Dolhai Attila legutóbbi, Genezis című albumának élő bemutatására csak a pandémiás időszak lezárásával kerülhetett sor, ezért még csak néhány koncertet tarthatott a dalokból, a siker azonban így is egyértelműen megmutatkozik. A zenei anyag jellegzetessége, hogy a dallamvilág rockos, keményebb, mint amit Dolhai Attilától ezidáig megszokhattunk, a szövegek nagy része viszont mélyen érzelmes, vágyakozásról, csalódásról, boldogságról mesél. De pontosan miről is? Mindig az kerül a papírra, aminek a megfogalmazását eltervezte? Ha leül dalt írni, megírja és készen van, vagy többször elő- előveszi és át- meg átjavítja? Hogyan kell elképzelni azt a folyamatot, aminek a végén egy dal mellé négy név kerül a zeneszerző nevéhez? A kész dallamhoz íródik a szöveg vagy fordítva?
Ezekre és hasonló kérdésekre remélünk választ kapni, amikor megkérjük Dolhai Attilát, meséljen az album dalainak születéséről. Tíz héten át, a egy-egy dal történetével ismertet meg bennünket az énekes-szerző.
1.) „Legyen a Tiéd!” (Szöveg: Dolhai Attila; Zene: Brandenburg Ádám, Brandenburg Máté, Csiszár Ferenc, Dolhai Attila)
„Egy dalszöveg, akár egy vers, nem elhatározásból születik. Van, amikor egy-egy hangulat hív elő egy gondolatot, ami aztán tovább burjánzik és lesz belőle egy dalszöveg. Van, amikor csak bekattan reggel egy mondat, vagy futás közben eszembe jut valami, ami bennem marad a nap végéig, vagy akár látok egy szituációt magam körül, látok küzdeni egy férfit vagy egy nőt valamiért - és abból születik meg a szöveg.
A "Legyen a Tiéd!" egy ilyen szituációból indult el, aztán a végső változat mégsem arról szól. Néha azt gondolom, hogy ezek a versek nem is igazán az én műveim, én csak hagyom sodorni magam az asszociációk világában és leírom. Ez talán az alkotásnak az egyik legszebb része, hogy tulajdonképpen az eszköze vagyok a megszületésének, de nem vagyok biztos benne, hogy én magam gondoltam azt, amit leírtam. Persze, amikor már átfésülöm, addigra már én is azt gondolom, hogy ezt gondoltam, de amikor fogalmazódik, sokszor a rímek hozzák a következő asszociációt és valami egészen új dolog költözik be a szövegbe, amit én nem is terveztem.
A "Legyen a Tiéd!" egy érdekes szöveg, a megírásától odáig, hogy a közönség elé került, 180 fokos fordulatot vett az értelmezése, átfogalmazódott a dal tartalmilag. Ezt nem úgy kell érteni, hogy a szövegen változtattam, csak ma már máshonnan közelítem meg az értelmét.
A dalszöveg gondolat-indítója egy kapcsolati feszültségből alakult, a környezetemben volt egy nehéz időszakot átélő pár és láttam, hogy hogyan küzdenek egymással. Az elengedés volt az igazi indítókulcsa a szövegnek, a szabadulás attól a sok-sok feszültségtől, amiből már nem láttak kiutat, kiszabadulni, elmenekülni akartak, mást semmit. Valójában az volt az indító érzés, hogy „Legyen a tiéd minden, csak hagyjál elmenni, megszabadulni!”. Ám mire eljutottam a dal felénekléséig, már egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ennek a dalnak erről kell szólnia. Aztán mikor jöttek az első visszajelzések a hallgatóktól, hogy ez milyen szép, szerelmes dal, akkor kapott egy új megfogalmazást, egy új nézőpontot a dal szövege, tartalma, azóta így éneklem a koncerteken. Ez igazán örömteli dolog, hiszen született egy dal, amit nem igazán pozitív értelműnek írtam, de mire elért a közönséghez, addigra kiderült, hogy valóban, lehet ez egy szerelmes dal, egy szerelmes vers is. Bár az én olvasatomban nem ez az értelme, hanem az, hogy azoknak, akik hallgatják a zenémet és hallgatnak engem, odaadnám mindenemet. Persze a dalszövegnek nem minden sora támasztja ezt alá, mert eredetileg nem ebben az asszociációban íródott, de mire odaértünk, addigra ez lett és én örömmel tudom ezt énekelni a közönségnek.
A Szétszakítottakban előfordult már, hogy leírtam egy dalszöveget és az szinte változtatás nélkül úgy lett felénekelve, de ezen a lemezen és általában rám nem jellemző, hogy nem javítgatnék bele egy-egy dalba, miután leírtam, egészen addig, míg fel nem énekeltem, mert akkor elengedem. Késznek minősül, akkor már nem változtatok rajta többet.
Ez a dal versnek, szövegnek indult, utána került bele egy dallamvilágba. Egy gitárral vagy egy zongorával eljátszott dalra még nem mondhatjuk ki, hogy az készen van. Szépen „fel kell öltöztetni”, formálgatni, amikor egy ötlet elkerül a hangszerelőkhöz, Mátéhoz és Ádámhoz – a Brandenburg tesókhoz –, akkor ők azért ehhez hozzáteszik a maguk gondolatát, mindenki egy kicsit külső szemmel kontrollál engem, amit én nehezen tolerálok, de ezt ők már tudják. Ismernek: makacs vagyok. Azért persze Máté és Ádám meg tudnak győzni olyanokról például, hogy ne mégegy verze jöjjön, hanem egy refrén, vagy fordítva, ezekre abszolút nyitott vagyok. Így ők is magukénak érezhetik és az ő alkotásukká is válik. Én kifejezetten szeretem azt, hogyha egy dal csapatmunkával születik meg, így aztán mikor kimegyünk a színpadra, mindenki egy kicsit a saját muzsikáját játssza. És így talán már az is érthető, hogy miért van egyik-másik dalnak akár négy zeneszerzője is.
A dalok, dalszövegek nagy részében az a szép, hogy mindenkinek mást jelentenek, valamit, amitől az övé, amibe belekapaszkodhat, amitől a saját érzéseire ismer rá benne.”
2.) „Adrenalin” (szöveg: Dolhai Attila; zene: Brandenburg Ádám, Brandenburg Máté, Dolhai Attila)
Az Adrenalin egy fantázia-játék volt. A rajongóim egy része tudja, hogy az elmúlt időszakban együtt dolgoztam egy autós céggel, a CarNet-tel. Gyakorlatilag ezért támadt az az ötletem, hogy írok egy dalt, amiben a cég által forgalmazott márkákat mondjuk úgy, megversenyeztetem. Ez volt a Peugeot meg a Ford – a szövegben az oroszlán és a musztáng ezeket jelképezi. Nem megrendelésre készült, ez azon kivételes dalok egyike, amelyik elhatározásból, eltervezett témáról íródott. Nem sok ilyen van, tegyük hozzá. Megvolt a zenei alap-téma, aztán ahogy Mátéék megírták a dalt belőle, az hozta az ötletet, hogy ez pont olyan bulis-autóversenyes feelingű dallam, amihez egy ilyen szöveg elkészülhet.
Tulajdonképpen egy köszönetnyilvánítás volt ez a cégnek, amiért együtt dolgoztunk. Azt is gondoltam valahol, hogy talán készül majd belőle egy videoklip, amit együtt jól megcsinálunk. Ez volt a kiindulópont, ezért lett a témája az autó, a vagányság és ami ezekkel együtt jár: a verseny, a versengés. A képzeletemben megjelent egy illegális gyorsulási verseny, ahol két autó versenyez, körülöttük gyönyörű lányok – és ha már lányok és autók, akkor a startzászlót egy forrónadrágos fiatal lány lengeti meg. Az autózás okozta adrenalin és a vágyott nővel való beteljesült szeretkezés folyamatos párhuzamban van jelen a dalban. Az egyik inspirálja a másikat. Az adrenalin ugyanaz, akár az úton pörgő autó, akár az ágyban a meggyűrt lepedő váltotta ki a férfiból...
Ha leforog ez a film, nyilvánvalóan az egyik versenyző én lettem volna, na és persze úgy lett volna igazán vagány, ha a másik kocsit egy igazi versenyző vezeti, még a személyére is lett volna ötletem, de így már hagyjuk talán a neveket.
A videoklip elmaradt, mert bejött a pandémia és az nagyon keresztbetett a közös munkának is, mint annyi minden másnak. Így ebből sem lett semmi – bár természetesen még lehet, még mondhatja azt a cég, amikor olvassa ezt a gondolatsort, hogy forgassuk le. (nevet)
Következne mindebből az autóversenyzés, de igazából engem ez nem mozgatott meg soha. Gokartozni eljárunk, de az családi program, oda jönnek velem a csajok is. Nézőként sem járok ki versenyekre, bár azért láttam nagy futamokat, mert a Hungaroring közelében lakva gyerekként egyik évben a célegyenessel egyvonalban lévő akácos erdőbe kiköltöztünk éjszaka, felszerelkezve a szükséges eszközökkel és a fákat meghajlítva eszkábáltunk magunknak egy magaslest, ahonnan a betonfal fölött átnézve beláttuk a célegyenest, így követtük a versenyt.
Autózni viszont nagyon szeretek, nagyon szeretem az autókat, elég sok autót kipróbálhattam, e téren nem lehet panaszra okom. De mindig jön valami új, szép járgány, vagy valami modernizálás belül, engem érdekel például az elektromos autózás is – úgyhogy egyelőre attól tartok, nem fogom megunni ezt a témát. Nyilván nem veszek minden héten új autót, de azért jó eljátszani a gondolattal, hogy milyen lenne, ha egy Ferrari lenne a fenekem alatt. Vagy akár „oroszlán vagy musztáng”.
3.) „Helló” (szöveg: Dolhai Attila; zene: Brandenburg Ádám, Brandenburg Máté, Dolhai Attila, Kovács Adrián)
Nagyon szeretem ezt a dalt, noha ez az egyik olyan szerzeményem, amiről lebeszéltek, hogy megpróbáljam megversenyeztetni, mondjuk „A Dal”-ban. Nem is küldtük be, így még az esélyt se kapta meg, hogy eljusson oda, ahová született.
A történethez az volt kép bennem, hogy hogy mutatkoznánk be egy nemzetközi fesztiválon, hogy lehetne beszélgetést kezdeményezni, vagy legalább megtalálni azt a szót, amit mindenki ismer és ért. Keresgéltem olyan kifejezéseket, ami közös lehet a legtöbb nyelvben és ennek eredménye lett a „helló”.
Itt is a dallam volt meg előbb és utána született a szöveg, Kovács Adrián írta a dalt magát és én írtam rá a szöveget, utána Mátéék hangszerelték – a folyamat a szokásos volt.
Az én számomra az volt a fontos, hogy egy olyan örömteli találkozásról szóljon a dal, amikor új kapcsolatokat, új barátságokat köthetünk. Azok a gondolatok, hogy jó volna tudni, mi az, amin nevetsz, vagy mikor sírtál utoljára - ez mind arról szól, hogy legyünk egy kicsit kíváncsiak egymásra a világban, próbáljuk megismerni és elfogadni a másikat. Ma este még itt vagyunk, bulizunk egyet itt, ahol megismertük egymást, de akkor sem történik semmi, ha ez csak egy egyszeri találkozás volt a világban, utána egyszerűen csak emlékezzünk egymásra jó szívvel.
Innen indult ki, hogy erről szóljon a dal – és legyen egy olyan refrénje, ahol jól össze lehet kapaszkodni és együtt lehet énekelni. Ez lett a „Helló! Helló! Te vagy egy új barát.” Hiszen egy új barátot megtalálni mindig olyan jó! Én mára már kimondhatom, hogy könnyen barátkozom, de volt időszak, amikor ez nem így volt, távolságtartó voltam, talán önbizalomhiányos, kissé féltem is az emberektől, de mostmár nincs ez bennem, ha egy új társaságba kerülök, szívesen barátkozom és nyitott vagyok. Az én olvasatomban erről is szól ez a dal, hogy nézzünk körbe és legyünk egy kicsit nyitottabbak a világra és egymásra.
4.) „Maradj itthon velem” (szöveg: Dolhai Attila; zene: Brandenburg Ádám, Brandenburg Máté, Dolhai Attila)
A „Maradj itthon velem” a pandémia időszaka alatt született. A Petőfi Rádiónak volt egy kampánya, hogy írjunk egy dalt, aminek az az üzenete, hogy maradjunk otthon. Ez volt akkor a legfontosabb kommunikáció, biztosan mindenki emlékszik rá. Innen indult, ez volt az indítókulcs, tehát kimondhatom, hogy itt határozott szándékkal kezdtem el dalt írni és végül is az került a papírra, amit terveztem.
Ez egy kivételes dal abból a szempontból, hogy a szöveg-ötlet megvolt, megszületett rá a zene, majd a kész zenére lett ráigazítva a szöveg – így nem tudom egyértelműen kijelenteni, hogy a szöveg vagy zene született meg előbb, ennél a dalnál egymást formálták a szavak és a dallamok.
Nem akartam, hogy kimondottan csak a pandémiára vonatkozzon, azt gondoltam, szülessen egy dal arról, hogy van valaki, akit nem akarok, hogy elmenjen és tényleg azt szeretném, hogy maradjon itthon, velem. Egy kicsit érződik a szövegből az is, hogy otthon maradni azért nem is olyan egyszerű.
Volt egy személyes tapasztalat a dalszöveg mögött, hiszen mi úgy kezdtük a pandémiát, hogy elkezdtünk egy lakásfestést. Ezt mindenképp bele akartam szőni, ebből lett az, hogy „rakjunk rendet a szív körül” – bár mi akkor nem csak a szív körül raktunk rendet. De így hozta magát ez a történet, hogy ha már itthon vagyunk, ha már egyszer az a szituáció, hogy nem tudunk kilépni az ajtón, akkor mi lenne, ha nem is feltétlenül a lakásban, inkább magunkban, a fejünkben rendet tudnánk tenni? Persze a „rendrakáshoz” nem csak én kellek, az is kell, hogy meghallgassuk a másikat, aztán majd előbb-utóbb minden sorra kerül.
Ezek hozták meg ezt a dalszöveget, ami ezúttal ténylegesen leképezte azt az állapotot, amibe kényszerültünk – de igazán mégsem egy szomorú kényszerhelyzetről szól.
5.) „A színpad a szeretőm” (szöveg: Molnár Tamás; zene: Csiszár Ferenc, Dolhai Attila)
Csiszár Feri írta a zene egy részét, én ott kotnyeleskedtem, segédkeztem a dal születésénél, majd megkértük Molnár Tomit, hogy írjon rá egy szöveget. Ő megtette és nagyon telibe találta azt, amire gondoltunk. Szerintem nem is adtunk neki semmilyen irányt, teljesen szabad kezet kapott, az volt a fontos, hogy neki mit mond ez a muzsika. Ilyenkor az történik, hogy fel van lalalázva, halandzsázva, esetleg valamiféle kamu angollal előadva egy verzió és az segít elindulni a szerzőnek.
Ez a dal tehát kakukktojás, hiszen ennek a dalnak a szövegét nem én írtam, így csak az előadó szemszögéből tudom elmondani a hozzá fűződő érzéseimet. Amikor az egyik interjúnkban felmerült a kérdés, hogy melyik dalok a kedvenceim, ezt is megneveztem, mert nagyon szeretem. Különleges összefüggés, hogy volt egy korábbi szerzeményem, még az első lemezemen, az volt a címe, hogy „Keresem, kutatom”. Volt benne egy gondolat, hogy „Keresem, kutatom azt, ami után vágyakozom.” – és érdekes módon most valaki más megírta, hogy mostmár nem keresem tovább, hiszen megtaláltam: a Színpad a szeretőm. Itt is visszatér a téma, hogy „Amíg élek kutatom a mámor édes ízét”, de itt már konkrétan ki lett mondva, hogy mit is kutatunk ebben a nagy keresgélésben: a mámor és az édes íz is a színpadhoz kötődik. Kicsit olyan ez, mint egy ars poetica, ezért is szeretem olyan nagyon, hiszen arról szól, amit minden pillanatban érzek a színpadon. Amikor pedig egy kicsit egyedül marad az ember, hiányzik ez az érzés, nem teljes az élet a színpad nélkül. Jó tud lenni a rutin, a mindennapi élet, de egy idő után már kiborító, hiszen a végső megoldás mindenképpen a színpad.
Van egy csodálatos mondata Tominak: „Hitből lett tutajom, s vágyból evezőm.”. Szerintem ez, mint költői eszköz és mint kép is nagyon szép. Az ember hinni akar és hisz is nagyon sokáig abban, amit csinál, ami a küldetésünk, hogy színpadra kell menni és a vágyak ott lebegnek mindig, hiszen ha az ember belekóstol egyszer ebbe az adrenalinba, amit a színpadi létezés ad, az újra és újra visszahívja.
6.) „Őrző város” (szöveg: Dolhai Attila, zene: Brandenburg Ádám, Brandenburg Máté, Nagy Zsolt LISZI)
Az Őrző város két szálon futott, míg azok össze nem értek: készült egy szöveg, ami nem teljes mértékben volt ugyanez és volt Liszinek (Nagy Zsolt Liszi) egy dalötlete. Én a kettőről úgy éreztem, hogy nagyon stimmelnek egymáshoz, de bele kellett faragni a Liszi által komponált zenébe az általam kreált szöveget, amik addig még nem találkoztak egymással. Úgyhogy ez két, térben és időben egymástól függetlenül keletkezett alkotás, ami végül egybekovácsolódott.
Ez egy erősen férfi-hangulatú dal. Úgy értem, hogy férfi-motivációk hajtották, hogy megszülessen. Szerintem nagyon sokunk számára vannak olyan pillanatok az életben, amikor valamit elrontunk és olyankor kimegyünk, bezárjuk magunk mögött az ajtót, dühösek vagyunk, talán hisztisek és mérgesek, vagy az egész együtt – és ilyenkor olyan jó lenne, ha valaki azt mondaná, még mielőtt kilépünk az ajtón, hogy „Várj egy kicsit, ne menjél el!” Ez persze nem történik meg abban a pillanatban, mert olyankor nem csak én vagyok dühös, hanem a másik fél is és ilyenkor a legkevésbé történik meg az, hogy a másik vesz egy mély levegőt és azt mondja, hogy „Várj, gyere ide, hadd öleljelek meg!”. Mivel ez elmarad, az ember kilép az ajtón és azt érzi, hogy most ki kell törni, el kell menni, El Caminora vagy bárhova, átgondolni a kis lelki vívódásait és ehhez el kell távolodnia onnan, ahol éppen van, hogy tisztán lássa, mi is történt vele. De mégis maradna, ha a másik utána szaladna, vagy ha nem is szól utána a kapuban, akkor csöngesse meg a telefonját, mielőtt még elhagyja a várost… Aztán ha nem állítanak meg, nem jönnek ezek az impulzusok, akkor menni kell, amíg „vétkeimet lejárom”.
Az útnak a legvégén azért jó visszatalálni, az egy jó érzés, hogy az ember tudja, hogy visszavárják.
7.) „Mi van még?” (szöveg: Dolhai Attila; zene: Brandenburg Ádám, Brandenburg Máté)
A dalt Máté és Ádám meg is hangszerelték, mire megkaptam, tehát egy teljesen kész dalra született meg a szöveg. Nem adta magát könnyen, mert éreztem, hogy valami vadságnak kell benne lennie, hogy nagyon sodró a lendület és hogy valamiféle „jó lenne kiszabadulni”-hangulatot áraszt – egy igazi rock and roll, az biztos. Ezt kellett valahogy megtámasztani egy olyan tartalommal, amit nagyon nehezen találtam meg. Éreztem, hogy van benne lázadás, valamivel szembeszállás és egyre több kérdés fogalmazódott meg bennem. Találgattam, hogy mi az az élethelyzet, szituáció, ami manapság az embereket megérintheti, érdekli, amivel együtt tudnak menni. Mi ellen lázadnak ma az emberek, van-e a mai, nagyon szabad világban bármi, ami ellen lázadni lehet, amit egyértelműen ki lehet kérni magunknak? Erre lett a válasz, amit mindenki átélt már valamilyen szinten: a főnök-beosztott viszonyból eredő konfliktus, amihez esetleg hozzáadódik egy mámoros születésnapot követő másnap, vagy bármi, amitől még nehezebb a munkát felvenni. Adódott a kérdés, hogy mit csináljon ez a beosztott, mi legyen a foglalkozása? Én úgy gondoltam, hogy legalább egy értékesítési menedzser kell, hogy legyen, aki öltönyt vesz, aki megengedheti magának, hogy céges autóval közlekedik, de aztán haza már a saját motorjával megy – zárójelben: itt is látom magam előtt a videoklipet…
Egy olyan figura kell legyen, aki öltönyös, aki beszámolókat tart, akinek van egzisztenciája, de a főnök mégis behívathatja számonkérésre. Ez a mai világban biztosan gyakran előfordul, hogy egy főnök behívatja az alkalmazottját és valamit számon kér – és ezt természetesen a legrosszabb pillanatban teszi, amikor egyébként is tele a hócipőnk. És amikor „kegyetlenül szétcsapottan” – kissé másnaposan – ott állunk és megkóstol a főnök – na, ott jön a kérdés, hogy ezt meddig tolerálhatjuk? Hol van az a határ, amin a főnök nem léphet túl, mi az, amikor már személyeskedik, nem is a munkáról van szó, ám mégis a munkáról van szó, hiszen meg kellene tartani a munkánkat, de ennek érdekében meddig tűrhetünk egy esetleges főnöki visszaélést? Erre utal a refrénben a „Csak a méltóságom véd, miattad annyit ülhetnék.” – sor. Ezt az a mondás ihlette, hogy „Nem bántalak, mert annyit ülhetnék érted, mint a Buddha-szobor.”
Tudom, elég nagy agresszió van ebben a szövegben, de valahogy ki kell engedni a gőzt, hogy aztán jöhessen a fizetetlen szabadság…
8.) „Veled miért volt jó?” (szöveg: Dolhai Attila; zene: Branderburg Ádám, Branderburg Máté és Nagy Zsolt (Liszi), Derzsi Zsolt)
Ez volt az első közös dalunk a Brandenburg testvérekkel. Volt egy elképzelésem, ami csak ötlet szintjén volt meg, egy verze és egy refrén gitárral kísérve, ezt kapták meg Mátéék és készítettek belőle egy dalt – amin én meglepődtem. Nem egészen az volt, mint amire gondoltam, de nagyon karakteres volt és nagyon tetszett. A hangszerelésben, amit készítettek, volt egy kimondottan veszkós hangulat, ahogy az egész elkezdődik és valahogy ez a veszkós hangulat hozta meg a tartalmat. Itt is azt kerestem, hogy mi az, ami bennem motoszkál a dallam hallatán, amit mások is ugyanígy gondolhatnak. Férfi lévén – de szerintem a csajok is így vannak ezzel –, vannak olyan emlékeink, amiket nem tud az ember felülírni és amit nem is kell felülírni, mert az úgy volt szép, úgy volt jó, ahogy volt, mint mondjuk egy szerelem kezdete. Utólag, ennyi idő távlatából már tudjuk, hogy mik voltak a hibák, a problémák, de már nem kezdjük el boncolgatni a dolgokat, mert túlléptünk rajtuk. Mi férfiak mindig vágyunk valami… A legkevésbé vágyunk romantikára, ezt most őszintén kimondom, mi vadságra, csábításra és mindenféle kalandra vágyunk, ám amikor szembejön valaki, aki mindezt megadja, nem hozza magával a tájékoztatót, hogy ez mivel jár majd pluszban. Hogy nem mindig öröm ez a kaland és nem mindig boldogság ez az őrület – ezt a kettősséget szerettem volna ebben a dalban megfogalmazni. Azt, hogy mi az, amiért végül felhúzódik a veszkócsizma és felkerül a kalap, majd becsapódik az ajtó, mert rájövünk, hogy tulajdonképpen jobb, ha külön utakon járunk. Ez egy olyan történet, aminek igazából nincs vége, mert lelépünk, találkozunk másokkal, kipróbálunk mást, de nem találjuk az igazit és mégis visszavágyjuk azt a kalandos nehézséget, mert tulajdonképpen nem számít, hogy milyen nehéz volt, akarjuk újra azt a kalandot. Talán az foglalja össze a legjobban, hogy
„Veled lenni eszelős egy dráma!
Ha nem készülsz fel, tuti kicsinálja
A szíved, a lelked, a tudatod.”
Ha valakiben felmerülne, hogy ez is videoklip-gyanús, igen, én filmeket látok, mikor dalszöveget írok. Nem egyértelmű, hogy a film van előbb, előfordul, hogy csak egymástól független szavak jönnek és valahogy mégis azokból áll össze a gondolat, ami előhívja a filmet. És persze ez sem ilyen egyszerű, ahogy hangzik, nem úgy kell elképzelni, hogy leülök a tévé elé és ott pereg a következő dal, csak le kell írnom. Az igazat megvallva jónéhány papírlap a kukában landol, mielőtt megjön a film – de végül megjön a film és vele a dalszöveg.
9.) „Így volt” (szöveg: Dolhai Attila; zene: Branderburg Ádám, Branderburg Máté és Dolhai Attila)
Ez a dal tulajdonképpen egy színházi visszaemlékezés. A szöveg készült el előbb, aztán a dallam-téma és ezt a kettőt fésültem össze.
Van egy olyan tervem, hogy színházzal, szerepekkel kapcsolatosan írok dalt, ez szerintem egy nagyon izgalmas téma lehetne, de a konkrét terv megvalósítására még nem vettem rá magam. Viszont annyi minden történt velem az elmúlt tizen-huszon év alatt a színházban, hogy úgy gondoltam, valamit kell kezdenem azokkal az érzésekkel, amik mára már elmúltak vagy megkoptak ugyan, de az életem egy-egy szakaszában fontosak voltak. Olyasmire gondolok, mint például a féltékenység az újonnan érkező, fiatal kollégákra, vagy kollégák, barátok távozása a színházból, hogy hogyan éltem meg, amikor sorra változtak körülöttem a szereplők és már senki se volt a régi, például a Rómeóban. Jöttek-mentek az emberek körülöttünk, a vezetők is jöttek-mentek és azt, hogy mi is történik pontosan, akkor és ott nem is láttuk igazán, csak most, sok év távlatából látjuk, hogy akkor hol voltunk és most hol vagyunk.
Erről szól ez, hogy még itt vagyok és emlékszem, hogy mi történt - de azt a sok-sok mindent nem írhatom le egy dalszövegben. Talán ezért is sikerült kicsit általánosra az eleje, hogy „Nem emlékszem jól, úgy tűnt valami elveszett„… Azt hittük az elején, legalábbis bennem volt egy olyan hit, hogy ez mindörökké így lesz, soha nem gondoltuk, hogy annak az őrületes sikernek egyszer vége szakad. És szép lassan szét kellett hullania a dolgoknak ahhoz, hogy újraépüljön.
Van erre egy elég egyértelmű utalás a szövegben:
„Lassan kúszott rám a félelem, hogy ez sem tart örökké.
És én rohantam előle mindent itt hagyva egy új világ felé.”
Ez az operai próbálkozásról szól, amikor úgy döntöttem, hogy hagyom a musicalt és irány az opera, amit végülis feladtam. Ez egyfajta előremenekülés volt. Vannak vezetők, akik mindig lebegtetik az embert. „Megy az idő fölötted.” „Tudod, ez a fiatalok műfaja…” – és az ilyen mondatok után felmerül bennem, hogy „Jó, akkor elmenekülök – irány előre!” Ez egyébként is jellemző rám, hogy inkább én adom vissza a szerepet, ne mások mondják, hogy kiöregedtem belőle. Mostmár nem vagyok szerintem ebben a tekintetben türelmetlen, de azt hiszem, ezek a dolgok abból félelemből fakadnak, hogy mit mond a szakma.
Van a szövegben még egy teljesen egyértelmű utalás:
„Elköszöntek ők, itt hagyták életük.
És elénk állt a kérdés: hogyan lesz nélkülük?”
Ez Dóriról és Zoliról szól. (Szinetár Dóra és Bereczki Zoltán) Zoli szó szerint a kezemben halt meg minden Rómeóban és tényleg azt éreztük, mikor távoztak, hogy most akkor mi lesz velünk, hogy lesz tovább? Nekem ők barátaim a mai napig, a helyzetből adódóan nyilván távolodtunk, de baráti a kapcsolatunk – akkor viszont én úgy éltem meg, hogy nemcsak a kollégáim, de a barátaim is távoztak a mindennapi életemből. És ezt, ha nem is nem egészen nevén nevezve a dolgokat, egy kicsit rébuszokban – hiszen egy dalszövegben el lehet rejtőzni – úgy gondoltam, hogy szeretném elmondani a mai világnak.
Amikor ilyen és hasonló komoly hatások érik az embert, akkor sajnos neki kell rugaszkodni és össze kell szedni magunkat, hogy a dolgok mehessenek tovább. The show must go on.
10.) „Ha volna kedved” (szöveg: Dolhai Attila; zene: Branderburg Ádám, Branderburg Máté és Nagy Zsolt LISZI)
Nem tudom, mit mondhatnék erről a dalról, hiszen amiről szól, az a szövegben benne van.
Meghallgattam Liszi zenéjét (Nagy Zsolt Liszi) rengetegszer és egyszer csak arra, ahogy ritmizálja a dallamot, ráhallottam egy szöveget. Az volt az első motívum, hogy „ha volna kedved” – és az hozta magával a kérdést, hogy de mihez volna kedved? És onnantól kezdve jönnek az asszociációk, van, hogy még nincs összefüggés a sorok vagy verzék között, csak szavakat hallok bele a zenébe, amitől nyilván valami érzelmi töltődést is kapok. Így alakult ki, jöttek a gondolatok, amik összecsatolhatóak – és egyszerre elindult a film. Olyan lett a refrén, amit jól lehet együtt énekelni, mondjuk egy koncert végén előrevetíteni, hogy majd lesz még koncert – ez is volt a motiváció.
Van a dalban egy furcsa szemérmesség, mindjárt az elején, hogy
„Én akartam egy jó napot! Akartam veled…” „…aludni.” Háááát… Mondjuk azt, hogy ez egy költői kép, ami mögé mindenki azt gondol, amit akar.
És benne van az is, hogy amíg félretettem a rock and rollt és a musicalt, mit éreztem:
„…amit nélküled látok: üresnek így a világot…” Ez a tanulási időszakra vonatkozik, mert akkor kicsit üres volt a világ azok nélkül, amiket igazán szeretek csinálni.
„Ha feladod, feladom. De miért? - kérdezik, a választ én is csak keresem.” Ez is utalás az opera kontra musical és rock and roll-dilemmára. De „Ha feladod az álmaid, meghalsz.” – énekelte Pataki Attila 1990-ben – és ez egy fontos dolog: minden szót elénekeltek már és minden hangot eljátszottak már. Nagyon nehéz újat mondani. De a kulcs a személyesség, hogy valahogy úgy fogalmazz meg gondolatokat, hogy abban te benne legyél. És ha mázlid van, akkor mások is megtalálják benne saját magukat.
Ez a dal abszolút a rajongóknak szól, azoknak született, akik szeretik a zenémet és abban a reményben íródott, hogy egyszer majd együtt kántáljuk – ha eszembe jut nekem is a szöveg a koncerten. Nem tudok nevetés nélkül beszélni arról a bizonyos koncertről, nem szoktam ennyire elfáradni a végére – egyszer csak annyira elveszítettem a fonalat, hogy egy szó se jutott eszembe a dalból. Ilyenkor sokszorosan hálás vagyok a közönségemért, akik mindig ott vannak és – ilyenkor, ha szükség van rá – segítenek.