánlotta a Pesti Magyar Színiakadémiát, segített felkészülni is, mert ahogy kiderült a számomra, hogy itt zenés osztály indul, ahol lehet énekelni is – akkor még ennyire egyszerűen képzeltem el az egészet (nevet) – megpróbáltam és fel is vettek.

Képezted a hangodat a gimiben, vagy itt kezdted?

Nem, akkor még nem. Foglalkoztak velem, de konkrét hangképzésem soha nem volt. Regős Zsolt tanár úr, mikor odakerült a Zrínyibe, felfigyelt rám és dalokon dolgoztunk, de tényleges hangképzést nem kaptam.

Ösztönösen csinálod, amit csinálsz?

Mostmár nem. Az Akadémián volt hangképzésünk és ott nagyon sok mindent megtanultam. Azért jó tudni, hogy mit csinálok, miközben énekelek, ezt előtte nem tudtam. (mosolyog) Szerencsére jó hangképzés-tanárunk volt, Denk Viki, ő a színműn is tanít – vagy tanított – és én nagyon szerettem őt, nagyon-nagyon sokat segített nekem. Utána volt egy kihagyás, akkor éreztem is, hogy kell a segítség és meg is kaptam, mert egy vagy két éve a színház leszerződtetett egy hangképzés-tanárt, Decsi Ágit. Azóta, hogy ő van, mindenki ezerrel küzd az időpontért, hogy tudjunk hozzá menni és ő is nagyon sokat segít. Most ugyan régen voltam, mert folyamatosan be vagyunk táblázva, de tudom, hogy van és számíthatunk rá. Így, hogy minden este énekelek, az „edzés” megvan, csak nagyon oda kell figyelni, hogy ki is pihenjem magam. Aludni kell, néha. (nevet)

Hány darabban játszol?

Hú! Ettől az évadtól egy picit változott, mert annyi darabban voltam benne, hogy nem tudtak volna szabadnapot adni, úgyhogy muszáj volt, hogy néhányból kimaradjak. A színészek sokszor kettőzve vannak, az Ensemble-tagoknál ezt nem lehet megoldani, ez a vetésforgó-szerű megoldás viszont nem mindig tud úgy működni, mint egy kettőzés. Szerencsére darabok nem nagyon kerülnek le a repertoárról – ami nagyon jó, mert ezek szerint jó darabok és el lehet adni rájuk a jegyeket –, ezzel arányosan folyamatosan nő az előadásszámunk, ami itt-ott a pihenés rovására tud menni. Ami csodálatos dolog, csak nagyon oda kell figyelnünk magunkra.

Mindig a Pesti Magyarban játszottál?

Nem játszottam a József Attila Színházban a Macskafogóban, kiscica voltam, Cathyke, Safranek kislánya (nevet) és a 9 to 5-ben is benne voltam az Ensemble-ban. (mosolyog)

A 9 to 5 nagyon emlékezetes marad, mert az a COVID elején-idején lett bemutatva és egy akkora kavarodás volt a szereplők között, hogy szinte senki nem azt játszotta, amit próbált, beugrások voltak a táncosok között is, nem csak a főszereplők között, hogy én csak pillogtam, hogy itt mindenki milyen gyorsan megtanul mindent. Ott szembesültem az olyan beugrással, hogy Auksz Évi bejött az első – beugró – próbájára, eltáncolta (csettint) így az egészet, eljátszotta és engem annyira elvarázsolt, hogy bár megkértek, hogy a távol lévő rendezőasszisztens helyett írjak fel mindent, én nem tudtam írogatni, mert Évit figyeltem csodálattal. Zseniális volt.

Van kedvenc előadásod?

Nekem most az Ezeregy éjszaka a kedvencem.

Ez most a legújabb bemutatótok, nyilván az új mindig kedves – előtte mi volt a kedvenc?

Előtte egyértelműen a Valahol! (Valahol Európában) Életem első főszerepe Suhanc és jó sokat dolgoztam azért, hogy megkaphassam. Imádom a darabot, nem tudom, honnan, de kiskorom óta ismerem a dalait, láttam – valahogy olyan, mintha mikor megszülettem, már ismertem volna.

Milyen visszajelzéseket kaptál rá?

Jókat, nagyon. Nyilván volt a családom megnézni, ők nagyon büszkék voltak. Alapvetően mi nagyon sokat dolgoztunk a vezetőséggel, konkrétan Igazgató Úr is segített, instrukciókat adott és azok a színészek is, akik már játszották – már tavaly elkezdtünk elemezgetni, igyekeztünk nagyon felkészülni. Szerencsére eddig még nem kaptam negatívumot. Egy olyan kritikát kaptam, hogy néha nem beszélek érthetően, azóta még jobban odafigyelek, hogy jól artikuláljak.

Pedig nagyon szépen beszélsz most is, így „civilben”.

Én is meglepődtem, mert ezt nem nagyon szokták kritizálni nálam, de nyilván, amikor először ott állsz egy főszerepben, lehet, hogy csinálsz olyanokat, amiket nem szoktál.

Hogy tudtad meg, hogy megkapod a szerepet?

(nevet) Kiírták a nevem a havi próbatervezetbe. Nyilván sejtettem, reméltem is, de nem tudtam. Azt mondták nekünk, hogy nincs időhöz kötve, akkor kezdhetjük el játszani, ha készen állunk rá. Egyszer csak kijött a havi kettőzés és az első blokkban már ott volt a mi nevünk is Gréczy Balázzsal.

Mi volt a reakciód?

Én nagyon-nagyon boldog voltam! (mosolyog) Alig vártam! Tudtam, hogy előttünk van egy felújító próba-folyamat, amikor végre találkozunk a gyerekekkel is, a másik szereposztással is, akik csinálják az előadást, velük is próbálunk. Pásztor Ádám és Kusnyér Anna játszották már tavaly ezeket a szerepeket, ők nagyon aranyosak meg segítőkészek voltak velünk! Anna jött velem, kísérgetett, felírtunk szinte minden mozdulatot a szövegkönyvbe – ő nagyon jó barátnőm is és… Én mindenkinek ilyen „másik szereposztást” kívánok! Jenes Kitti velem egyszerre állt be, így hárman, kézen fogva tanultuk a szerepet és próbáltunk, úgyhogy nagyon jó volt a próbafolyamat. Nagyon szeretjük egymást, így annyira jó volt próbálni!

Visszatérve egy korábbi kérdésedre, van még egy előadás, amit nagyon szeretek. Ott Ensemble-feladatom van: a Madagaszkár. (mosolyog) Makik vagyunk benne és én imádom, az tényleg nagyon cuki feladat, meg nagyon hálás! A végén, a tapsrendben, amit a gyerekek a nézőtéren letolnak – akármilyen fáradt vagyok, mindig azt érzem, hogy na, itt százon kell tolni, mert egyszerűen…

Mert a gyerek őszinte?

Mert őszinte, igen és reagál is.

Szeretsz gyerekeknek játszani?

Nagyon szeretek.

Nem félsz?

Féltem, féltem… De jászom már az ABC-küldetésben is, ami egy interaktív gyerekelőadás első-második-harmadik osztályosoknak, velük beszélgetek, ők alakítják a beszélgetést – ettől aztán rettegtem, de közben nagyon vártam is, kíváncsi voltam, hogy ez hogy működik. Nagyon szeretem csinálni, mert közvetlenül érzékelem azt, hogy mi az, amit vesznek, itt ülnek mellettem – le is szoktam ülni közéjük – és azonnal érzékelem, hogy mi tetszik nekik és mi nem. Ez pedig nagyon változó, nincs két ugyanolyan osztály. Egyébként a leghálásabb dolog, van olyan, hogy megy az előadás és egyszer csak felpattan egy gyerek és odajön megölelni. Olyan cukik! Egyszerűen ő most ezt éli át, nagyon tetszik neki és ő ezt így tudja kimutatni, hogy megölel. Az előadások végén mindig csinálunk az osztályokkal fotót, ahol leguggolok közéjük. Egyszer volt, hogy elkezdett egy gyerek megölelni, aztán jött mégegy, a végén ott feküdtem egy egész osztály alatt (nevet), mire a tanító nénik szóltak, hogy „Mostmár engedjük el a színésznőt!” Én ezt nagyon szeretem!

Egyedül csinálod?

Horváth Anna és Soltész Bözse csinálják a tanító néni szerepét, amit én is, de egyszerre nyilván egyikünk, plusz egy gyerekszereplő van mellettünk, aki segít.

Ez egy komoly feladat. Mennyi idő egy ilyen előadás?

Hatvan perc. És összpontosítani kell nagyon, a gyerekek szétviszik néha a figyelmet, amikor tippelgetnek, hogy hova kell majd most menni, vagy mit kell csinálni, úgyhogy össze kell fogni őket. Anyukám általános iskolai tanár – ezt nagyon tisztelem azóta, hogy az ABC-küldetést csinálom. (nevet) De azt is értem, hogy miért csinálja.

Ha már iskola, mesélted, hogy különleges osztályba jártál. Miért is?

(Megmutat egy osztályképet, ahol mindössze ketten mosolyognak.)

Ez volt az osztály? Két fő?

Igen, de később nyolcan lettünk. Annyira kevés gyerek van, hogy a bükkszenti általános iskola össze van vonva a répáshutaival.

Ebben a helyzetben rémesen nagyon tud rád figyelni a tanár…

Igen, ott akkor rossz, ráadásul én nem voltam a legjobb tanuló általános iskolában sem…

Bocsi, a két főből nem te voltál a legjobb? (nevetünk)

Jó, de utána már nyolcan voltunk, sokkal többen! (nevet) Hidd el, hogy az nagyon sokat számít. És egyébként anyukám is tanított, ő volt a szlovák tanárunk.

Neked a magyar vagy a szlovák az anyanyelved?

Magyar. Szlovák nemzetiségű falu vagyunk, nagyon őrzi Bükkszentkereszt és Répáshuta is a hagyományt és tanuljuk a nyelvet. Annyira jó dolgokat csináltunk, Szedliszka a testvérfaluja Répáshutának és volt például csereüdülés, ahol hozzánk is jöttek diákok és mi is családoknál laktunk kint. Így például nyelvet tanulni is sokkal könnyebb. Én teljesen elfelejtettem a nyelvet sajnos. Pedig nagymamámék csak a számokat mondják magyarul, egymás között szlovákul beszélnek – én sokszor ültem úgy a vasárnapi ebédnél, hogy még a témát sem értettem, hogy miről beszélgetnek.

Említettél a találkozáskor egy kiskutyát, COVID-kutya jelzővel. Mit takar ez pontosan?

Ismerőseim vették őt, aztán a járvány elmúltával rájöttek, hogy nem tudják kielégíteni a kiskutya igényeit. Én nagyon régóta akartam kutyát, de a körülményeim nem engedték meg. A járvány után elkezdtem utánaolvasni, hogy melyik kutyafajtának mik az igényei, be tudom-e vállalni – próbáltam felmérni, hogy az én életvitelem mellett bevállalható-e biztonsággal. Aztán rájöttem, hogy anyukámék kertes házban laknak, ha nagy gond van, hozzájuk el tudom vinni – szerencsére ilyenre soha nem volt szükség, pedig mostmár négy éves lesz Carlos és hat hónapos volt, mikor hozzám került. Nagyon picike volt még akkor.

A másik, ami nehezítő tényező volt, hogy allergiás vagyok az állatszőrre, egész életemet megkeseríti, mert imádom az állatokat. Szerencsére Carlos szőre hipoallergén, így együtt tudunk élni.

Hogy került az ismerőstől hozzád?

Felhívtam őt, hogy honnan szerezték a kutyust, mert csak megbízható helyről szeretnék én is, nem szaporítótól. Ha már nem tudok örökbefogadni… Lelkiismeretesen végigpásztáztam a lehetőségeket, de arra jutottam, hogy ha egy problémás kutyát első kutyaként örökbefogadok és valahogy nem tudom kezelni, ezért le kell mondjak róla – nem akartam elhozni és visszaadni.

A barátnőm mondta, hogy ő kapta a kutyust, úgyhogy nem tudja, de náluk most derült ki, hogy senki nem tud eleget foglalkozni vele, én meg jelentkeztem, hogy „Én tudok!” (nevet) Megbeszélték otthon, nyilván nem volt egyszerű döntés, de eldöntötték – és én soha nem gondoltam volna, hogy ekkora kutyabolond leszek! A családom messze van, nagyon szeretjük egymást, de ritkán találkozunk, ezért én nagyon sokat voltam egyedül, hiszen a barátom Marosvásárhelyen tanult a Színművészeti Egyetemen, most pedig Győrbe szerződött. Az évad 90%-át egyedül töltöm és valahogy pótolhatatlan az a szeretet, amit Carlos ad nekem. (elpityeredik)

Össze vagyunk nőve vele, az elmúlt három év nagy részét vele töltöttem és szerintem egy terápia, ha az embernek van egy kisállata. Borzasztóan sok lemondással jár, hiszen a gyerekelőadások miatt sokszor 9-re, vagy akár már 8-ra is bent kell lennünk, én pedig három órával korábban felkelek, mert akkor nagy séta van a kutyával, óriási játék, én is nyugodtan el akarok készülni…

Be tudod őt hozni a színházba?

Nem, nem lehet mostmár behozni, de Carlost amúgy se lehetne, mert egy kis hisztérika. (Ezt a szót képtelenség ennyi szeretettel kimondani.) Elmondtam, hogy mennyire szeretem, ebből gondolhatod, hogy igen, el van kényeztetve. Idegen helyen nem tud meglenni, ha otthagyom az öltözőben, amire volt már próbálkozás, akkor úgy ugat, hogy szerintem azt az első három sor hallja. Az meg egy kicsit elvesz az élményből, még akkor is, ha gyönyörű frekvencián ugat. (nevet) Szerintem mind a két dobhártyám sérült már. De tény, Carlos nem kompatibilis a színházzal. (nevet) Otthon viszont elvan egyedül. Általában megoldom, hogy valaki levigye sétálni, ha én nem tudom, de a három év alatt azért előfordult, hogy nem tudtam megoldani és tíz-tizenegy órát egyedül volt. Én stresszben rohantam haza, hogy úristen, mit csinál, sír, ugat? Végül hazaértem és csak felnézett félálomban, hogy mi van, miért zavarsz? (nevet) Nyújtózott, odajött, megnézett – én meg kisírt szemekkel ott álltam, hogy most tényleg emiatt aggódtam? (nevet)

Többé-kevésbé még aktualitása van, bár nem mai a történet: viszonylag régen is volt már egy kifejezetten gyerekeknek szóló „műsorod”…

Igen, még a gimnáziumban voltam egyszer Mikulás. (nevet) Jöttek gyerekek valami műsort nézni és őszintén szólva már nem emlékszem, hogy miért rám esett a választás, talán a fiúk nem vállalták, vagy nem értek rá… Én nem is gondolkodva bevállaltam, hisz drámatagozatos voltam és úgy gondolom, hogy a szerep az szerep. Ha a Mikulás az a szerep, akkor a gyerekek kedvéért én megcsinálom. (nevet)

 

 

2. beszélgetés

 

Jankával – szinte már-már szokásosan – a Pesti Magyar Színház egyik öltözőjében ülünk le beszélgetni. Sürget az idő, úgyhogy beszélgetés közben elkészíti sminkjét is.
Legutóbbi beszélgetésünk óta eltelt időben eljöttek, majd elmúltak az ünnepek, megkezdődött az új év – új lehetőségekkel, új helyzetekkel, melyek egy része egyelőre kérdésekkel teli, s mint ilyen, kissé félelmetes még. Janka ennek ellenére mindenről mosolyogva mesél, az ember érzi: ennek a lánynak a színház az élete középpontja. Persze Carlos, a kiskutya mellett.
 
Milyen volt a Karácsony, a Szilveszter?
Nagyon jól telt, Ezeregy éjszakát játszottunk Szilveszterkor. Nekem nagyon hosszú ideje ez volt az első Szilveszterem, amikor este nem volt előadásom, csak délután. A másik szereposztás itt bulizott, én haza tudtam menni. A barátommal töltöttem nyugiban, mert neki is úgy jött ki a lépés, hogy együtt tudtuk tölteni az estét, otthon pezsgőztünk.
A Karácsony rövid volt, Muzsika hangját játszottunk, ami nekem nagyon izgissé vált, mert beálltam Lizának az előadásba. Most ketten játsszuk Szűcs Enikővel ezt a szerepet, ha ő Liza, akkor én apáca vagyok. (nevet) Az a pihentetőbb, mert az apácák nagyon keveset vannak színpadon.
De gyönyörű dalaik vannak.
Igen! Azért is szeretem, mert van benne egy gregorián ének, acapella, ahol muszáj tartani a szólamot – ilyen szempontból egy jó feladat is. Már vagy öt éve játszom, ezért is jó egy kicsit mást is csinálni, nagyon örülök Liza szerepének!
Nekem a Karácsony mindig egyenlő a Muzsika hangjával, mert mindig ezt játsszuk abban az időszakban – nagyon kevés olyan évre emlékszem, amikor nem ment volna Karácsony környékén. Annyira megvan nekem ez a színházi karácsonyi hangulat, amikor mindenki hoz valamit, rengeteg süti meg pogácsa van és tényleg jól érezzük magunkat együtt.
Az az igazság, hogy Liza jelmezében nem nagyon mertem enni, de az apácaruhában nem látszik… (nevet) Amikor az apácát csináltam, akkor annyit tömtem a fejemet, hogy az nem igaz.
Párod Karácsonyra is haza tudott jönni?
Igen, képzeld el, hogy ő szeptember-októberben bepróbálta a darabjait és mivel tömbösítve játszották, november-decemberben szinte végig itt tudott lenni velem. Így elég király volt.
Hogy kell elképzelni egy Karácsonyt itt a színházban?
A december 24. szabad, 23-án is csak délelőtt volt egy Muzsika-próba, mert nagyon sok új beálló volt most. Ez a két nap volt szabad és 25-től már játszottunk.
Nem egy hosszú szünet, de ilyenkor nagyon más minden, hozunk társast, nagyon családias a hangulat. Emlékszem, az első alkalommal nagyon rossz volt a kihalt utcákon bejönni a színházba, mostanra viszont lett egy nagyon bensőséges hangulata annak, hogy itt vagyunk, együtt vagyunk. Az egyik táncos fiú kapott egy ismerkedős játékot, ami abból áll, hogy húzunk egy kártyát és abban a témakörben mindenkinek beszélnie kell saját magáról. Például az egyik kérdés: „Mit csinálnál másképp, mint a szüleid?” Annyira jól meg lehet ezáltal ismerni a másik gondolatait, nagyon jó kis játék.  
Megszoktam, megszerettem, hogy itt vagyunk Karácsonykor. Egyébként, ha a Szilvesztert itt töltöttem volna bent, az is jó lett volna, mert szeretjük közösen lezárni az évet. (nevet) De most jólesett az, hogy otthon lehettem. Utána elseje és másodika is szabad volt, ha jól emlékszem, egészen negyedikéig.
Kipihenhettétek magatokat egy picit…
Szükség volt erre, mert a december mindig nagyon húzós hónap. Meg azért akárhogy is: amikor a Karácsonyt itt töltöd bent, az egy kicsit megviseli a lelkedet. Meg tudjuk élni ezt is szépen, közösen, de például nem voltam otthon, a családnál. Anyukámék feljöttek, megetettek (nevet), úgyhogy találkoztunk. Decemberben még a nővérem is feljött a kisfiával babaszínházat nézni és nagyon tetszett Botinak. Ő három éves és nagyon izgultam, hogy lehet, hogy már nem fogja megütni az ingerküszöbét, mert három-négy éves korig ajánlják, de imádta! Olyan koordinálatlanul nevetett végig! (mosolyog) Szóval végülis mindenkivel találkoztunk, ami király volt, de azért csak a munkahelyemen voltam Karácsonykor és nem velük.
A nővéremről még annyit elárulok, hogy négy évvel idősebb nálam és ugyanazon a napon születtünk. Egyszerre van a szülinapunk februárban.

Van valami szülinapos rituáléd?
Ne is mondd, pont a napokban gondoltam végig a tíz évvel ezelőtti szorongásaimat, aztán az öt évvel ezelőttieket… (nevet)
Mitől szorongsz?
Jó, nem szorongások ezek, csak én hívom így. Mindig van olyan aktuális dolog, amitől tart az ember, akár van rá oka, akár nem. Most például az van bennem és szerintem ez azért nem egy kóros dolog, hogy milyen újdonságokat hoz majd a szakmai életembe az a változás, ami a színházban történt-történik. A bizonytalanság mindig rossz es mivel en annyira az elején vagyok a pályámnak, nyilván abban reménykedem, hogy az az áttörés, amit ez az évad hozott, folytatódhat.
Nagyon nagy a várakozás a részemről, amit a változás lehetősége hoz magával – de bízunk abban, szerintem mindannyian, hogy ez pozitív lesz mindenki számára.
Reménykedem abban, hogy minden rendben lesz, de én még nem éltem át igazgatóváltást, nem tudom, hogy mit várjak ettől a folyamattól. Nekem egy szerződtetési tárgyalásom volt, az jól sikerült, de most másoknak kell megfelelnem – és tudod, maximalista vagyok. (mosolyog)
Ahogy téged nézlek, én sem szorongást látok rajtad, hanem várakozást, amibe való igaz, vegyül némi félelem.
Sokszor átgondoltam azt, hogy amikor valaki beül a nézőtérre és megnéz egy előadásban, az azt az egy estét látja – és ez mindenkinél így van, akkor is, ha egy nézőről beszélünk. Az, hogy abban az egy előadásban nekem akkor is hat évi munkám van, ha éppen nem vagyok száz százalékig jól, vagy valami olyan hírt kaptam, ami kizökkent, hogy beugranom kellett és így tulajdonképpen bemutatóm van – az sem a nézőt nem érdekli, sem, aki majd eldönti, hogy tényleg elég jó vagyok-e ahhoz, hogy megtarthassam az adott szerepet. Annak a hat évnek a lépéseit nem fogom tudni megmutatni, csak azt az egy adott előadást – és ki garantálja, hogy az jól sikerül majd?  
Nehéz volt ez a hat év?
Én egyesével jártam végig a lépcsőfokokat, hiszen már diákként játszottam itt, statisztáltam, az Ensemble tagja voltam-vagyok – mindent végigcsináltam, míg úgy látták, megérdemlek nagyobb és nagyobb szerepeket, aztán végre főszerepeket is megkaptam. Nem is tudom megfogalmazni, mennyire büszke vagyok erre az útra és a nehézségeinek ismeretében, azokkal együtt mennyire szeretném folytatni ezt az utat.
Ezt az utat, a benne lévő munkát már nem látja, aki először lát, ő az alapján az előadás alapján fog dönteni, amit majd megnéz.
Nem bízol magadban?
Valahol nagyon, de mégis mindig megkérdőjelezek mindent, amit csináltam, hogy elég jó volt-e. Mindig úgy érzem, hogy a legjobbnak kell lenni – és sosincs olyan. (nevet)
Képzeld, egész gyerekkoromban azt hallgattam másokról, hogy ő maximalista és ezért ilyen vagy olyan, én meg szomorkodtam, hogy de kár, hogy én nem vagyok maximalista. Aztán rájöttem, hogy dehogynem, csak nem mindenben. A színházban maximalista vagyok, mert ezt szeretem nagyon!
Ahogy Carlos-szal is. Ő hogy van?
(vigyorog) Nagyon jól van, kicsit meghízott. Nem tudom, miért gondoltam, hogy ha én magamnak megengedem, hogy Karácsonykor kicsit többet egyek, akkor a kutyának is többet kell adni, de… (nevet) Egy picit most diétázik.
Szegény, hogy bírja?
Jól, kifejezetten jól. Kiskora óta azt csinálom ilyenkor, hogy a boltban vett jutifalikat lecserélem répára meg uborkára, amit nagyon szeret.
Vega eb?
Nem! (nevet) De szerencsére a répát nagyon szereti. Abból tudok neki nagyobb darabokat is adni, azt el is rágcsálja, vagy egészen pici kockákra összevágom és azzal lehet játszani. Azt kapja akkor is, amikor olyan trükköket csinál, amiket már tud. Van egy olyan játékunk, hogy eldugom ezeket, keresgélje, mert azzal le lehet fárasztani az agyát. (nevet) Úgyhogy most diétás jutifalit kap.
Ma meg ki fogom vinni a Ligetbe, mert olyan szép idő van! És kell neki a sport. (nevet)
Van egy játéka, amiben el lehet dugni jutalomfalatot. Azt hozza magától, hogy „Most kérnék egy ilyen játékos eszegetést, légy szíves.”. (nevet) Most is hozta, mielőtt eljöttem.
Merre laksz?
Zuglóban. Előtte az Oktogonon laktam, de az nagyon belváros egy falusi lánynak. Egyébként nekem nem lett volna rossz, de egy nagyon sötét lyuk volt és a kutyát sajnáltam nagyon. Nem tudtam őt minden nap zöldbe vinni és Zugló sokkal zöldebb.
Még Carlos kapcsán akartam mesélni, hogy a párom pont akkor jött haza, amikor nekem bedurvultak a próbák, valahogy a sors nekem mindig besegít, hogy amikor a kutyát nagyon nehéz lenne nap közben ellátni, akkor valahogy ő pont hazajön. Sorsszerű, hogy úgy mondjam.
Úgy látszik Carlos a sorsod közepe, hisz múltkor is róla beszéltél a leglelkesebben.  
Igen, ezt mondták többen az interjú kapcsán.
De képzeld, anyukám egyik kolléganője a József Attila Színházban volt fodrász és amikor olvasta a beszélgetésünket, külön kiemelte, hogy mennyire jó volt neki olvasni, mert a színház egy varázslatos hely, ahova, ha az ember bekerül, akkor az szerelem marad egész életére, még ha nem is marad végig abban a környezetben. És azt mondta, hogy felidézte benne a színházas éveit.
Tiszteltetem és örülök, hogy valakinek segítettünk nosztalgizáni.
Hogy bírod a telet, nem betegeskedsz?
Egyszer egy vezetőm közölte velem, hogy „Nem szabad betegnek lenni!” – én azóta hipochonder vagyok. (nevet) De komolyan, ott a mosdón a gyógyvizem, mert amint valamit érzek, azonnal azzal gargalizálok, rögtön kell az énekes olaj, az izlandi zuzmó, az inhalátor, infralámpa…
Szerintem amíg nem kemikáliákat használsz, hiszen ez mind természetes dolog, addig ez csak elővigyázatosság és nem hipochondria.
Nem, én egyáltalán nem szeretem a kemikáliákat. Ha jelét érzem, hogy gond lehet, vitaminokhoz kapok, meg azokhoz, amiket elmondtam. Mondhatjuk, hogy antibiotikum-tagadó vagyok, ami persze nem igaz (nevet), de azt csak a nagyon-nagyon végső esetben használom. Szerencsére nagyon ritkán van rá szükségem.
És már jön a tavasz, már nem fázunk meg minden lépésnél. (nevet)

Van kilátásban új előadás, vagy most játsszátok, amik vannak?
Pillanatnyilag nem tudunk sokmindent az elkövetkező időszakról, várjuk mi is az infókat. Erre az évadra még ki volt írva a Kétbalkezes varázsló, amit Gémes Antos rendezne, de az eltolódott és nem tudom, hogy meglesz-e. Idei nagybemutatónk az Ezeregy éjszaka volt és a babaszínházi előadásokat is bemutattuk ugyan a tavalyi évad végén, de igazán játszani csak most kezdtük el. Vannak hírek kézen-közön, de hogy azokból mi valósul meg, azt nem tudjuk.
Mesélj nekem egy kicsit arról, amit a néző nem láthat: hogy néz ki az a folyamat, amíg egy előadás létrejön? Mik az állomások, kik segítenek? Hogy képzelje el az, aki még ilyet nem látott.
Az első állomás elméletileg az olvasópróba, de nálunk sokszor van, hogy az olvasópróba előtt már elkezdődnek a korrepetíciók vagy akár a táncpróbák is.
Tehát kiírják, hogy ez lesz a szereped, megkapod az anyagot és kezded megtanulni?
Ha a színészek nem is mindig, bár a dalokat előfordul, hogy nekik is bekorrepetálják – főleg akkor, amikor a castingra már meg kellett tanulni dalokat az adott darabból, mint például az Ezeregy éjszakánál. De ez nincs mindennél így. Például az Oliver!-re mi úgy mentünk oda, hogy Magony Enikővel és Drucker Péterrel, akik felkészítettek minket, már megtanultuk a szólamokat és a dalszövegeket.
Az az izgibb olvasópróba, amikor úgy megyünk oda, hogy tudjuk a dalokat, mert akkor nem egy száraz, tényleges olvasás van, vagy felvételről hallgatjuk meg, hanem azok a szereplők, akik tudják a szólójukat, el is tudják énekelni. Ettől sokkal jobban kirajzolódik, hogy mi a koncepció.
Az olvasópróba, ha jól értelmezem, eredetileg azt takarja, ami a neve: mindenki fogja a kis példányát és felolvassátok a darabot?
Igen.
És ez nem uncsi?
Nem!! Szerintem pont, hogy izgalmas, mert ott derül ki nagyon sok dolog. El tud dőlni az, hogy milyen próbafolyamatunk lesz: felszabadult, jó hangulatú vagy nem. Megismerkedünk a rendezővel, hogy ő milyen, ez is izgis.
Nekem az Ezeregy volt az első, amikor olyan rendezővel dolgoztam, akivel nem ismertük egymást személyesen, Juronics Tamást ott ismertem meg. Nekem az volt a benyomásom az olvasópróbán, hogy ez egy nagyon jó kis próbafolyamat lesz, mert nagyon jó hangulata volt. Tetszett, szimpatikus volt, ahogy Tamás beszélt és ez be is igazolódott végül a próbafolyamat alatt, mert végig felszabadult volt, feszültségmentes. Szerintem ez az alkalmas állapot arra, hogy az ember alkosson, hogy ténylegesen merjen próbálni, kipróbálni dolgokat, mert nem feszélyezi senki és semmi.
Nagyon jó csapat volt, akikkel jó volt együtt dolgozni és ez már ott, az olvasón látszott.
Amikor egy előadás két vagy három szereposztással megy, akkor ki olvas az olvasópróbán?
Ezt a rendező osztja le, hogy mondjuk első felvonás egyik, második másik – viszont mivel az Ezeregyen három szereposztás volt, ott az első felolvasta, a többiek pedig végighallgatták. Így volt a legegyszerűbb, a rendező úr véleménye is ez volt.
Iskolajellegű, mindenki csendben hallgatja a másikat, vagy közbeszólások vannak?
(nevet) Változó. Attól függ, hogy ki milyen. Vannak olyan kollégák, akik nem bírják ki, bele-beleszólnak valami vicceset – de hát azt mindenki értékeli, mert vicces. (nevet)
Azt a szitut, amikor nagyon elszabadul és mindenki mondja a magáét, azt én nem igazán szeretem, szerintem az a jó, ha mindenki tud egy kicsit viselkedni és általában ez is szokott lenni.
Ez persze sokban függ attól is, hogy milyen darabról van szó, egy nagyon komoly témájú darabnál nyilván nem poénkodik senki. De például a Madagaszkárnál senki nem bírta volna végig komolyan az egészet.
Tulajdonképpen mi a konkrét értelme egy olvasópróbának?
Pont ez, hogy az egészet felvázoljuk, mindenki megismeri a másikat, ki mit fog csinálni, megismerkedsz a szereppel, szerintem fontos az, hogy mindenki tisztában legyen az egész darabbal. Az már a te igényed, hogy otthon a saját szerepeddel megismerkedsz előtte, de fontos az, hogy az egészet átlássa minden szereplő, hogy tudja, nála miért és mikor válik fontossá egy másik karakter, illetve, hogy ő kinek és mit fog okozni a darabban. Muszáj az egészet ismerni, mielőtt elindul a folyamat, hogy kialakuljon benned egy elképzelés róla. Nyilván a rendező megosztja a saját elképzeléseit a díszletről és a jelmezekről is – hiszen a jelmezben is gondolkodni kell egy szerep felépítésekor, mert lehet olyan, hogy egy jelmez akadályozza a táncot, a szabad mozgást, azt tudni kell, mikor az ember felépíti magában a szerepe vázát. Szóval tud akadályozni, de az is igaz, hogy abban a pillanatban, mikor felveszed a jelmezt, az hozzáad és segít, még akkor is, ha esetleg addig nem volt meg száz százalékig a karakter benned. Ha a jelmezzel nagyjából tisztában vagy, akkor azt is tudod, hogy hogy fogsz kinézni és ez is segít neked és a rendezőnek is, hiszen az egy adott valami, amire lehet építeni, amivel játszani lehet.
A jelmez- és díszletterveket már az olvasón látjátok?
Igen! Én azt nagyon szeretem, annyira menőn meg vannak rajzolva a ruhák! (nevet) Azt mindenki körbeadja. Van, amikor a díszlettervről teljes makettet hoznak, van, amikor kifotózva van az is a helyszínekről.
De például ez is nagyon fontos: ha látod a díszletet és tudod, hogy egy nagy ruha van rajtad, azzal már kapsz tulajdonképpen egy instrukciót, mert látod, hogy hol férsz majd el, hol tudsz egyáltalán játszani.
Ez nagyon izgi, sokáig szerintem ez a legizgalmasabb pontja a próbafolyamatnak, mert a rendelkező próbák szárazabbak. Ott még nem feltétlenül van a száz százalékon égő színészi játék, nem is tud lenni, mert még nem tisztul le az ember fejében az, hogy hogy is lesz ez pontosan. Ott még az van, hogy kiderül: mit kellene csinálni, hogy ez jól meg tudjon történni, honnan kell bejönni, merre kell nézni…
Eszerint a következő lépés a rendelkező próba?
Igen. Ha bizonytalannak tűnik a hangom, az azért van, mert nem vagyok egészen biztos az időrendben. Én az Ensemble tagja is vagyok és ott a táncpróbák jönnek, ahogy lehet, meg korrepetíciók. Párhuzamosan a színészek is próbálnak, náluk van a rendelkező próba, de sokszor nekünk is ott kell lennünk, hiszen a háttérben ugyan, de mi is a színpadon vagyunk. Sokszor halljuk a hívót a táncpróbán, hogy „Kérem az Ensemble-tagokat, jöjjenek fel a próbaterembe.” Akkor felmegyünk próbára (nevet).
Aztán vannak azok a finomságok, hogy tavaly párhuzamosan próbáltam Jázmin szerepét és az Ensemble-részemet is. Akkor voltak olyan pillanatok, amikor azt sem tudtam, hogy hova menjek. (nevet) Bolyongtam a szalon, a színpad, a próbaterem és a korrepetíció között. (nevet) Ott nagyon felborult minden.
Közben Magony Enikő fent van a karmesteri szobában és aki szabad, az tud a dalokon dolgozni vele.
Úgyhogy igazából mindenhol folyik valamilyen munka. Eleinte még az elemzés is megy.
Mindenkivel külön-külön elemzik a saját szerepét, vagy együtt, csapatban történik?
Tapasztalataim szerint inkább a jelenet elemzése történik meg, nem egyesével a szerepeké.
Ilyen fejtegetések főleg akkor vannak – ez szerintem rendezőtől függ -, amikor rákérdezel, hogy valamit nem értesz. Legtöbbször ezeket önállóan oldja meg a színész, nem mindig van idő mélyre ásni.
Van olyan rendező, aki már úgy jön a próbára, hogy pontosan tudja, mit akar megmutatni az adott karakterből. Lehet, hogy annak lenne még huszonöt rétege, de ő ezt akarja látni, ezt kell eljátszani neki. Te hiába gondolkodsz abban, hogy „Én ilyennek is meg tudnám mutatni” – ha őt nem az érdekli.

Hogy néz ki egy rendelkező próba? Ül a rendező a nézőtéren és mondja mindenkinek, hogy ide menj, onnan gyere be, ott maradj?
Rendezőtől függ. Van, aki igen. Az ilyen típusú próba ad egy nagy biztonságot – viszont a szabadságot azért kicsit korlátozza.
De van rendező, akinek sok ötlete van, szeret kipróbálni sokfélét, aki például színész is, nem csak rendez, az szereti kipróbálni az összes lehetőséget.
Van még egy típus, akinek nincs egy tökéletes egész koncepció a fejében, ő hagy szabadon próbálni és egyszer csak jelzi, hogy ez most így jó.
A rendező utasítása szent, vagy vitába szállhatsz vele, hogy te mást szeretnél?
Szent. Azt kell csinálni, amit a rendező mond, de ha valamivel nagyon nem értesz egyet, azt mindenképpen meg kell vele beszélni. Én még eddig csak olyan rendezőkkel dolgoztam, akik meghallgattak és végiggondolták. És meg is próbálhattam. Mert van olyan is, hogy egyszerűen nem működik, amit ő kitalál és akkor muszáj valami mást megpróbálni.
Mitől tud nem működni valami? Nem a tiéd és nem tudod úgy eljátszani, amit akar, vagy nagyon elvont és nem érted, hogy mit szeretne, esetleg az egészről esik le az a karakter, amit kitalált?
(elgondolkodik) Hát… Szerintem ez mind lehetséges. De olyan is van, hogy ő elképzelt valamit, elmondja nekem, azt én nyilván csak saját magamból tudom megoldani, különben nem önazonos és azt ő sem várja el, hogy úgy csináljam meg, hogy az nem az enyém – viszont akkor úgy az már nem tetszik neki és másfelé kell keresgélni. De én még nem találkoztam olyannal, hogy rám akartak volna erőltetni valamit, ami nem állt igazán jól.
Tényleg próbáltok a próbán?
Hááát… Attól függ. Mint nagyon sok minden, ez is attól függ, hogy mennyire van idő.
Mennyi idő egy próbafolyamat az olvasópróbától a bemutatóig?
Hat hét. Öt vagy hat hét.
Függ az előadás hosszától? Ha van egy extrém hosszú előadás, hosszabbodik a folyamat?
Nem, szerintem nem. De minden rendező máshogy dolgozik. Például Szente Vajknál az első héten lepróbáljuk az első felvonást, a másodikon a másodikat, utána vissza lehet térni ahhoz, hogy próbálunk, elemzünk, finomítgatunk. Ő nagyon pontosan tudja, hogy mit akar látni, ebből a szempontból vele nagyon jó dolgozni. Annyira kész elképzeléssel érkezik, annyira kézben tartja a próbák minden szegmensét, hogy nála soha nincs az az érzeted, hogy nem leszünk kész. Van B és C terve is arra, hogy ha valami nem jó, tehát ha nem működik, egyből tudja mondani, hogy hogy csináljuk másképp.
Mindeközben, hogy mennek a próbák és rendez a rendező, a színház más termeiben tanuljátok a dalokat és a táncokat.
Igen.
Fizikailag, agyilag, mentálisan hogy rakod magadban össze, hogy rohangászol egyik próbáról a másikra, egyik percben táncolsz az Ensemble-lal, a másikban egy dalt próbálsz meg értelmezni és elénekelni?
Én eleinte nagyon nehezen bírtam, mikor belecsöppentem ebbe. Meg is viselt, nem volt fogékony az agyam az egészre, túl gyors volt a tempó… Azt éreztem, hogy ezt így nem lehet. Aztán rájöttem, hogy minél több ilyen helyzetbe kerülök, annál jobban rááll az agyam. Ezt megtanulod.
Nekem általában a főpróbahéten szokott jönni egy összeomlás, hogy „Én ezt nem bírom…” (nevet) Aztán mégis. (nevet)
Itt szoktunk feküdni az öltözőben a matracokon jelmezben, mint a vert sereg, aztán mindig jön egy plusz jelmez, díszletelem, fény, ami hoz egy pluszt, azt érezzük, hogy „Ó, így sokkal jobb!” Én azt szeretem, amikor a fény jön, mert az ad egy varázslatos hangulatot az egésznek – és nem látom a nézőtéren ülő rendezőt és koreográfust! (nevet) Akkor kezdenek teljesen leborulni a falak, amik még esetleg vannak bennem és elkezdődik a teljes átszellemülés.
Amikor a dalokat tanuljátok, a korrepetítor mellett jártok énektanárhoz is?
Akkor nincs rá idő. Én a szóló dalokkal járok énektanárhoz, a kórusban éneklés teljesen más. Azt nagyon élvezem, mert szeretek szólamot énekelni, ami nekem egy kihívás és szerintem egyre jobb vagyok benne. Mostmár azt merem mondani magamról, hogy biztos szólamtartó vagyok és nagyon élvezem azt, amikor együtt szólnak a szólamok és harmonizálnak. Azokkal a dalokkal nem járok énektanárhoz, a szóló dalokkal viszont megyek Decsi Ágihoz, azokkal, amikhez hangtechnikailag kell segítség. Viszont Magony Enikő nagyon jó korrepetítor, ő remek tanácsokat tud hangtechnikailag is adni, érzelmileg is – ő többfunkciós ilyen szempontból, szeretek vele külön dolgozni a dalokon. Én mindig megyek mindkettőjükhöz a dalaimmal, mert mind a ketten nagyon sokat tudnak segíteni.
Ha már így belementünk: mi a különbség az énektanár és a korrepetítor között?
Hívjuk inkább hangképzés-tanárnak. Alapvetően ő a technikai részben segít, hogy hogyan keverjem be azt a hangot, mi legyen az érzet, miközben énekelek, mikor van jó helyen, hogyan nyissam a számat, hova vegyem a levegőt.
A korrepetítor megtanítja a dalt. Nem tudom, hogy a korrepetítornak feladata-e, de eddig nekem mindegyikük segített a dal felépítésében, beszéltünk érzésekről. Azt persze a rendező mondja meg, hogy pontosan mit akar látni, de az alapokat a korrepetítorral rakjuk össze.
Én sokat dolgoztam Enikővel, ő nagyon jó érzelmi töltetet tud adni, de például néha Szemenyei János is ott van a bekorrepetálásnál, ő meg a karakterhez tud nagyon jókat mondani.
Az az igazság, hogy itt mindenki annyira profi! Nagyon jó emberek, akik nagyon jól csinálják a munkájukat. Igazából minden tálcán van nyújtva nekünk ahhoz, hogy jól tudjunk teljesíteni.
Csak egy példa: a táncokat sokszor nagyon gépiesen kell megtanulni. Gyenes Ildi, a színház koreográfusa, nagyon odafigyel arra, hogy kinek mennyi idő kell a tanulásra, mert ismer minket és megadja azt az időt, foglalkozik külön velünk, segít. Egy felújító-próbafolyamatnál is szem előtt tartja, hogy először behívja az új beállókat, megtanítja nekik és utána hoz minket hozzájuk.
Annyira szépen beszélsz a „háttérben dolgozókról”…
Az az igazság, hogy a nézők csak a munkájuk eredményét látják azoknak, akik minket segítenek, pedig a bemutatóig vezető út nekik is ugyanolyan nehéz. Mindenkivel egyesével kell foglalkozniuk, hogy az egész produkció jó legyen – mert az csak akkor jó, ha mindenki jó benne. És ők a szívüket-lelküket beleteszik, ahogy mi is, de ők nem látszanak, mégis nagyon sokat köszönhetünk nekik. Nagyrészt miattuk is szeretek itt lenni és szeretnék minél tovább együtt dolgozni velük!
Muszáj megemlíteni a rendezőasszisztenst, Rumán Cintiát. Volt egy olyan helyzet, hogy felhívott Juronics Tamás az Ezeregy éjszaka főpróbahete előtti vasárnap, hogy hétfőtől a szombati bemutatóra meg kéne tanulni Alida szerepét. Nyilván én teljes sokkban azon gondolkodtam, hogy „Ezt hogy?!”, Tamás pedig megkérdezte, hogy mire van szükségem ahhoz, hogy meg tudjam csinálni. Én elsoroltam, hogy Magony Enikőre, Gyenes Ildire és Rumán Cintire. Az ő feladata nélkülözhetetlen és Cinti nagyonnagyon jó és odaadó asszisztens. Ő ápolja a lelkünket, összetartja az egészet, átadja az infókat, tényleg ő az, aki az egész produkciót kézben tartja, összeköti, a koreográfust, a fényt, a hangtechnikát, a füstöt a rendezővel, az Ensemble-lel, a színészekkel és amikor azt látja, hogy a vég közelében vagyunk, akár a kávét is a kezünkbe adja.
Másnap megérkeztek, persze egy szereposztással együtt, akikkel próbálhattam (nevet), jött egy Dzsin meg egy Harún és próbáltunk. Ebben a színházban az a legjobb, hogy ismerjük egymást, ők is tudják, hogy én milyen vagyok és hogyan kell engem felkészíteni, úgyhogy ők fogták a kezemet és kísérgettek engem a bemutatóig.

Csak hogy tisztán lássak: te próbáltál egy szerepet, aztán a főpróbahéten beugrottál egy másikba?
Igen, én a Jázmint tanultam, aztán egy hét alatt az Alit. (nevet) De borzasztó boldogan csinálom és a bizalomért nagyon hálás vagyok, amiért azt gondolták, hogy én erre képes vagyok. És ez úgy történik, hogy ők azt mondták, hogy meg fogom tudni csinálni, ezért én elhittem, hogy meg tudom csinálni és úgy is lett.
Játszod mind a két szerepet?
Igen, nagy lelkesedéssel és szeretettel.
És mellette Ensemble…
Ensemble, igen. Én öt évig „csak” Ensemble-tag voltam színészi feladatok nélkül és bármikor bármilyen feladatot szívesen megcsinálok velük, hiszen barátaim, akik az Ensemble-ban vannak. Azt gondolom, hogy aki azért, mert megkapott egy nagyobb szerepet, akár egy főszerepet, már elfelejti azt, hogy minek köszönöheti ezeket a nagyobb feladatokat, az nem érdemli meg őket, mert nem tudja, mi az alázat és úgy hogy lehetne igazán jó színész? Én minden egyes rám osztott feladatot, legyen az kicsi vagy nagy, ugyanolyan fontosnak tartok és szeretek.
Az Ensemble egyébként is egy hatalmas buli, ahol remekül érezzük magunkat, persze nem csinálhatunk meg akármit, de sokkal nagyobb a szabadságunk, mint a színészeknek. Ez egy ideális helyzet, amit én egyszerűen imádok. És őszintén hálás vagyok azért, hogy bejöhetek velük bulizni!

 

3. beszélgetés

Jankával, kiszabadulva a színházból egy kávézóban találkoztunk, fagyi és kávé mellett beszélgettük át az évad utolsó napjait-heteit és a nyári terveket. Kicsit fáradtan, de nagyon boldogan mesélt az új szerződéséről, a nyári terveiről, a következő évad várható eseményeiről – és arról, hogy milyen jól érzi magát. Egy igazi lelkes, vidám fiatal beszámolóját hallgathattam meg, így az évad zárásaként egy mosolygós, boldog lány képét viszem magammal a sorozatunk befejeztével.

Hogy néz ki általában egy évad vége?
Ez az évad, főleg ami a végét illeti, nagyon különbözik az elmúlt évekétől. Valószínűleg a vezetőségváltás miatt, kicsit még mindannyian telve vagyunk várakozással és kíváncsisággal, mindenki már a jövő évadra készül, hiszen lementek az utolsó előadások. Általában ilyenkor megtudjuk, az új darabokat, azt is, hogy az adott bemutató az évad mely szakaszára várható, de ezek a bejelentések most picivel később történtek meg. A vezetőségnek még meg kell ismernie a társulatot, de ugyanúgy a társulatnak is a vezetőséget, ahogy az újonnan csatlakozó társulati tagokat is. De a lényeg: az Ezeregy éjszakával és az évadzáró társulati üléssel elköszöntünk a 2023/24-es évadtól.

Eddig az évad végén már elkezdtünk próbálni, általában a következő évad első bemutatóját. Tavaly például július közepéig próbáltuk az Ezeregy éjszakát. Ott akkor már tudjuk a szereposztást, ami az Ensemble esetében egy kicsit kevésbé egyértelmű, hiszen nem játszik az együttes minden tagja minden darabban, az, hogy melyikben ki van benne, az jóval később derül ki, mint a szólisták szerepei.
Eszerint már a nyári szünetben vagyunk?
Igen, számomra kifejezetten korán véget ért ez az évad. Volt még néhány promóciós forgatás, a futó darabokhoz, őszintén szólva én még nem láttam ennyire profi forgatást, nagyon várom az elkészült anyagokat. Egy-két werkfotót láttunk már és nagyon-nagyon jó lett szerintem.
Nekem az utolsó hónapban nem volt nagyon nagy hajtás a színházban, a megszokotthoz képest ritkábban voltak előadásaim, úgyhogy én már nagyon érzem a nyári szünetet. (nevet) Nekem tulajdonképpen még jó is, hogy nem próbálunk, hiszen ezt az évadot végigpróbáltam, új bemutatók, szerepekre álltam be, premierem volt – és sokszor elég gyorsan kellett felvenni a fonalat…
Nehéz volt?
Nehéz volt néha, persze, de… Olyan gyönyörű szerepeim vannak, amikért megéri hajtani! Félre ne értsd: nem panaszkodom a próbákra, sőt! Imádom csinálni, csak tényleg jól fog esni a pihenés. A legutóbbi bemutatónkat hét hetes próbafolyamat előzte meg, az elég hosszúnak számít, de minden perce megérte. Most mégis örülök a szünetnek, ez az igazság! (nevet)

A próbáknál a teljes Ensemble elkezdi a próbát, aztán kiválasztódik, hogy ki szerepel, vagy hogy működik ez?
Vannak darabok, amelyekben a teljes Ensemble benne van. Ilyen például az Ezeregy éjszaka, amiben még külsős táncosok is vannak. De van olyan is, mint az Oliver!, ahol casting volt, megnéztek minket és az alapján választottak ki – nyilván a koreográfus tudja, hogy mihez keresi az embert. Az Ensemble nem csak táncosokból áll, volt akademisták, színészek is vannak közöttünk, ha konkrétan tudják, hogy mi az elvárás, akkor fordul elő a casting.
Ami még nem derül ki, csak a próbafolyamatok alatt, hogy az az adott számú ember az Ensemble-ból milyen mértékben szükséges az előadásba. Van, hogy a legtöbb képben ott vagyunk, van, hogy csak egy-egy számban.
Tehát az, hogy egy teljes előadást a színpadon töltesz, vagy összesen tíz percet vagy a színen, a próbák alatt áll össze?
Igen, ez így van.
Melyik a jobb?
Én jobban szeretem azt, amikor sokat vagyok színpadon. Akkor sokkal jobban a történet részének tudom érezni magam, mint amikor egy-egy jelenetbe kell csak bemennem. Ilyen szempontból van olyan előadás, amit kevésbé kedvelek, mert az Ensemble-nak nem olyan hangsúlyos a szerepe. Persze ilyenkor is hozzáteszünk valamit a történethez, de azért nem mindig rajtunk van a hangsúly. (nevet)
Persze az is jó, amikor kicsit lazább egy előadás. Az a jó, amikor a kettőnek van egy egészséges aránya, nem fáradunk el, nem fásulunk bele…  
Minden összeg nélkül: amikor a nyáron nincs előadásod, akkor teljesen fizetés nélkül maradsz?
Nem, természetesen az alapfizetésemet kapom. Ilyenkor persze nem jön hozzá az évad közben kapott előadáspénz, de nem vagyok teljesen ellátás nélkül.
És persze bármikor előfordulhat egy-egy fellépés, tavaly például az Állatkertek éjszakáján a Madagaszkár jelmezeiben kint voltunk a Fővárosi Állatkertben, az elég vicces helyzet volt. Éjszaka lévén nem sokat láttunk egymásból az állatokkal, de különleges élmény volt mindannyiunknak.
Azt hallottam, hogy módosulás történt a státuszodban. Mit is jelent ez pontosan?
Murvai Márton barátomat és engem hatalmas öröm ért: Nagy Viktor színész-szerződést ajánlott nekünk. Így mostmár nem „csak” az Ensemble tagjai leszünk – bár az Ensemble-feladatokból is megmarad néhány –, hanem színész státuszba kerülünk. Úgyhogy úgy zárhatom az évet, hogy egy hatalmas nagy vágyam-álmom valósult meg.

Látom az arcodon, hogy ez mekkora öröm, gratulálok. Ha jól értem, nem csak középen fogsz állni, ugye?
Nem, dehogy! Amellett, hogy kapunk szerepeket, az eddigi, ensemble-os munkáinkat, szerepeinket ugyanúgy csináljuk tovább. Ez igazából csak jó, hiszen én nagyon szeretem a csapatot és nagyon szeretek közöttük lenni. Nekem az Ensemble mindig az a csapat marad, ahova tartozom.   
(ragyog az egész arca, végtelen boldogság és büszkeség látszik rajta)
Szívből gratulálok, Janka és a kollégádnak is. De nézzünk előre: nyáron várható valami előadás, színházi munka?
A színházban úgy tudom, hogy nem lesz, de szervezés alatt áll Békéscsabán egy musical-koncertünk Balázs Zsófi kolléganőmmel és Papp Domonkossal. Zsófival osztálytársak voltunk és nagyon szeretünk hárman együtt énekelni. (mosolyog) Nyár végén szoktak lenni fesztiválok, a TE-Feszt és a Pozsonyi piknik, azokon többször voltunk már.
Nem munka, de Győrbe mindenképpen elmegyek a Győrkőcfesztiválra. A barátom Győrben a Vaskakas Bábszínházban játszik, miatta is megyek, de apukám is ott lakik, úgyhogy ez egyfajta családlátogatás lesz. (nevet) Apukám születésnapjára is most viszem majd a tortát.
Régen volt az esemény?
(nevet) Azért annyira nem.
Olyan előfordulhat, hogy egyszer csak hívnak, hogy mégis van valami előadás vagy műsor, amibe kellesz?
Azt mindig le kell adni, ha hosszabb időre vagy nagyon messzire elutazunk, de alapvetően nyáron nem szoktak egyik pillanatról a másikra behívni. Előfordulhatnak kisebb rendezvények, ahova kellhetünk. Most például van egy rajzkiállítás a színházban, annak a megnyitóján a Valahol Európában-os gyerekekkel mi is ott voltunk egy pici műsorral. Az sem szerepelt hivatalosan a próbatáblán, felhívtak, felkértek – ilyenek lehetnek akár váratlanul is, de konkrét előadásom most a nyáron nincsen.
Ha netán valamilyen színházon kívüli szervezésű rendezvényre elhívnak, elmehetsz?
Nyáron igen. Szabadidőnkben vállalhatunk ilyesmit, persze. Évad közben azért ez nagyon nehéz, mert csak azelőtt tudnak minket egyeztetni, hogy kijöjjön a következő havi beosztás. Abban partner a színház, ha mi egymás között meg tudjuk beszélni a kettős-hármas szereposztásnál, hogy az egyik szereplőnek valami külsős munkája lenne, én viszont el tudom vállalni az ő előadását, akkor nem akadályoznak bennünket. De minden esetben a színház az első.
Ez most a hatodik, vagy a hetedik évadod volt?
A hatodik.

Ha most jön egy jótündér és azt mondja, hogy a hat évadból egy, már levett előadást visszahoznak és újra játszhatod, melyik lenne az?
Szerintem nem nagyon van olyan darab, amit levettek. (nevet) Nem is, lekerült műsorról az ABC-küldetés és én azt az előadást nagyon szerettem, szerintem hasznos volt és a gyerekek is nagyon élvezték. Ott senkinek nem kellett rosszul érezni magát a tudása miatt, mert ez egy játék volt, játszottunk és szerintem ez a tanító néniknek is egy jó kis tapasztalat volt, hogy látják, melyik gyerek hogy viselkedik, hogy támogatják egymást… Én azt az előadást nagyon szerettem. A gyerekszínészeket is, akik velem voltak, annyira cukik, imádtam velük dolgozni.
A gyerekek is szerettek téged, ez látszott. Nehéz elérni?
A látszattal ellentétben nagyon nehéz ez a feladat. Úgy tűnik, hogy egy órát játszol a gyerekkel, de folyamatosan koncentrálni kell, odafigyelni nemcsak arra az egy-két-három gyerekre, akik melletted állnak, hanem a nézőtéren ülőkre is, mert észre kell venni, ha onnan szólni akar valaki, de mondjuk nem mer… Néha olyanokat kérdeznek a gyerekek, hogy egy-egy másodperc kitágul és nekem végig kellett azt gondolnom, hogy mit válaszolok, mert esetleg egy életre befolyásolom a hozzáállását ahhoz a dologhoz.
Tehát nagyon nagy felelősség volt rajtad.
Igen, nagyon. Nem tudom, hogy ezek miatt, vagy ezek ellenére, de én azt nagyon-nagyon szerettem, úgyhogy talán azt hozatnám vissza a jótündérrel. Nagyon szívesen játszanám – persze nem hússzor egy hónapban. (nevet)
Mert?
Az az előadás mindig reggel ment, bevallom őszintén, nem vagyok egy korán kelő típus, ha nem muszáj. (nevet) Be kellett érni reggel nyolcra, Carlos miatt én olyankor öt és hat óra között keltem… (nevet) Az nem volt igazán jó, de magát az előadást szerettem.

Ha már gyerek-előadás: nemrég voltam Győrben, megnéztem a Vaskakasnak a Rózsa és Ibolya című előadását és nagyon-nagyon tetszett! Nem biztos, hogy át tudják vinni a jövő évadra, ezért gyorsan megnéztem kétszer is és arra jöttem rá, hogy nagyon rég nem voltam nézője ilyen jó színházi előadásnak! Jó volt kicsit kiszakadni a megszokottból is, de nagyon jó volt a rendezés, láthatóan a rendező, Tengely Gábor jól ért a színészvezetéshez is, mert nagyon rendben volt minden, én talán gyerek-előadásból nem is láttam még ilyen izgalmasat. Gyerekekkel együtt néztem és ők is imádták – én pedig nagyon büszke voltam a barátomra. (mosolyog)
Játsszunk tovább: itt maradt a jótündér és azt mondja, hogy eljátszhatsz egy szerepet, amit te választasz, bármilyen stílus, bármilyen darab. Van úgynevezett álom-szereped vagy esetleg szerepkör, amiben kipróbálnád magad?
(elgondolkodik) Ez nem egy egyértelműen megválaszolható kérdés. Van olyan darab, amire egyértelműen azt tudom mondani, hogy az a kedvencem és ez A nyomorultak. Miskolcon láttam, nagyon sokmindenre nem emlékszem belőle, de arra igen, hogy én ott szerettem bele a zenés színházba. Egy nagyon különleges emlékem van abból az előadásból: amikor Jean Valjean, azt hiszem, Homonnay Zsolt volt, bejött a színpadra, mindig körülvette egy nagyon különleges, nagyon finom illat, amitől én el voltam ájulva, hogy bejön a színész a színpadra és még az illatát is érzem. Tekintve, hogy nem tudtam, mi az az illat, ha véletlenül megéreztem később, mindig azt mondtam rá, hogy ez a Jean Valjean-illat.
Kiderült végül, hogy mi volt az az illat?
(az egész arca lelkes, ahogy visszaemlékszik) Igen! A legjobb barátnőm, Dia, megcsinálta egyszer a hajam – és képzeld el, a hajlakknak volt az az illata! Megéreztem és hátrafordultam, kerestem Jean Valjeant… (nevet) Pedig ez már évekkel később volt.
Szóval A nyomorultakkal szerettem meg a zenés színházat, az a kedvenc darabom.
És a kedvenc darabban játszanál valamit szívesen?
Ezen igazán nem gondolkodtam el, ha valamit mondani kell, az én karakteremnek és hangomnak talán az Eponine állna jól, meg az a legizgalmasabb szerep is bene – de nekem tényleg a darab maga számít egy mérföldkőnek és nem az, hogy én játsszak benne mindenáron.
Van még egy darab, amit csak felvételen láttam és valami fantasztikus volt a számomra, a Dorian Gray. Az zseniális! Imádtam Malek Andival és Csengeri Attilával azt az egész darabot!
Nincs különösebb jelentősége, de én is A nyomorultakat láttam először a musicalek közül és a Dorian Gray az egyik kedvenc darabom.
(mosolyog – és erre iszunk egyet a kávéinkból)
Mész haza a nyáron?
Persze, megyek, nagyon régen voltam, úgyhogy most nagyon várom, csak vannak kisebb nehezítő tényezők. Például Carlos, aki idegen helyen annyira fel van pörögve, hogy 0-24-ben kell vele foglalkozni, amivel nagyon leszívja az energiáimat, úgyhogy ettől picit tartok. De jó lesz találkozni a barátnőimmel, akiket nagyon ritkán látok. Tesómékat is, a kisfiát is max videókon látom… Miskolcra is szeretnék átmenni, mert oda jártam gimibe és ott is rengeteg barátom van… Megyek Tárkányba is a nagyszüleimhez – utazgatok a nyáron, elmondhatom. (nevet)

Akkor én most nagyon jó utazást és nyarat kívánok neked!