Hivatalosan énekesnő és színésznő is vagy. Te melyiknek érzed magadat?
Énekesnőnek, soha nem is akartam semmi mással foglalkozni. Amikor icipici koromban meghallották a szüleim, hogy kis csilingelő hangom van, már tudták, hogy mi lesz belőlem, és én is tudtam. Tényleg soha semmi más nem érdekelt igazán, csak az éneklés. Apukám zenélt régen, de nagyon lámpalázas volt, ezért mikor kiderült, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni, már tettek is fel a színpadra, hogy velem ez ne történjen meg. (nevet) Szerencsés vagyok, hogy mindig mindenben támogattak.
Hogy jött akkor a Pesti Broadway Stúdió?
Teljesen véletlenül. Tudom, sokan a fél karjukat odaadnák azért, hogy az Operettszínházban szerepeljenek, nekem meg ezt a véletlen hozta.
Nem is tudom, honnan kezdjem. Kaposváron jártam magánének tanszakra, ott tanultam hegedülni és zongorázni. Azt tudtam, hogy zenét szeretnék tanulni a későbbiekben is, de azt még nem, hogy milyen műfajban. Nem voltam igazán tájékozott afelől, hogy milyen lehetőségeim vannak, ezért elmentem kommunikációt tanulni. Ez idő alatt a nagymamám kitalálta, hogy szívesen támogatna engem, de mivel neki nincs ehhez hallása, szükség van valakinek a véleményére, akiben ő is megbízik. Elkezdett keresgélni az interneten és megtalálta Toldi Máriát, akit felhívott – és összebarátkoztak. Megbeszélték, hogy feljövök Marika nénihez és meghallgat, ezzel a nagyim választ kap arra, hogy tényleg tehetséges vagyok vagy sem. Feljöttünk, Marika néni pedig valami olyasmivel nyitott, hogy „Édes kisfiam, én már nagyon sok mindenkit eltántorítottam a szakmától, csak akkor gyere be énekelni, ha tudod vállalni azt is, ha negatív kritikát kapsz.” Erre aztán összeszorított fogakkal bementem, énekeltem egy dalt és Marika néni első reakciója az volt, hogy „Mikor tudsz kezdeni?” Így indult el életünk nagy kalandja a nagymamámmal. Egy éven keresztül vonattal jártunk fel Toldi Máriához, akit nagyon megszerettem. Hatalmas megtiszteltetés volt számomra, hogy foglalkozik velem.
Később ő mondta, hogy van egy stúdió, az Operettszínház stúdiója, amit érdemes lenne megpróbálnom, bár ő úgy gondolja, hogy belőlem popénekes lesz. De azért persze megpróbáltam, elmentem a felvételire, ami nagyon jól sikerült. Marika néni nem mondta el senkinek, hogy ismer engem, hagyta, hogy a többiek döntsenek és így felvételt nyertem a Budapesti Operettszínházba.
A színházba, vagy a stúdióba?
A stúdióba, de azzal párhuzamosan elkezdtek minket foglalkoztatni különböző darabokban, ott volt a gyakorlatunk. Bár az első félévben nem nagyon mentünk még a színház közelébe, beszédórák voltak, énekórák, korrepetíciók stb. A legjobbaktól tanulhattunk, pl. Kovács Brigittától, akihez az iskola elvégzése után is sokáig jártam. Először a nagyok vizsgájába kerültünk bele, aztán a Miss Saigonba. Az volt az első darabom az Operettszínházban. Szóval már a stúdió alatt is benne voltunk jópár darabban, aztán én még ott ragadtam néhány évre.
Hány éves voltál akkor?
Húsz évesen kerültem az Operettbe, amit nem bánok, mert a többiek egyből gimi után jöttek, nekem meg volt egy kis időm felnőni. (nevet) Addig mindenhol én voltam mindig a legfiatalabb, ott meg hirtelen az idősebbek közé tartoztam az osztályban.
Nehéz volt belejönni a színjátékba?
Hú… Nem is tudom. Nagyon jó mestereink voltak, a színészmesterséget Földes Tamás tanította. Talán a három legcsodálatosabb év volt az életemben, amit az Operettszínház stúdiójában töltöttem. Úgyhogy sosem gondolkodtam azon, hogy ez nehéz-e vagy sem.
Milyen szerepeid voltak az Operettben?
Nagyon szerettem az Erdei kalamajkában a Királylány szerepét. Rettenetesen izgultam. Az volt életem első szólistaszerepe, közel a közönséghez. Énekesként akkorra már sokszor voltam közel a közönséghez, de színészként még nem. Izgultam nagyon, beléptem a takarásból és egy kislány felkiáltott, hogy „Jaj, de szép!” Onnantól kezdve nyugalom volt és boldogság és nagy örömmel játszottam. (nevet) Egy ilyen jól irányzott, kedves bekiabálás kellett és teljesen felszabadultam. Ez a darab kellett ahhoz is, hogy rájöjjek, hogy tudok improvizálni, könnyen ki tudom vágni magam váratlan helyzetekből. Volt egy pillanat, amikor az egyik kis partnerem teljesen lefagyott, ott derült ki, hogy meg tudok oldani ilyen helyzeteket. Imádtam a Parasztopera című előadást, ami a vizsgaelőadásunk volt, de olyan jól sikerült, hogy felvették a repertoárra.
Meghatározó volt még, az Abigélben Zsuzsanna testvér. Ez a nagy vizsgánk volt a stúdió végén, hatalmas örömmel és szeretettel játszottam. Kaptam egy ígéretet, hogy ezt a szerepet játszhatom tovább, aztán mégsem lett így. Ez már a sokadik csalódás volt, sokadik be nem tartott ígéret és én akkor döntöttem úgy, hogy nyitok másfelé.
Emiatt jöttél el az Operettszínházból? Vagy más kihívást kerestél?
Igen, szerettem volna kicsit jobban megismerni a világot. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy sok tehetséges emberen láttam a színházban, hogy éveken keresztül nem tudtak előbbre lépni és ettől megkeseredtek. Én ezt semmiképpen sem szerettem volna. Pályakezdőként ki akartam próbálni magam máshol is, elmentem Veszprémbe egy meghallgatásra, ahol egyből megkaptam a rosszlány szerepét. Nagyon új volt nekem az, hogy nem skatulyáztak be egy szerepkörbe és hogy kíváncsi volt a rendező a gondolataimra, én is alakíthattam a karakteremet, nem mondták meg centire, hogy mikor hova nézzek, hova lépjek. A legnagyobb kihívást az jelentette, hogy nem vagyok egy táncos lábú ember. Amit muszáj, azt megtanulom, de nem igazán szeretek táncolni és ez egy Fenyő Miklós darab volt, végig rock and roll. Nem volt pardon, végig kellett táncolni és megcsináltam, ez saját magam számára is bizonyítás volt és hatalmas büszkeség, hogy képes vagyok rá. A későbbiekben ott még eljátszhattam Cejtelt a Hegedűs a háztetőnben, ez csodálatos lehetőség volt.
Hogy kerültél át vagy vissza a zenei színpadra?
Tizenhat éves voltam, amikor a barátaimmal megalapítottam az első együttesemet, a Vox énekegyüttest. Tíz éven keresztül velük jártam először csak Somogy megyét, aztán már az egész országot. Aprópénzért jártunk el fellépni, amíg megtanultuk a szakma csínját-bínját. Nagyon szerettem, hogy a magam ura vagyok, én szerveztem a fellépéseket. Akkoriban anyukám még menedzserként közreműködött, de aztán hamar átvettem az irányítást. Párhuzamosan énekeltem közben zenekarokban. Volt egy Airborn nevű formációnk, ahol szerzőként is részt vettem a munkafolyamatokban. Dalszerző versenyt is nyertünk.
Számomra mindig egyértelmű volt, hogy a hangomból akarok megélni és ehhez igazodva kerestem lehetőségeket. Így kezdtem el szinkronizálni, amit hat évig csináltam és imádtam. Volt nap, hogy reggeltől estig talpaltam, mentem a különböző stúdiókba a felvételekre. Nagyon szép időszaka volt az életemnek.
Rengeteget vokáloztam is, hiszen tudtam, hogy ez fejleszt engem, mind a hallásomat, mind az alkalmazkodó képességemet. Az is egyértelmű, hogy minél több embernek vokálozom, annál több koncertem is lesz és annál többet keresek is, ami nem elhanyagolható. Sajnos az ember kénytelen ezzel is foglalkozni, amikor nincs egy havi fixet biztosító állása. És ami szintén fontos, bár „járulékosan jött”, nem szándékosan csináltam: a sok különböző zenekarral történt munka során hatalmas kapcsolati tőke gyűlik össze. Rálátásod lesz a szervezésre, arra, hogy milyen hibák adódhatnak, azokat hogy lehet helyrehozni és ezt fel tudod használni a saját koncertjeid szervezésénél is.
.jpg)
Aztán az Operettszínházas időszak vége felé találkoztam egy kiváló szaxofonossal, Varga Tiborral, aki felkért a Csipa és a KISAMERIKA zenekarba énekelni. Itt nagyon beindultak a dolgok és egy idő után választanom kellett, hogy színház vagy zenekar. Konkrétan fájt a szívem, amikor egy koncertre azért nem tudtam elmenni, mert egy darabban ensemble voltam, úgyhogy a zenekar mellett döntöttem.
Nem bántad meg?
Nem bántam meg egy pillanatig sem.
Nem hív vissza a színház?
Pár évre rá meghívtak az Apácashow-ba, arra igent mondtam, de gyorsan eszembe jutott, hogy miért hagytam ott a színházat, úgyhogy az volt az utolsó darab, amiben játszottam. Ez nem jelenti azt, hogy soha többé nem szeretnék egyetlen előadásban sem játszani, de most nem ez van a fókuszban az életemben. Most úgy érzem, megtaláltam a hivatásomat, azt, ami boldoggá tesz. Igen, ebbe beleférne egy-egy szerep, amit mint énekes szívesen eljátszanék, de bármit nem. Szeretettel emlékszem azokra az időkre és azt gondolom, hogy pont időben hagytam abba ahhoz, hogy ne keseredjek bele.
Most mi tölti ki a szakmai életedet?
Nagyon sok csodálatos feladat megtalált. Izgalmas volt a 2023-as év. Immár nyolc éve, hogy (mivel a Vox énekegyüttes tagjai mindenfelé szétszéledtek az életben) az operettszínházas kollégáimmal-barátaimmal megalapítottuk a Super Troupers nevű formációt. Ennek az volt az előzménye, hogy többször voltunk közösen fellépni és mikor egy ABBA Show-ra érkezett felkérés, akkor megbeszéltük, hogy olyan jól működünk így, csináljuk meg ezt is együtt. Nagyon jól sikerült, ezért úgy döntöttünk, hogy együtt is maradunk és folytatjuk ezt a vonalat, kibővítve az ABBA-t Neotonnal, rock and rollal, musicallel és mindenféle jóval. Azóta megszámlálhatatlan előadásunk volt már.
.jpg)
Kikből áll?
Kádár Szabolcs János, Moravszki Enikő és Zádori Szilárd. A legjobb barátaimnak mondhatom őket. Négyen vagyunk, de vannak beugróink is. Barkóczi Sándor, Karányi Péter, Horváth Mónika és Karsai J. Andris szokott még segíteni, ő a koreográfiákban is. Nagyon kedves a számomra ez a csapat! Amikor fellépni megyünk, az olyan, mintha egy kirándulásra mennénk a barátainkkal, nem tudjuk megunni.
Ezeket ki szervezi?
Mi szervezzük magunknak, többnyire én. (nevet)
Nincs egy menedzsment a hátatok mögött?
Nincsen menedzsmentünk. Mostmár van néhány szervező, akikkel együtt dolgozunk, de eleinte teljesen a nulláról indultunk a saját kis kapcsolataink felhasználásával, mindenki, amit tudott, beletett ebbe az egészbe. Rájöttünk hamar, hogy kell egy valaki, aki összefogja, mert anélkül szétesik az egész és akkor én ezt magamra vállaltam. De ez mindenkinek a szívügye. (mosolyog)
Nincs veletek tele a közösségi média, ez szándékos?
Szándékos, igen. Bennem nagyon hamar megfogalmazódott, hogy nem akarok celeb lenni. Szeretem a privát szférámat, a magánéletemet is privátként kezelni. A saját zenémet nagyon szeretném eljuttatni az emberekhez, de nem akarom ezért feláldozni a magánéletemet. Szeretném, ha jól megélnék abból, ami boldoggá tesz, ami a zenélés és ha a célközönségem szeretné azt, amit csinálok. De a „celebeskedés” távol áll tőlem.
Mindig céltudatosan haladtam afelé, amit szerettem volna és azt gondolom, hogy a helyemen vagyok, olyan dolgok találnak meg, amiknek meg kell találniuk.
Még egy nagyon fontos csapat van az életemben: most voltunk egy évesek a Broadway Stars Company-vel, akikkel komoly terveink vannak.
Tulajdonképpen mi ez a csapat?
Szigeti Brigitta és Tóth Tamás azért hozták ezt létre, mert szívből szeretik a színházat és láttak a színpadon néhány fiatalt, akik nagyon tetszettek nekik. Szerettek volna lehetőséget biztosítani számukra a megjelenésre. Szerveztek egy fellépést Kádár Szabolcs János barátomnak, ahová ő engem hívott el partnereként és ott találkoztam Tomiékkal. Egyből megvolt az összhang, tetszettem nekik a színpadon és megkértek, hogy legyek a csapatuk tagja, amit megtisztelőnek találtam és örömmel el is fogadtam.
Ezek koncert jellegű, vagy díszletes-jelmezes előadások?
Inkább koncert jellegűek, musical- és operettgálákat is szoktunk csinálni.
Az imént említettél saját zenét. Mondanál pár szót arról is?
Másfél évvel ezelőtt jelent meg a szóló lemezem „Na ugye?” címmel. (nevet) Egymásra találtunk Abonyi Péter zeneszerzővel, aki régi álmát szerette volna megvalósítani azzal, hogy felvételre kerülnek a megírt dalai és ehhez keresett megfelelő embert. Összesodort minket a sors, beleszerettünk egymás világába. Pont azelőtt néhány nappal találkoztunk, hogy elmentem majdnem fél évre Mallorcára énekelni. De annyira egymásra találtunk, hogy megvárt, s mikor hazajöttem Mallorcáról, a következő héten már stúdióban voltam vele.
Ez egy igazán különleges lemez, Péter hatvanadik születésnapján volt a lemezbemutató koncertünk. Ő zenész volt, de az élet elsodorta más irányba, aztán ráeszmélt, hogy szeretné megvalósítani az álmait és társra talált bennem.
A szövegeket is ő írta?
Igen, ő. De ahogy megismert, egyre inkább rám formálta a szövegeket és néha én is belekotyogtam, hogy így vagy úgy jobb lenne. (nevet) A készülő új albumon pedig már ezen a területen is közreműködöm majd.
El kell mondanom, hogy számomra mindig nagy fontossággal bírt, hogy sajátot énekeljek, olyat, amit előttem még senki nem énekelt el, és Péter ezt megadta nekem.
Ne egy tipikus pop-albumot képzelj el, nem feltétlenül egy „klubbozós” anyag. Ezek a dalok egy-egy történetet mesélnek el és mindegyik más-más stílusban íródott. Rock, jazz, lírai – mindegyik más. És szerintem ez a legerősebb pontja.
Mi a tavalyi évben elindított Musical Klubban találkoztunk, oda hogy kerültél?
Ez is a tavalyi évem csodái közé tartozik. Nagyon sok új feladat és kihívás jött az életembe és az a megtiszteltetés ért, hogy felléphettem a Musical Klubban. Eleinte kicsit tartottam az egésztől, volt bennem egy hatalmas izgalom, mert mégiscsak a musical szakma legnagyobb alakjai, Kocsák Tibor és Várkonyi Mátyás előtt kellett énekelnem. A mai napig egy plusz izgalom van bennem, ha tudom, hogy ők is hallanak.
Már állandónak számít a klubesten a casting, ezt Tibiék találták ki?
Igen, persze! Hát ez… Ez félelmetes! Az elsőnél nagyon sokan azt hitték, hogy előre megírt dolog, pedig az egész improvizáció volt. Azt mondták Tiborék, hogy nem lesznek nagyon durvák. (nevet) Milyen lehet, amikor durvák??
Tőled kértek olyat is, hogy mondatonként más hangszínnel énekelj és fantasztikusan csináltad.
Jaj, köszönöm! Igen, az nagyon nehéz volt – de ugyanakkor meg csodálatos feladat, élvezetes az egész! (mosolyog) Remek partnereim voltak végig, Kádár Szabolcs János, Baksa Andris, Barkóczi Sanyi…
Ami pedig egy külön csoda, hogy a Musical Klub Extra keretein belül, Gödöllőn magamra ölthettem Sisi ruháinak pontos másolatait, melyeket Czédly Mónika készített. Ezekben a ruhákban énekelni a Gödöllői kastélyban… azt gondolom, erről még csak nem is álmodik egy énekesnő. Hálás vagyok, amiért ez is megadatott.
.jpg)
Összefoglalva a 2023-as évem különleges találkozásokkal volt teli. Csodálatos emberek jöttek az életembe. Elkezdtem Lajtai Katinál énekelni, megismertem Söptei Zsuzsit, aki a Musical Klub „lelke”, megismerkedtem a személyi edzőmmel. Egy mondat csak erről így a végére: az életemben nagyon nagy szerepet tölt be a sport. Elengedhetetlennek tartom egy előadóművész számára a kondíció és a kinézet és nem utolsó sorban az egészsége érdekében is a rendszeres sportolást. Ez egy rendkívül összetett szakma, nem elég tehetségesnek lenni. Ezért ahogy hangilag és szellemileg, úgy fizikailag is ki kell hoznunk magunkból a maximumot.
Mik a terveid 2024-re?
Tovább haladni az úton, amin elindultam, fejlődni, rengeteget énekelni, szeretni és szeretve lenni.