Bíró Emese - a Budapesti Operettszínház balettművésze

Bíró Emese balettművész, a Budapesti Operettszínház Balettkarának tagja. Emesével többször egyeztettünk telefonon, így mire az első találkozó megvalósult, szinte már jó ismerősként néztünk egymásra egy nagyon különleges helyszínen, hiszen a BOK Csarnokban találkoztunk. Nem kifejezés, hogy meglepődtem, mikor harciasan forgó nunchakuk és formagyakorlatokat végző versenyzők között elhaladva jutottam el ahhoz, hogy végre szemben álljunk egymással, s Emese elárulta, hogy ő is ezen sportág versenyzője. Ráadásul egy meg nem másítható címet is birtokol: ő az első balerina, aki kick-box versenyzőként is helytáll, nem is akármilyen szinten. 
Természetesen erről is kifaggattam, de először mindenképpen a táncról és a színházról kérdeztem.

Hogy kerültél a tánc közelébe?
Időutazás képekben – 1. kép: Ott állok négy évesen a nagyimmal egy plakát előtt, amin egy balerina kislány állt tütüben és egy helyi iskola balett-előkészítőjét hirdette. Olvasni még nem tudtam, csak néhány percig megbűvölten meredtem rá, majd odamutatva kiböktem, hogy ezt szeretném csinálni. Komolyan vették, beírattak és bár az előkészítő foglalkozás még messze volt az igazi balettóráktól, kis fehér dresszben zenére, ütemre mozoghattam. 

2. kép: Óvodában a néptánc követte mindezt, majd a Váci utcai általános iskola ének-zene tagozatán a kóruséneklés, a szolfézs és a zongora is kötelező volt. Két év elteltével már a Csillagszemű együttessel léptem fel a Vigadóban. 
Gyerekként is szerettem mozogni és ezt korán észrevették a szakmabeliek. A Bástya utcai óvodába látogató táncosok megnéztek, majd anyuék találtak egy meghívót az öltöző-zsákomban: „Kedves szülő, gyermekét szívesen látnánk a Négy muskétás egyesület ifjú tánckarában.” 

3. kép: Otthon még az esernyővel is táncra perdültem, ezt a családi fotók is rögzítették, mint a színészkedés első lépéseit. (mosolyog) 

Kacérkodtál a színészettel is? 
A családban nem volt színész. Nagyapám gyönyörűen szavalt, mindkét nagyszülőm kedvelte és ismerte az irodalmat és a zenét. Apám beatzenekarban játszott gitáron, anyukám meg néptáncos szeretett volna lenni – igaz, a fő motivációja a rengeteg fellépési-utazási lehetőség volt. (nevet) Én inkább balett-rajongó voltam. Az fogott meg benne, hogy mennyire légies, szinte misztikusnak tűnt az a mozgás. 
B-terv nem volt? A „B, mint balett” volt az egyetlen irány?
Én mindig nagyon kitartóan mentem végig azon az úton, amit elhatároztam. (mosolyog) 
Mikor eljött az ideje, szüleim beírattak a Táncművészeti előkészítőjére, majd onnan sikeresen felvételiztem a Magyar Táncművészeti Főiskolára. Az alkatom mindig tökéletes volt erre, még soha nem kellett fogyókúráznom, a mai napig sem, sőt azt hitték anorexiás vagyok. Az óra előtti mérlegelések akkor sem stresszeltek, a stresszt inkább én okoztam saját magamnak azzal, hogy mindig a legjobb akartam lenni. Amikor bekerültem a Főiskolára, rengeteg videót néztem azokról, akiket kedvelek és tisztelek, hogy elleshessek valamit a tudásukból, trükkjeikből. Gyerekként az ember még hasonlítani akar a példaképeire, aztán szépen fokozatosan ráébred, hogy van egy saját egyénisége és akkor válik egyedivé. 
De ugyanígy, mikor felkészültem bármilyen előadásra – vagy akár később a versenyekre -, mindig megnéztem több verziót más táncosokkal és abból állítottam össze a sajátomat, ami én vagyok. 
Jól látom, hogy maximalista vagy?
A végletekig. Ez a törekvés vezérelt, amikor órák után még ott maradtam gyakorolni, amikor a házi versenyekre készültem, ahol a variációim feltűntek a nagy mestereknek is. Hatodikban az egyik házi verseny után meghívást kaptam a bécsi Ballettschule-ba, ami a Staatsoper előkészítőjének számított. Az akkori igazgatónő azonnal ösztöndíjat ajánlott nekem, ami fél évvel később kiegészült a bécsi Operaház ösztöndíjával is. 
Azoknak, akiket elég tehetségesnek találtak és ezért ösztöndíjat kaptak, nagyobb és több feladattal kellett egyszerre megbirkózniuk, szinte minden percünk ki volt számolva.

Bécsben Téri Evelyn és férje figyeltek fel a rám, ennek köszönhetően kerültem az előadásaik szólószerepeibe. 
Ilyen előzmények után milyen út hozott az Operettszínházba?
Hosszú. (mosolyog) 
Kezdetben az volt a legnagyobb célom, hogy a Vaganova balettiskolába bekerülhessek, az a leghíresebb orosz táncakadémia, de azt nem tudtam kifizetni. Ezt a tervet el kellett engednem, de helyette a már említett bécsi lehetőséget kaptam a sorstól. Nagyon sokat számított az életemben az a fordulat, hogy lehetőségem volt ott táncolni. 
Először kellett felcserélnem a megszokott belvárosi környezetet a kollégiumi életre, ami az első időszakban sok alkalmazkodást igényelt, de az egyre aktívabb balett-élet hamar átlendített ezen. A színházban a többiek évek óta játszották nagy sikerrel a Max und Moritz című előadást, melynek szerepeit én egy hét alatt tanultam be videóról. A mestereim elmesélték, milyen meglepődve vették észre, hogy a halk, precízen gyakorló növendék a színpadon szinte kinyílik, élvezettel mozog – rá se lehet ismerni. Ez az attitűd ma is megvan bennem: az alapos előkészítés és a felszabadult színpadi produkció. 
Az ösztöndíjasoknak statiszta szerepkörökben hol a Staatsoperben, hol Volksoperben kellett helytállnunk, s míg mások a téli szünetben otthon voltak, mi két hétig a bécsi Operabál megnyitójának táncára készültünk. Nagyon büszke vagyok arra, hogy kétszer is szerepeltem ott, amit az egész világ láthatott a tévében. Híres művészekkel is felléphettem, Plácido Domingóval például nem is egyszer szerepeltem egy színpadon. És mindez folytatódott az akkor már Ballett Akademie-vé átnevezett intézményben. 
Ezek meghatározó élmények a számomra, ahogyan az is, hogy én voltam egyedül magyar lány a társulatban - ezért hamar bele kellett jönnöm a gulyásleves és a karácsonyi ünnepi menüsor produkálásába is, ugyanis akkor minden nemzetiség táncosai készítettek egy a saját hazájukból ismert ételt. 
Eleinte én is a klasszikus balett szerelmese voltam, a nagy Operaházak repertoárjának variációt tanulgattam a versenyekre, de a véletlen szerencse úgy hozta, hogy a gyakornoki éveket egy Zürich melletti együttesben kezdhettem meg ösztöndíjjal. Itt igazi alkotói közegbe kerültem, Franz Brodmann ma is koreografál neoklasszikus stílusban klasszikus és modern témájú darabokat. A szakmai világ itt igazán tovább tágult számomra. 
Húsz-huszonöt fős kis társulatukhoz még Amerikából is jöttek a koreográfusok, általában két hét alatt kellett mindent megtanulnunk. A gyorsaság a tánctanulásban, a táncban, magukban a tánclépésekben is megnyilvánult, a stílus megkövetelte, ahogy az erőnlétet is. Svájc gyönyörű természeti környezetében, tavak, vízesések mellett szoktam hozzá a rendszeres futáshoz, úszáshoz, edzésekhez, a balett-órák és próbák mellett ezek is növelték az állóképességemet. 

Bár ez idő alatt sok helyre hívtak meghallgatásra, előtáncolásra - jártam Münchenben, Párizsban, Madridban, Londonban, Innsbruckban, Hannoverben, Prágában, főleg Operaházakban -, hamar rájöttem, hogy nem szeretnék egy többszáz fős nagy társulat kezdő balerinája lenni, inkább lennék szólista egy kis- vagy közepes méretű társulatban. Ezt lehetőséget a gdanski Opera átalakuló balettkarában találtam meg akkor (pontos nevén Baltic Opera Ballet). Ők egy kis modern társulatból készültek klasszikus balettet is játszó, nagyobb tánckarrá válni, ahova nagyon vártak engem. Ott sajnos a finansziális problémák miatt csak rövid időre valósult meg a nagy álom, hogy mindent játszhassak: mesedarabot, táncos-szórakoztatót, klasszikus és modern balettet egyszerre. 
Itt találkoztam azzal a helyzettel is, hogy egy sérülés után a társulat kis létszáma miatt nem adtak időt a regenerálódásra, ezért fel kellett mondjak és hazajöttem. Fontos volt, hogy úgy léphessek újra színpadra, hogy visszanyerjem előtte a formámat és ezt csak itthon tudtam megoldani. A kezelések jó részét saját zsebből kellett fizetni, de közben kitanultam a kineziológiai fogásokat is. (nevet) A Sportkórház orvosának, dr. Kiss Mariann-nak és a gyógytornászoknak köszönhetően és persze nagy befektetett energiával viszonylag rövid idő alatt rendbe jöttem.  
Még a COVID előtt jártunk időben, amikor azt éreztem, hogy mostmár elmehetek próbatáncokra, jelentkeztem is néhány helyre. A Táncművészet című folyóiratban olvastam Apáti Bencének (a Budapesti Operettszínház balett-igazgatója) egy írását, mely szerint egy kissé előtérbe szeretné helyezni a balettet az Operettszínházban, kicsit úgy, mint Bécsben a Volksoper, ahol vannak az operettek mellett musicalek és balettek is. Ez nekem nagyon imponált, mert nagyon szeretem a változatosságot. 
Felvettek, épp elkezdtem felfedezni a színházat, mikor a COVID rendkívüli állapota mindenkit otthoni gyakorlásra kényszerített. Váratlan volt a váltás, de addigra nekem itthon minden készen állt az egyéni edzéshez, gyakorlásokhoz. Pluszban csak egy balett szőnyeget szereztem be, de a bordásfalak, a fitnesz- eszközök, szalagok már itt lógtak a rehabilitációs korszakom emlékeként. 
A járvány és kijárási tilalom idején egy új műfajt próbáltam ki: a távfotózást. Az instrukciókat táncos fotósoktól kaptam New Yorkból, Kaliforniából, Skóciából, s a lépcsőházban, a ház körül, a kapuban mobilkamerán keresztül fotóztak balett-pózokban. Ezek a képek felkerültek a nemzetközi közösségi oldalakra is. 
Mi volt a legemlékezetesebb hely, ahol fotó vagy videó készült rólad? 
A Ballerina Project Hungary-nek 2016-tól voltam az egyik legtöbbet foglalkoztatott táncos fotómodellje. Tünde Dóra, a projekt alapítója most egy ideje szünetelteti a projektet, de korábban sokat dolgoztunk együtt. Több videót is forgattunk a Projekttel, amiket mind nagyon szerettem, különleges élmény volt számomra, ahogy a Budapest látványosságaival készült fotózások elkészülése is. Svájcban tanultam meg a modellszakmát, profi fotósok jöttek hozzánk és mentünk a studiójukba is felvételeket készíteni. Megtanultam hogyan kell nagyon gyorsan megfelelő pózba állni, ugrásokat akár tizedszerre is megcsinálni, kiválasztani a kosztümöket sminket… Végül plakátra is kerültem, erre nagyon büszke vagyok.
Itthon is sor került néhány fotózásra, ruhabemutatóra is, de volt, hogy egy kedvenc szegedi fotósom egy szépen berendezett esküvői fotósszobát mindössze húsz percre tudott csak kibérelni, ezért szélsebesen kellett váltanom, öltöznöm, sminkelnem. A profi fotós annyira értékelte a profi modell-munkámat, hogy ma is nemegyszer együtt fotózunk különböző helyszíneken.
Hogy kerültél plakátra, elmeséled? 
2015-2017 között táncoltam Svájcban, fotósorozat készült a következő premier darabra, a “Made in Switzerland” című előadáshoz. Az akkori művészeti vezető, Malou Fenaroli Leclerc választott ki engem plakátarcnak. Az előadás plakátja több méretben és városban (Zürich, Schaffhausen, stb.) vonzotta be a nézőket az előadásunkra. 

Az a bemutató azért is emlékezetes marad, mert meghívhattam a családom mellett a belvárosi művészeti ösztöndíjasok itthoni patrónusát, Boda Évát, akinek az ajánlására később megkaptam a „Belváros Ifjú Tehetsége” díjat, melyet a közel 10 éves önkormányzati művészeti ösztöndíj alatt nyújtott teljesítményem és kimagasló szakmai fejlődésem elismeréseként kaptam. Tizenöt éve létezik a Belvárosi Művészeti Ösztöndíj, ebből én tíz évig voltam a részese, s ezt az időszakot koronázta meg a Belváros Ifjú Tehetsége díj. 
Az én életemet végigkísérik az „elsőségek”: én voltam az első, aki ezt a díjat megkapta, s azóta minden évben kiosztják, de mára kettévált, egy sportoló és egy művész, vagy kiváló tanuló kapja meg.

Térjünk vissza az operettes utadra: eszerint jelentkeztél a színházba és fel is vettek rögtön?
Igen. Január végén volt a felvételi és a következő héten kezdhettem is.
Szereted?
Igen. Változatos és én szeretek többféle karakterben lenni, más jelmezekben, stílusokban. 
Tehát te vagy az, aki szereti, ha egy darabban sokszor lehet átöltözni? 
Igen, nagyon! Van, amikor nem könnyű, de például, Az Orfeum mágusában lemegy a balettóra-jelenet, ahol tütüben vagyunk és épphogy időnk van átöltözni, hogy beérjünk a Kánkánra, de így izgalmas és én ezt így szeretem! 

Nálatok az nem lehet opció, amit az egyik fiú-kollégád mesélt egy gáláról, hogy két-három jelmez egyszerre volt rajta és csak dobta le a takarásban…? 
Ilyen főleg a fiúknál fordul elő, de van olyan előadás, amikor mi is erre kényszerülünk. Volt szerencsém még annakidején részt venni két vagy három Palotagálán, ott például elég feszített a tempó az öltözést illetően. 
Van kedvenc darabod, karaktered a repertoárból?
Ha egyet kell mondani, akkor a Balerina a János vitézből – igaz, azt még előadásban nem táncoltam, csak egy Palotagálán, de remélem, lesz még rá lehetőségem, mert az tényleg kedvenc.
Idén a Diótörőben bővült a „repertoárom”, a hópehely szóló mellett Barbi és a kínai lány szerepét is megkaptam. Mindkettőt nagyon élveztem táncolni és a visszajelzések szerint nézőknek is nagyon tetszett. A Barbi szerep különleges a számomra, egy aranyos babát kell megszemélyesíteni, mereven, mintha műanyagból lennék, az emelések is szép látványosak - a kínai jelenet pont az ellenkezője ennek, temperamentumos, technikás, gyors, pattogni kell és ne felejtsük el az á la second ugrásokat, amiket szeretek megmutatni a közönségnek.

Nagyon szeretem Az Orfeum mágusának a karaktereit, lehet benne spiccelni, kánkánozni, van az elején a maszkos revü-jellegű tánc… Ezek nagyon tetszenek. 
Párom egyik kedvence a Marica grófnő, mert ez volt az első darab, amire meghívtam, hogy nézzen meg.

Szerepelsz musicalekben is?
A Hegedűs a háztetőnben, másban egyelőre nem. Pedig jó lenne egyszer azt is kipróbálni!
Éneklés?
Szeretek énekelni. (mosolyog) Említettem, hogy ének-zenei általánosban kezdtem, de az a zongora és zenetudás megkopott, gyakorolni kellene. Ha képzem a hangom, lehet, hogy elérhetnék egy jó szintet, nyilván nem operait, de azt igen, hogy esetleg egy-egy mondatot, sort elénekelhetnék, azt is szívesen csinálnám. Ott a szerepmegformálás is nagyobb hangsúlyt kap, bár én mindig nagyon figyelek arra, hogy egy-egy szerep ne csak eltáncolva legyen, hanem próbálok valamilyen egyéniséget adni neki, egy karaktert megformálni. 
Tehát te nem „csak” táncolni akarsz…
Így van. Bennem van egy tűz, amit nagyon szívesen megmutatok, ha lehetőségem adódik rá. Nem is tudnék félig-meddig csinálni semmit. 
Egy ilyen nehezebb időszak után-közben hogyan tudod kipihenni magad? 
Jógázom, meditálok, nagyon szeretek manifesztációs, spirituális könyveket olvasgatni, ezek motiválnak. El tudok vonatkoztatni olvasás közben a mindennapoktól. De ugyanúgy szeretek a szabadban lenni, kirándulni, a legjobb új helyeket megismerni. S végül mindig eljön az a pillanat, amikor csak az alvás segít. Ha előadás után hazamegyek és még órák múlva is ugyanaz a dallam jár a fejemben, vagy egy jeleneten gondolkodom... Amikor már semmivel sem tudom kikapcsolni az agyamban kergetőző gondolatokat, akkor már csak az alvás marad. 
Számontartod, hogy hány darabban játszottál eddig?
Igen, fel tudnám sorolni. Most több darabba is bekerültem szerencsére, de korábban volt, hogy évente két vagy három darabban táncoltam mindössze. Nyilván annál jobban örülök, minél több lehetőségem van táncolni, hiszen szeretek szerepelni. (mosolyog) 

Változtat egy darabhoz fűződő érzéseiden, hogy „rendesen” kerülsz bele vagy némi véletlen folytán? Utóbbit is tudod igazán szeretni, minden tüske nélkül?
Az elején nyilván bántott, hogy csak váltóként számítottak rám például a Mária főhadnagyban és ezért egy évig vártam a szereplésre, mert senkit nem kellett váltani. Az akkor rosszul esett, persze, hogy minden próbán ott voltam és mégse játszhattam egyetlen előadásban sem. Aztán mikor belekerültem, benne is maradtam és onnantól minden előadást csinálhattam. Akkor már meg tudtam kedvelni az előadást, a jelmezeket, a táncokat. Sőt, ott nagyon szeretem, hogy vannak benne akrobatikus elemek, cigánykerék, átugrás a fiúk vállán – és tudnod kell rólam, hogy én soha nem spórolok le semmit a színpadon. 
A minimum a száz? 
Igen. (mosolyog) Mindenki másmilyen, nyilván, de én, ha valamit csinálok, azt jól akarom csinálni. 
Van álom-szereped, amit szeretnél egyszer eltáncolni vagy akár eljátszani?
A Manonban fogott meg egy duett annyira, hogy kimondtam: én azt egyszer szeretném eltáncolni. 
Mondjuk egy gálaszámként?
Igen. (mosolyog) 
Neked még sok-sok éved van a szakmádban, de van-e előtted távlat, hogy ha egyszer abbahagyod a táncot, akkor mit szeretnél csinálni? 
Nagyon szeretek koreografálni, az is tervem a jövőre nézve, hogy neoklasszikus koreográfiákat csinálhassak valahol, ahol erre igény van, akár színpadon, akár mondjuk filmekben. 
És mindenképp szeretnék egyszer tanítani, az is határozott terv - de még nyilván a jövő. Némi gyakorlatot szereztem, még az Operettszínház előtt az Experidance-nél, ami csak pár hónap volt a klasszikus balett-oktatásból, épp hogy csak belekóstoltam a tanításba. 
De egyelőre ez még tényleg távoli jövő, most nagyon bennem van a tűz a táncért, most még ezt kell csinálni minden erőmmel. 
Mit jelent ma egy fiatal embernek az, hogy ő művész?
Nagy felelősséget. Nagyon fontos, hogy olyan ember legyen, akire fel lehet nézni, példaértékűen dolgozzon.
Példakép a művész? 
Igen. Szerintem tulajdonságaiban és megjelenésében is tükröznie kell, hogy ő példakép.
Nehéz dolog ennek megfelelni? Vagy ezen a szinten ezt már hozza az ember?
Ez nagyon érdekes, mert az ember az évek során belekerül olyan szituációkba és szerepekbe, ahol felnő a dologhoz. Magamról tudok csak beszélni, bennem már gyerekkoromban, a balettiskolában is megvolt ez a fegyelem, magatartás, ezért nekem nem nehéz ezt hozni. Szerintem karakterfüggő is, van, aki kicsit lezserebb, van, aki feszesebb, de mindenki magából rakja össze ezt is.
Amikor „művésznő” vagy, viselkedsz, vagy magadat adod?
Én magamat adom mindig. Ezt nem lehet eljátszani, sem eltitkolni. Például nem balettozom ugyan az utcán, de ha megállok, kifelé van a lábfejem. (nevet)
Tényleg, a versenyen is, míg az eredményhirdetésre vártunk, jeleztem neked, el is nevettük magunkat azon, hogy ötödik pozícióban állsz. 
(nevet) Igen, emlékszem. Persze azt meg kell tanulni, nagyon is, hogy amikor valami nem stimmel, amikor kudarcok érnek, vagy máshol van baj az életben – akkor sem hagyhatom el a tartásomat. 
Ez tökéletes végszava ennek a résznek, most egy kicsit menjünk bele jobban a sport-témába. 
Ha nekem azt mondod, hogy kick-box versenyző vagy, én azt látom magam előtt, hogy verekszel. De te nem verekszel, hanem…?
A kick-box többrétű, van pointfighting, a sima box, a K1 és van a formagyakorlat. Én ezt az ágát csinálom, ami karate-mozdulatok mixe, kombinálva egy fegyverrel, ami nálunk a nunchaku. Van a pusztakezes változata is, aminél úgyanúgy, mint a fegyveres formagyakorlatban, egy képzeletbeli ellenféllel kell megküzdened, akár egy igazi nindzsa. (mosolyog) 

Hogy kerültél bele ebbe a világba? Hiszen hiába mondható egyfajta mozgásművészetnek, amit itt csinálsz, azért a balett és a kick-box elég távol áll egymástól.
Párom gyerekkora óta űzi a harcművészeteket és a kick-box formagyakorlatokat, kisebb kihagyás után pár éve újra elkezdte és javasolta nekem is, hogy próbáljam meg. Stressz-levezetésként kezdtem, éppen egy nagyon nehéz időszakom volt, ezen akart átsegíteni. Elkezdtem, egyszer csak közölte, hogy „Jövő héten verseny.” Nagyon motivált, hogy viszonylag kezdőként versenyezhetek, amikor meg kiderült, hogy én vagyok az első balerina, aki kick-box formagyakorlatos versenyző, az már azt jelentette számomra, hogy helyt kell állnom.
Verekszik is, aki formagyakorlatot csinál? 
Elvileg a kick-box minden ága önálló ág, lehet csinálni mindent együtt, de én nem ismerek olyat, aki formagyakorlatot is csinál és mondjuk K1-ben is versenyez. 
Ahhoz, hogy ilyen erőnléted legyen, nem a koreográfia-tanulás részére gondolok, hanem a fizikai állapotra, elég a balett vagy külön edzés van a kick-boxra? 
Én a balettnak köszönhetően nagyon jól bírom a fizikai terhelést – bár az olyan extrém helyzet, mint a negyven fok, ezt befolyásolni tudja. (nevet) 
Szoktam végezni olyan edzéseket, amik konkrétan a formagyakorlatokhoz vannak igazítva. Van egy edzőterem, ahol nagyon meleg tud lenni, mi ott készültünk, megcsináltuk négyszer-ötször a gyakorlatot – aztán a versenyen szinte nem is lihegtünk, olyan edzettségi szintet adott. (mosolyog) 
Hogy fogadták a színházban a bejelentést, hogy kick-box-veresenyző leszel? Nem akartak tiltani tőle?
Igazság szerint annyira hobbinak indult, hogy nem is beszéltem róla, talán csak akkor, mikor már eredményeket értem el. A többiek gratuláltak, örültek annak, hogy más területen is vannak sikereim. Nem is gondolnád, de egy ilyen formagyakorlat segíteni tud abban is, hogy másfajta karaktert, másmilyen mozgást is tudjak csinálni a színpadon.
Milyen szinten vagy most?
Magyar bajnok vagyok. A Zágrábban megnyert egyéni első helyezéssel megszereztem a válogatott kerettagságot is, tehát válogatott versenyző lettem. Ezáltal tudtam az Athénban megrendezett Kick-box Európa Bajnokságon képviselni a hazámat, ahol negyedik helyezést értem el.
Gratulálok hozzá. Sok díjad van már a sportágban?
Erre azt tudom mondani, hogy pont most a napokban csináltunk egy fotót otthon, ahol a nyakamba akasztottam az összes érmet és elém kitettük a kupákat… (mutatja a képet)

Ez magáért beszél. Kimondható, hogy valamelyikre büszkébb vagy, mint a többire?
Arra, amelyik a legmeghatározóbb számomra: Zágrábban lettem először első, egyéniben és csapatban is, tehát az egy nagyon fontos pillanat volt páromnak és nekem is, ahogy az is, hogy alig egy évvel az első, a sportágban megtett lépéseim után magyar bajnok lettem… Az egy igazi „vow-élmény” volt a számomra. Bízom benne, hogy ha majd lesz időnk, akkor újra belevágunk, nehezítünk a gyakorlatokon és megint elindulunk néhány versenyen.
Tehát lesz folytatás?
Tervezzük, persze, amennyire a munka mellett meg tudom oldani. Pontos dátum nincs, de sokszor van, hogy két héttel a dátum előtt írják ki a versenyt.
És két hét alatt felkészültök rá?
Az első versenyemre egy hét alatt készültem fel. 
Ez elképesztő. Amikor így random kapsz egy dátumot, ami mondjuk egy két héttel későbbi nap – hogy tudod megoldani, hogy ott legyél?
Csak akkor tudom megoldani, ha akkor épp nincs előadásom vagy próbám. Szerencsém volt eddig, egy kivételével nem volt olyan versenyünk, ami ütközött volna a színházi elfoglaltságaimmal. Ez a nehezítés nekem, a balerinának: nálam minden verseny kérdéses, hiszen, ha előadásom van aznap, mikor versenyem lenne, akkor a versenyt kell kihagynom, mert a színház az első. 

Sorozatunknak nem eleme, de Emese fotómodell-pályája bőven ad hozzá anyagot, ezért Galériánkban helyet adtunk ezeknek. Ide kattintva láthatóak további fotók.