A Budapesti Operettszínház Balettkara: Gallai Zsolt

Gallai Zsolt az Operettszínház címzetes magántáncosa, a Balettkar tagja. Rengeteget látni őt a színpadon, a legtöbb operettben és gálában szerepel. Harminc éve táncol, szavaiból egyértelművé válik, mennyire szereti csinálni – ugyanakkor az is, hogy a jövőt, a leendő „civil” életét nem a színpad közelében képzeli el. Nyugodtan, megfontoltan beszél, ám ha az ember odafigyel rá, hangsúlyaiból, gesztusaiból sok ki nem mondott gondolat is kiérthető, néha csak jelzésértékű humorával pedig igazán élvezetessé, szórakoztatóvá tette a beszélgetést.

Hogy jött az életedbe a tánc?
Nálunk a családban volt balett-táncos, édesanyám öccse, aki a Táncművészeti Főiskolán végzett, utána egyenesen Amerikába szerződött. Én akkor még a Fradiban birkóztam a bátyámmal – egy kicsit ez olyan Billy Elliott-os helyzet. Nagybátyám az egyik nyáron hazajött a szezon-szünetükben és pont akkor volt felvételi a Táncművészetin, ő megnézte az adottságaimat és megkérdezett, hogy nincs-e kedvem megpróbálni. Elmentem a felvételire, fel is vettek és én viccesen úgy mondom, hogy valahogy ott ragadtam.

Nem akartad, nem volt benned vágy arra, hogy táncolj, csak mondták és megpróbáltad?
Szerintem kevés fiúban van vágy arra, hogy balettozzon. Nyilván tetszett, hogy a nagybátyám Amerikából jön haza – tíz éves voltam, akkor ez nekem egy nagyon nagy dolog volt. Ő utazik és kint él és milyen vagány dolog ez. Aztán emlékszem, amikor felvettek, az első nap után úgy mentem haza a suliból, hogy „Hú, anya, már az első nap is zongorára kellett dolgokat csinálni!” Ez egy olyan fiúnak, aki a nyolcadik kerületben lakott és a Fradiba járt birkózni… Annak ez egy nagyon meglepő újdonságként hatott.

Tetszett vagy inkább megijesztett?
Tetszett alapjában véve, azzal nem volt baj. Hálistennek egészen jó társaság volt, az évfolyambeli fiúk-lányok tök jó fejek voltak. Nagyon jó hangulatban telt.
Nagyjából így kerültem oda. Elvégeztem a Táncművészeti Főiskolát – szerencsére azok közé tartozom, akik rendes idő alatt végezték el, nem tettek lejjebb.

Egy pillanatra sem volt benned, hogy mást jobban szeretnél, unod, netán feladod?
(elgondolkodik) Voltak nehézségei nyilván az életben ennek a dolognak, elég sok lemondással járt és én elég színes életet éltem meg talán élek is a mai napig. Gyerekként édesapám mellett – aki építési vállalkozó és festő volt – nagyon sokat dolgoztam. A nagybátyáméknál kamiont pakoltam nyaranta – tehát elég sok mindent meg is tanultam. Egy lakásfelújítástól ma sem ijedek meg, mert gyerekként én ezt már csináltam, vagy legalábbis tanulgattam és elleshettem. Úgyhogy kipróbáltam magam másban is. Mostmár úgy vagyok vele, hogy ha az ember negyven éves korára harminc éve ezt csinálja, akkor valószínűleg ehhez ért a legjobban. (nevet) Természetesen mivel öt évem van a nyugdíjig és a nyugdíj után kell kezdenem valamit az életemmel, keresem azokat az utakat, amiket utána esetleg csinálnék – hiszen negyvenöt évesen leszek valamiben pályakezdő.

Látsz valami irányt, amit el tudsz képzelni?
Talán furcsa, de alapjában véve teljesen külsős, szokványos munkában gondolkodom első körben. Most egy kicsit úgy érzem, hogy elfáradtam, egyre nehezebben veszem rá magam a mindennapi balettórára, a test azért reagál. Szóval nem nagyon tudom azt elképzelni, hogy utána is ezt folytassam. Nézd, az jól hangzik, hogy már csak öt év, de azért az még öt év. Én valahol a szívem legmélyén egy tanyán szeretnék önfenntartó életet élni. Valahogy most az egész világra szkeptikusan nézek, főleg a körülöttünk történő dolgokra gondolok, akár a háborúkra, akár a COVID-ra. Azt gondolom, ha minél inkább kimarad ebből az ember, annál kevésbé sérül. Nyilván nem a teljes kivonulásra gondolok – bár de, azon gondolkodom, de az nem kivitelezhető. Valahogy úgy vagyok vele, hogy az se baj, ha nyugdíjasként otthon leszek a gyerekkel vagy a gyerekeimmel, a párom dolgozik, akkor én tartok állatokat, termesztek növényeket, viszem a gyerekeket a suliba – ezt is el tudom képzelni.

Egy darabig…
Ezt akartam mondani, hogy ismerve az én állandó újabb feladat- és kihíváskeresésemet, valószínűleg egy idő után… (elvigyorodik) Mondjuk három nap után meg is unnám. Valami új kihívásban is gondolkodom, de azt gondolom, hogy nagyon sok ember éli le úgy az életét, hogy nem voltak szakmailag olyan lehetőségei, amiket én megkaptam és megéltem, szóval nem lesz hiányérzetem, ha egy raktárban fogok dolgozni, vagy akár taxis leszek. Vagy édesapám a vállalkozását egy kicsit még jobban kitanulom és azzal foglalkozom. Még nem teljes, de már zárul azért az érdeklődési kör. Valószínűleg tánccal nem fogok foglalkozni.
Koreográfus például sose akartam lenni, nincs bennem ilyen ambíció. Pár darabban, gálákban asszisztenskedem a tánc mellett – és az így egy kicsit nehezebb, hogy táncolok is meg asszisztens is vagyok. Furcsa érzés, amikor az ember a saját kollégájának lesz bizonyos helyzetekben a főnöke, azt talán nem is kezelem annyira jól.

Elfogadnak?
Én úgy érzem, hogy igen. Bár néha kicsit túl szigorú vagyok, erre már próbálok figyelni. Az a fontos, hogy a próbákon meg a színpadon mindenki hozza ki magából a maximumot.
Én is ezt próbálom. Sose voltam az a meg nem értett művész, igazából az Operettszínházban, konkrétan a mostani vezetéstől kaptam a legnagyobb lehetőségeimet szakmailag, ha csak a Diótörőre gondolok, ha a Spartacus-pas de deux-re gondolok, a Makrancos Kata pas de deux-re gondolok, a Képfaragóra gondolok… Engem kvázi a pályám vége felé értek utol azok a feladatok, amikről én már le is mondtam, vagy talán sosem mertem álmodni róluk. Valahogy az élet mégis úgy hozta, hogy megkaptam ezeket a lehetőségeket, szóval az én pályám, úgy érzem, teljes. Szerintem mindenki, aki táncos, vagy bevallja, vagy nem, de elég hiú. És ha valaki hiú, akkor próbál figyelni arra, hogy ne kerüljön olyan helyzetbe, hogy esetleg megszólják. Én időnként magamnak is felteszem azt a kérdést, hogy ezt még most csináljam-e, tudom-e azon a színvonalon csinálni, amit elvárok magamtól és ha még azt a választ kapom, hogy igen, akkor mindent megteszek. De ha esetleg azt a választ kapnám magamtól, hogy ez már túl van azon, ami szerintem belefér, akkor nyugodt szívvel tudom majd azt mondani, hogy gyönyörű dolgokat csináltam eddig, erről most le kell mondanom.

Fordult már elő, hogy azt mondta a lelked-szervezeted, vagy az, akit kérdezel magadban, hogy nem?
Hmmm… Általában, amikor nagyobb feladat jött, attól én mindig megijedtem. De mindig erőt adott az, hogy sokan bíznak bennem, érdemesnek tartanak erre, mert nyilván ők látnak kívülről. A nagy feladatok előtt azért mindig megszeppen az ember, felmerül, hogy „Biztos, hogy ez nekem menni fog? Ezt nekem szánta az élet?” Erre valahogy úgy alakul, hogy az a válasz, hogy „Igen-igen, neked szánta.” – és akkor megcsinálja az ember. (mosolyog)

Érdekes, mert a nézőtérről nézve fel sem merül, hogy ilyen dilemmák lehetnek benned-bennetek.
Lehet, hogy ezek a negyven éves kor környéki gondolatok. Az embernek ebben a szakmában is nagyon reálisan kell látnia magát. Kell, hogy lássuk azt, hogy mi az a határ, amit enged a szervezetünk. Én már harminc éve gyűröm az összes ízületemet, észre kell venni a jeleket. Ahogy az ember belenéz a tükörbe és látja, hogy már nem ott van a lába, nincs úgy kinyújtva a térde, nem olyan magas az ugrása, ezek már látványosak és kvázi minden nap az arcunkba kapjuk a tükörből, hogy ez már nem az a kinézet.

Milyen út hozott az Operettszínházba?
A Főiskola elvégzése után rögtön az Operaházba kerültem. Harangozó Gyula volt akkor a balettigazgató, ő ajánlott nekem egy kétéves szerződést, azt a két évet el is töltöttem ott. Utána a Pécsi Baletthez mentem két évre dolgozni Vincze Balázs vezetése alatt, majd visszakerültem az Operába további öt évre, akkor Keveházi Gábor volt az igazgató.
Amikor az Operaházban vezetőség-váltás volt, nem kaptam szerződést. Az Operettszínházban akkor Lőcsei Jenő volt a koreográfus, illetve a balettigazgató, vele dolgoztam az Operaházban. Megkerestem, ő azt mondta, hogy nyitott a kérdésben, eljöttem, megnézett és azt mondta, hogy lát bennem lehetőséget, de készüljek fel, hogy ez egy gyorsvonat. Erre nagyon emlékszem, Jenő azt mondta, nagyon örülünk, hogy itt vagy, de ez egy gyorsvonat, erre vagy fel tud valaki szállni, vagy nem. Az operett világában nem csak klasszika van, rengeteg szám, rengeteg stílus, népit kell csinálni, charlestont kell csinálni, tangózni kell, keringőzni kell, balettozni kell – nekem is kellett egy kis idő, amíg felvettem ezt a ritmust, de megvolt a szépsége és ettől volt érdekes, ettől volt új. Nem klasszikus balett van csak, hanem rengeteg kihívás, feladat, stílus. Aki idejön, az szerintem általában vagy megszeppen tőle, hogy úristen itt ez történik, vagy ez pörgeti fel és erőt ad, hogy újdonság, újdonság, újdonság, újdonság…

Téged ezek szerint ez motivál. Látszik, ahogy beszélsz róla.
Igen. Én általában szeretem az új dolgokat.

Van olyan előadásod, előadáson belüli jelenet, amit különösen szeretsz?
Azt gondolom, hogy minden előadásban van ilyen pont. Én az Operaházba a “nagy öregekhez” kerültem be húsz évesen és akkor volt ott kolléga, aki már tíz éve csinálta az adott darabot… Egy idő után minden darabot meg lehet unni. És akkor nagyon finoman, titokban az ember elkezdi saját magát és a környezetét feldobni. Amit jó esetben a néző nem lát, illetve pontosan akkor jó, ha nem látja a néző. Itt az Operettszínházban is volt már egy csomó olyan előadás, amikből nagy blokkokat játszottunk, vagy hat-nyolc előadást négy nap alatt, olyankor egy idő után kellenek azok a kis összenézések a kollégákkal. Próbálunk olyan vicceket beletenni, amiket a néző nem lát, de nekünk szükségünk van rájuk. Úgyhogy alapjában véve én szeretem ezt a színpadi létet, a szabadságát – amennyire az előadás engedi.
Volt persze olyan, hogy valami már túlment egy határon és arról készült egy feljegyzés, hogy ezt nem szabad. Akkor én azt teljesen meg is értettem és elfogadtam. Sajnos hajlamos vagyok rá, hogy túltoljam. A legdurvább helyzet a Rebeccában volt, amikor a második-harmadik előadáson már egy konkrét jelenetet vártak a kollégák, hogy most mi fog történni. Készültek rá, hogy most valami biztos jön. És… általában jött is. (vigyorog) Igazság szerint én úgy éreztem, hogy nem rontom el a jelenetet, mégis tudod, ha valaki körül mindenki röhög, akkor ott kiderül, hogy valami nem stimmel.

Elmondható, hogy miket csináltál, vagy fedje inkább a jótékony homály?
Mondjuk azt, hogy általában a kellékekkel lehet ilyet csinálni. Például csináltunk olyat, hogy az egyik főszereplő kap egy levelet valakitől a történet szerint és abba a levélbe mi belerakunk képeket, vagy teljesen más szöveget, mint amit vár és amikor kinyitja és akarná felolvasni… Ilyeneket szoktak történni.
Az Operában, hogy ha egy darabba új beállóként beálltam, akkor nekem minden egyes embernek, aki segített ebben, kellett vinnem sört köszönetképp. Ezt én bevezettem az Operettszínházban is – de egyszer valaki nem hozta a sört. Volt egy fokosos tánc, népi fokosokat kellett tekerni jobbra-balra – mi meg tudtuk pontosan, hogy melyik lesz az ő fokosa és bekentük vazelinnal az egészet. Úgyhogy ahogy pörgette, két kézzel kellett szorítania, hogy el ne dobja. (vigyorog)

Azért az látványos lehetett…
Hát… mindenki őt nézte. Van ilyen, igen. De ezek még a lájtosabbak. (nevet)

Mit csinálsz, amikor nem vagy a színpadon és nem valami poénon agyalsz?
Nem olyan régen, hét hónappal ezelőtt megszületett a kisfiam, úgyhogy most az időm nagy részét a család köti le. Szenvedélyesen motorozom gyerekkorom óta, úgyhogy a motorozás és a billiárd, ami hobbiként szóba jön, de most leginkább a fiam körül forog az élet. Azt mondják és mostmár én is így gondolom, hogy akin a pelenka van, az a főnök. (nevet) Tényleg így van, amikor alszik, akkor kell aludni, van is több ilyen videó a neten, hogy az ember elkezd főzni, de közben hirtelen le kell feküdni aludni, mert a gyerek alszik… Persze nem így működik, de az tény, hogy most minden a fiam körül forog.

A motorozást versenyszerűen csinálod-csináltad?
Nem, nem! Abszolút hobbi szinten. De tényleg, gyerekként, tizennégy évesen tettem le a segédmotorra a jogosítványt, azzal jártam már a suliba is. Természetesen volt három motorbalesetem, mind a három itt az Andrássy úton történt. Ebből egy volt súlyosabb, kórházban ébredős, de… Tudod, ez szenvedély.

Vele jár?
Igen. Az ember ezt elfogadja. Nem mondom, hogy most, hogy megszületett a fiam másképp motorozom, de azért az emberben mégis ott van valahol. Viszont a motorozás az motorozás, az ugyanúgy van.

Azt nem lehet hússzal?
De, lehet hússzal, én szeretek lassan menni.

Tényleg?
Tényleg. Amikor áll a város, mert egyébként nem. (vigyorog) Azért eggyel mostmár óvatosabb vagyok. De az biztos, hogy ha motorra ülök, az első utam mindig az Andrássyra vezet. Nincs bennem félelem attól, hogy mind a három baleset itt volt, akkor ezek jelek és jaj mi lesz. Azt is fel lehet fogni jelként, hogy túléltem mind a hármat. Valamit meg kell belőle tanulni, csak még nem jöttem rá, hogy mit. Még nem tudom, hogy mit csináltam én vagy a családom Andrássy gróf ellen, de ezt majd valahogy tisztázni kell. (nevet)

Azt hallottam, hogy rendezvényszervezésben is jó vagy.
Igen, egy ideje foglalkozom ilyesmivel, hogy bizonyos produkciókhoz, haknikhoz táncosokat szervezek és tanítok be. Most volt egy új próbálkozásunk, Erdélybe vittünk egy gálát saját költségvetésből – igazából ennek a táncos része, ami rám vonatkozik vagy foglalkoztat leginkább. Már jópár éve csinálok ilyeneket, igen.

Ezek hogy jönnek létre? Egyszer csak úgy döntesz, hogy csináljuk egy ilyen vagy olyan előadást?
Nem, általában megkeresés érkezik, hogy szükség lenne egy gálára, szükség lenne pár táncosra, három-négy-öt párra, mikor hogy és akkor megegyezünk, én vállalom a betanítást, a jelmezt, a fellépéseket, a bejelentéseket satöbbi. És hálistennek többnyire mindenki meg van elégedve azokkal az emberekkel, akikkel mostmár jópár éve együtt dolgozom. Leginkább operett és musical fellépések ezek általában.
Szeretnénk ezt a vonalat folytatni, főleg Erdély felé, mert a feleségem erdélyi, marosvásárhelyi és szeretnénk oda elvinni egy-két dolgot.

Van rá kereslet?
Abszolút. A mostanit ötszázharminc néző nézte, az nem olyan kevés.

Szinte minden operettben benne vagy, musicalekben is szoktál játszani? A Rebeccáról már meséltél…
Arról igen, de egyébként nagyon ritkán vagyok musicalben. Többnyire betegség esetén, vagy amikor turnén volt a csapat, vagy épp a turnén kellett besegíteni.

Szereted?
Hát én énekelni abszolút nem tudok. Óva is intek mindenkit, aki azt szeretné, hogy énekeljek, úgyhogy… Más mozgásvilág, az is újdonság volt azért, hogy ott egyszerre táncolnak és énekelnek körülöttem én meg csak álltam, hogy mi ez a hangzavar, nálunk nem így szokott ez történni. (nevet) Ott más energiák vannak, úgyhogy mindig jó egy ilyen kikacsintás, egy kicsit új környezetben lenni, még akkor is, ha kollégák vagyunk.

Ma, 2023-ban egy fiatal ember számára…
Még ha az a fiatal mindjárt nyugdíjas, akkor is… (nevet)

Most őszintén: mindenki a nyugdíjat várja? (nevetünk)
Persze. Én egyszerre megyek nyugdíjba édesanyámmal.

Visszatérve: egy fiatal embernek mit jelent ma művésznek lenni?
Azt kell első körben tisztázni, hogy mi az, hogy művész. Mint említettem, bennem az alkotás-része igazából sosem volt meg. Valószínűleg azért, mert a pályám csúcsán már túl vagyok – azért fogalmazok így, hogy ne legyen szóismétlés és ne mondjuk újra ki azt, hogy nyugdíj (nevetünk) -, azt gondolom, hogy számomra a táncművészetben az a jó, amikor az ember kap egy keretszerkezetet – hívjuk ezt koreográfiának – és abba elkezdi saját magát szépen lassan beletenni. Akár egy-egy mozdulatba az éppen aktuális érzelmi állapotát, de leginkább lelkileg. Azt gondolom, hogy minden mozdulatot meg lehet többféleképpen csinálni. És mikor az ember a sajátját beleteszi, akkor születik meg igazán az, amiről szerintem a táncművészet szól. Egy verset is el lehet mondani tök simán felolvasva, el lehet mondani hangsúlyozva is, el lehet mondani sírva vagy nevetve. Nekünk a testünk az a játékszer, amivel mást és mást tudunk kifejezni. A határok feszegetése, a játék az éppen aktuális érzelemmel – szerintem ez az amitől megszületik valami. És valószínűleg így van minden művészeti ágnál, ha valaki verseket ír, vagy fest, ő is biztos, hogy a saját érzelmeit használja és szerintem ez a fontos a művészetben, az egyik legfontosabb, az érzelmi oldal, mert az határozza meg, hogy végülis remekmű születik vagy egy átlagos, semmit nem adó produktum.

Minden színpadi megjelenésben ott vannak a saját érzelmeid? Látszik rajtad, hogyha nem szereted, vagy nincs hozzá kedved?
Énrajtam alapjában véve látszik sajnos. A színpadon már igyekszem nem mutatni. Volt rengeteg olyan munkánk, amikről úgy gondoltam, hogy nem túl jók. (Ez aztán többnyire be is igazolódott.) De nekünk az a dolgunk, hogy ezt a néző ne lássa. Hidd el, ha az ember lenyom egy turnén ötven előadást három hét alatt, akkor ott nagyon oda kell figyelni – és az baj, ha valaki nem figyel -, hogy az unalom ne üljön ki az arcára. Szerintem egyébként akkor unatkozik egy művész, ha a feladat nem elég nagy neki. Amikor kényelmesen is tudja azt hozni, amit elvárnak tőle, akkor egy idő után nem érzi azt a motivációt, hogy itt most oda kell tennie magát. Pedig egy darabon belül el kell mesélni egy történetet, nem ülhet ki az arcomra, hogy ez a kétszázadik előadásom ebből a darabból, mert a néző akkor látja először.
Én elég hangulatember vagyok, biztos vagyok benne, hogy nem könnyű velem együtt dolgozni. Ha jó hangulatban tudok csinálni a dolgomat, akkor azt szeretem, ha rossz hangulatban, akkor viszont engem mindenki kerüljön el. Kiskorom óta így van, anyám a megmondhatója, hogy beszálltunk reggel a kocsiba, mikor vitt iskolába és három perc múlva tudta, hogy ma nem kell hozzám szólni egész nap, mert csak dúlok-fúlok. Nagyon gyorsan tud változni a hangulatom.

Szerintem ez mindenkinél így van.
Igen, de van, aki ügyesebben csinálja, tudod, van, aki nem küld el mindenkit, amikor rossz napja van. (nevetünk) Szerintem nekem az aurámon látszik, mert van, hogy bemegyek a balett-terembe és nem jön oda hozzám senki.

Többször szóba jött, hogy betanítasz táncokat – a tanítás, mint irány nem érdekel?
A tanítással ugyanaz a szigor van bennem, mint általában az életemben. Én a Táncművészeti Főiskolán egy elég szigorú rendszerben nőttem fel. Mostanában ezt a rendszert nagyon sokan támadják visszamenőleg, én nem tartozom ezek közé. Én azt gondolom, hogy ha egy tizenhárom éves fiúnak a kezébe adnak egy lányt, hogy márpedig meg kell forgasd vagy fel kell emeld, akkor ott nincs lehetőség hülyéskedésre. Bizonyos eredményeket – és erre nyilván vannak ellenpéldák is -, legyen az tánc vagy sport, rengeteg munkával és szigorral lehet csak elérni.
Egyszer-kétszer kipróbáltam magam ezen a téren, akkor azt láttam, hogy néhány gyerek csak azért van ott, mert a szülő beíratta. Az óra után megkértem a szülőt, hogy ne hozza többet a gyereket. Az iskolában utána letoltak, hogy a szülő fizet, nem mondhatok ilyet. Én ezt megértem, de ha nem akarja a gyerek csinálni… Annak nincs értelme, hogy ő utálja a balettórát, hülyéskedik, mert nem érdekli, zavarja a többieket is. Három szülőről volt szó és ők nem is hozták többet a gyereket.
Felnőtteket egyáltalán nem tanítanék, hacsak nem profi táncosokról van szó. De civilekhez nincs türelmem, túl szigorú vagyok ahhoz, hogy olyan felnőtteket tanítsak, akik hobbiszinten csinálják. Nekem az elmúlt harminc évben az életem a tánc, szerintem ezt csak úgy érdemes csinálni, hogy minden nap dolgozik az ember és foglalkozik vele. Nem ítélem el, csak nem tudok benne részt venni, nem tudok azonosulni a hobbi-balettal.
Mi valahogy úgy vagyunk belőve, mint egy íj, amit feszítenek, feszítenek, feszítenek. De ha egy íjat csak félig húznak ki, mi, profi táncosok azzal nem nagyon tudunk mit kezdeni, mert az… El fog repülni egy métert, de nem erre született. Nincsen kimaxolva a tehetsége, az energiája vagy a befektetett munkája.

Pedig te kimaxolod az erődet és az energiádat – gondolok itt az Iron Manre, amit pár éve megcsináltál. Miből is áll ez a verseny pontosan?
Igen, kétszer is megcsináltam váltóban az Iron Mant. Ez egy hosszú távú triatlon, háromezer-nyolcszáz méter úszásból, száznyolcvan kilométer biciklizésből és negyvenkét kilométer – tehát egy marathoni – futásból áll.

Ez egy olyan erőpróba, aminél egyáltalán nem számít, hogy megnyered-e vagy az utolsó vagy – az a teljesítmény, hogy megcsináltad.
Így van. Maga a verseny szlogenje is ezt mondja és én is ezt vallom: „Az út maga a cél.”

(Az interjú eredetileg 2024-ben jelent meg.)