Blénesi Zsolt - a Budapesti Operettszínház balettművésze

Blénesi Zsolt balettművész, a Budapesti Operettszínház balettkarának tagja 2003. óta. 2023-ban példamutató szakmai munkája elismeréseként megkapta a Magyar Bronz Érdemkereszt kitüntetést.
Beszélgetésünk egy elég furcsa helyzetet eredményez: e sorozat részeként olyan kérdéseket is fel kell tegyek, amelyekről Zsolt korábban nekem már beszélt, hiszen több témában is készítettem vele interjút az elmúlt években. Ahogy szinte mindig, egy előadás, ezúttal Az Orfeum mágusa előtt ültünk le a Színház büféjében, mivel a rengeteg próba és előadás között alig van néhány perce. Az első jelenet jelmezében jön a találkozóra, így egy irigylése méltó helyzetben találom magam: egy feltűnően csinos, frakkos fiatalember hív meg kávéra és kínál hellyel egy vörös bársonnyal bevont ülőalkalmatosságon, majd kezd mosolygós hangon mesélni arról, hogy hogyan került erre a színpadra, mit csinál, amikor nem itt van és egyéb gondolatairól, melyek olykor igencsak különlegesek.

A te esetedben mindenképpen azzal kell kezdeni, hogy színházi környezetben szinte egyáltalán nem hallgatsz a nevedre, nem is nagyon szólítanak így, hiszen te Blérió (Blériot) vagy, mindenki így ismer. Mi a története ennek a becenévnek?  
Amikor idekerültem, szokás volt beceneveket adni egymásnak, ezzel tulajdonképpen azt jelezték felém a többiek, hogy befogadtak, a csapat része lettem. A Luxemburg grófjában Madame Fleury azt énekli a belépőjében, hogy „Egy Blériot nevű fantaszta...” – a színen pedig én személyesítettem meg a „fantasztát”. A két név hasonló hangzása miatt (Blénesi – Blériot) elkezdtek így szólítani, ami nekem persze imponált, hiszen Louis Blériot volt az első, aki átrepülte a La Manche csatornát. (vigyorog) Rám ragadt és nagyon megszerettem. És büszkén mondhatom, hogy 2003. óta nem volt másik Blérió ebben a színházban. (vigyorog)
Hogy kerültél a tánc közelébe?
Zenei általános iskolába jártam, ahol felfigyeltek a hallásomra és a ritmusérzékemre. Amikor jött a pályaválasztás, akkor nekem már volt hangszerismeretem, mert az iskolában az, illetve az énekkar és a heti egy néptánc is kötelező volt. Ennyi kapcsolódásom volt a tánchoz.
Mi volt a hangszered?
Klarinét.
Játszol még rajta?
Nem, nem… Inkább gitár meg furulya, de klarinéton nem. Megszólaltatni meg tudnám, meg a Hull a pelyhest el tudnám játszani, de már a kottaolvasásból is sokat felejtettem.
Hogy folytassam az utat, a bátyám ötletére elmentem egy nyílt napra a Pécsi Művészeti Szakközépiskolába és ott megnéztem több szakmai órát is. Fogalmam sem volt az egészről, csak valamit éreztem, hogy ez jó, ez különleges, ez menő. Ahogy az akkori néptánc tanárnőm meghallotta, hogy végre valakinek a tánc az iránya, nagyon sokat segített a felvételire való felkészülésben, ami sikerült is, felvettek.
Dupla tempóban dolgoztunk a Balettintézethez képest, hiszen nekünk Pécsett csak öt év, azaz feleannyi idő állt a rendelkezésünkre a szakma elsajátításához, amit én minden erőmmel hajtottam. Imádtam, hogy nem csak egy specifikus tantárgyam volt, hanem volt balett, néptánc, akrobatika, színpadi tánc, modern tánc, emeléstan, plusz természetesen a közismereti tantárgyak.
Szeretném kiemelni osztályfőnökömet és mesternőmet, Bálint Évát, aki azon felül, hogy nagyon erős szakmai tartást adott, megtanított a mozgás általi közlés fontosságára és az íratlan szabályok tiszteletteljes betartására is.
Másodévesen bekerültem a Pécsi Nemzeti Színház Zorba, a görög című balettelőadásába, tehát viszonylag korán volt alkalmam kipróbálni magam élesben is a színpadon.
Milyen út vezetett Pécsről az Operettszínházba?
Uhrik Dóra tanárnőm javasolta a képesítő után, mikor szóba került, hogy ki hova akar jelentkezni. Addigra Földi Béla felvett a jazzbalett társulatához, de én tulajdonképpen szerettem volna eljönni Pécsről, egy kicsit világot látni és Dóra néni szólt, hogy az Operettszínházban, a balettkarba van felvételi. Én addig még egy operettet sem láttam, úgyhogy nem is tudtam, hogy hova jövök, de maga a kihívás érdekelt. Megpróbáltam, akkor jött egy nyár, amikor vártam, hogy sikerült-e és egyszer csak értesítettek, hogy Lőcsei Jenő, az akkori balettigazgató lát bennem fantáziát és felvett a Budapesti Operettszínház Balettegyüttesébe, amelynek azóta is, immár több, mint húsz éve büszke tagja vagyok.
Akkor viszont elindult számomra a pesti élet szervezése: milyen albérlet, kivel költözünk össze, satöbbi.
Izgalmas volt vagy nehéz?
Akkor izgalmasnak éltem meg, most a negyedétől kiborulnék és idegosztályra kerülnék. (nevet) Nagyon sokat számít, hogy az embert milyen korban találják meg ezek a dolgok.

Nem voltál túl lelkis ahhoz, hogy elgyere a családtól?
(elgondolkodik) Már egy picit bánom, mert azt nem gondoltam volna, hogy ilyen szinten elszakadok a családomtól. Ez persze törvényszerű, úgymond természetes dolog, de akkor még gyerekfejjel ezt nem gondoltam. Viszont bennem pont az munkált, hogy mivel finomabb lelkületű vagyok, nem akartam teszetoszává válni. Akkor ezt még majdnem, hogy egy kalap alá vettük családon belül és bennem is ez volt, ezért jött a bizonyítási vágy, hogy a biztonságos otthonból kerüljek ki, mutassam meg – magamnak is –, hogy igenis meg tudom állni a helyem egyedül is. Elvileg nem lett belőlem bűnöző, úgyhogy valamennyire sikerült. (nevet) De ez volt a motiváció, hogy kiderüljön, önállóan mire vagyok képes.
Ezt elég sok, különféle stílusban megmutattad. Van stílus, ami közelebb áll a szívedhez a többinél?
Erről inkább csak múltidőben tudok beszélni, mert ugye már több mint húsz éve ezt csinálom és az itt előforduló stílusok mindegyikét szeretem. De alapvetően, mikor még bontogattam a szárnyaimat, akkor a jazzbalett állt közel hozzám, a modern tánc is, illetve nagyon szerettem kontaktolni, a kontakt táncokat, amikor félig improvizatív jelleggel egy energiára reagálsz és úgy történnek meg a mozdulatok, kifejezések… Az nagyon közel állt hozzám.
Ezek hiányoznak most?
Már nem. Mondjuk úgy tíz évvel ezelőtt még hiányoztak, akkor, ha volt egyszer-kétszer olyan lehetőség, fel is csillant a szemem, de mostmár azért sem hiányzik annyira, mert már nem tudnám annyira magamévá tenni, ezáltal nem tudom úgy megélni – ez egy egyszerű ok-okozati összefüggés. Nagyon kellemes érzésekkel gondolok rá, szeretem nézni, szeretem a stílust, de az itt eltöltött évek kiváltották. Itt nem az van, hogy van egy stílus, amit nagyon szeretek, hanem van rengeteg változatos stílus, amiben kipróbálhatom magam. És nekem ez váltotta ki, annakidején beszéltem neked az időutazásról, hogy mindig mást kell hozni. („Időgép elvileg még nem létezik – itt igen. Itt létezik. Van, amikor egy paraszt vagyok a XIX. századból, van, amikor egy földbirtokos, van, amikor egy ősember, van, amikor meg egy ló.” - MNM interjú 2023. július) Ez a fajta sokszínűsége a dolognak nagyon jó.
És vannak a musicalek is.
Igen, én szerencsésnek érzem magam, hogy azt is csinálhattam. Operett is, musical is – tényleg mindent. És fontos az is, hogy egyáltalán tudtam benne működni.
Van kedvenc előadásod, darabod?
Van, persze, sok! Nincs egy konkrét kedvenc, de vannak. A musicalekből az Elisabethet és a Rómeót nagyon szerettük csinálni.
Ezekbe hogy kerültél bele?
Nem mi kezdtük el, nem voltunk benne a bemutatókban, de volt egy időszak, mikor a balettkarból is sokan beálltunk. Például mikor a Musical Ensemble jó része turnézott A Szépség és a Szörnyeteggel, akkor nem volt meg a létszám, s akinek volt úgymond annyi hangja, hogy ne lógjon ki a többiek közül, azok bekerülhettek, egy párunkat kiválasztottak rá. Ez nagyon jó volt, mert mi is próbára tettük magunkat és ugyanúgy jó koreográfiákat tanultunk, csak mást. A Saigont (Miss Saigon) is nagyon szerettem és persze a Szépséget, csak azt a húsz éves viszonylatban nem csináltam olyan sokszor. Amiket felsoroltam, azok az első idők előadásai, a Szépség picit később jött. Természetes, hogy nagyon szeretem a Szépséget, az nem is kérdés. De minden mesedarabot, a gyerekközönség számomra a legkedvesebb.
És meg kell említenem, hogy nekem az Egy éj Velencében is nagyon kedves, amitől nagyon sokan ki voltak akadva, én imádtam, mert „elmebeteg” és jó volt – és mellette volt olyan feladatunk is, ami komoly volt és szép. Ez egy kis színt, változatosságot adott.

De hogy ne csak a régiekről beszéljünk, én csípem Az Orfeum mágusát is. Éles karaktereket kell megformálni benne és lehet is, de ez köszönhető Yvette-nek is (Bozsik Yvette – koreográfus, rendező), mert felfigyelt arra, hogy engem lehet karakterre használni. De például nagyon szeretem a Hamupipőkében is azt a kis szerepet, amit játszom, egy olyan karaktert csinálhatok, ami egy picit rám lett bízva és ez nagyon megtisztelő, ettől még jobban szereti az ember. Ebben kicsit táncolok is és játszhatok, ami nálam sokszor összekapcsolódik, de most inkább a játék van kihangsúlyozva, ez a szerep lényege.

Szeretsz elbújni a jelmez, akár maszk mögé?
Nem. Nem, az csak… A smink és a maszk is olyan, mint a jelmez: hozzátesz a karakterhez. Nekem ez mind segítség. Én szeretek mindent figyelembe venni és aszerint formálni meg a karaktert: mi a rendező elképzelése, az az alap, a jelmeztervező milyen ruhát ad, a smink, a koreográfia – ezután jövök én, mint egy leves hozzávalóit bedobálom egy üstbe, utána jön hozzá az én gondolatom, ezt összekeverem és ebből jön ki a figura. Ha külön-külön próbálnék valamit kezdeni ezekkel, akkor számomra kilukadna, nem lenne jó.
Messziről felismerhető a mimikád, ez van, kinek tetszik, van kinek nem, de az tény, hogy egyéni, aligha van sok ennyire „gumiarcú” táncos. Az első színpadralépésedkor is játszottál az arcoddal? Vagy ez alakult az évek során?
Alakult. (mosolyog) Az iskolában volt az a pillanat, amikor ez elpattant. Én egy nagyon visszahúzódó gyerek voltam mindig is. Táncoltunk egy koreográfiát a suliban, egy Bob Fosse koreográfiát, amit tudtam ugyan, de nagyon rosszul sikerült a próba.

Akkor azt mondta nekem Dóra néni, hogy „Vagy megcsinálod rendesen, vagy nem csinálod.” Az ijedtségtől egyszer csak valami átkattant bennem, akkor elkezdtem arcokat vágni és láttam, mennyire bejön az embereknek. Persze akkor még nem tudtam, hogy később erre egy… (felnevet) karriert építek föl. De ez volt a kezdet. Amikor idekerültem, nagyon sokat tanultam a többiektől, szerencsére sok olyan ember vett körül, akiktől lehetett is tanulni. Láttam a példát magam előtt és tudtam úgymond utánozni és szép lassan kialakult a tánchoz a mimika, ahogy én is egyre bátrabb lettem, mert láttam, hogy működik. Én hiszek abban, amit nem én találtam ki, tanították nekem: a több-ből mindig lehet visszavenni, ha sok, úgyis szólnak. Ezért is fontos, hogy a karakternek, amit játszani kell, minden „hozzávalója” benne legyen abban a bizonyos levesben. Mindegy, hogy mi az a karakter. Lehet az akár egy szék, ami egész végig a színpad közepén ül. Ugyanannyi elképzelés-gondolat-energia kell legyen benne szerintem, mint egy főszerepben. Ez lehet, hogy bután hangzik, de az én kis világomban talán ez tartja biztonságban számomra a szakmai alázatot. Arra nagyon kell vigyázni, már rájöttem, mert az ember ahogy idősödik, az egótól, minden mástól hamar tud sérülni. És azt gondolom, hogy ha tisztán akarom tartani azt a fajta művészetet, amiben én hiszek, akkor nagyon fontos, hogy a szakmai alázatomat meg tudjam mindig tartani. És nem azt, amit én annak gondolok, hanem ami vissza is igazolódik és ami, úgy érzem, hogy működik is.
Elég hajszolt időszakaid vannak mondjuk egy új bemutató előtti próbaidőszakban. Mivel tudod kipihenni magad, kikapcsolódni?
Van az a fáradtság, aminek a pihenéssel már csak ártasz. Mert két óra sokszor semmi. De ez változó, van, amikor jó tud lenni ha az ember egy picit egyedül van, vagy csinál egy gyógytorna-gyakorlatot, vagy akár a saját dolgait intézi. Ha pedig van egy hosszabb idő, legalább egy-két nap, akkor leülök konzolozni és valami olyan játékkal játszom, ami totál elvisz a valóságból és teljesen kikapcsol, mert különben visszaránt az agyam és kattog valamin, ami éppen aktuális. Ez tud kikapcsolódás lenni, de még sokminden más is, a rendelkezésre álló idő függvényében. Az öltözőben – limitált mennyiségben (vigyorog) – van lehetőség egy kanapén lepihenni, azt többen ki szoktuk használni, mert sokat tud az is számítani, hogy az ember picit vízszintbe rakja magát.
Előfordul, hogy nézőként mész színházba?
Ritkán, de elő. És szeretem is. Ez is az időtől függ, eléggé be vagyunk táblázva és sajnos nincs a top háromban az, hogy a szabadidőmben színházba akarok menni, de amikor egy olyan program jön össze, azt szoktam élvezni. Régen szokás volt, most is sokszor előfordul, hogy megnézzük egymást, ha épp nem vagyok benne az adott előadásban, a többiek pedig igen, akkor a bemutatóra beülök.
Tudod élvezni? Nem akarsz ugrani és csinálni?
Neeem! Tudom élvezni. Én nagyon át tudom kattintani fejben a dolgokat, persze bizonyos mértékig. De amikor tudom, hogy nézőként ülök be, akkor én nézőként ülök be. Ebben segít az „élősége”, hogy ez megtörténik valójában, mert például ha videóról vagy filmről van szó, azt sokszor nem bírom végignézni. Van ez a Step Up sorozat, azt nem tudom megnézni, mert ott bekapcsol a szakmaiság. Ha jogos, ha nem, bekapcsol. És akkor azt már nem úgy nézem, elkezdem véleményezni vagy kritizálni és akkor már nincs értelme, mert akkor már nem a filmet élvezem, hanem úgymond egóharcot vívok saját magammal. (vigyorog) Viszont ha beülök egy színházba, akkor ott át tudok kapcsolni. Ott nem csak egy vizuális csatorna van, hanem egy élő előadás, ami ott és akkor történik meg.
Ezek szerint szereted a színházat a mai napig?
Persze! Megfogadtam, hogy ahogy már nem szeretem, abban a pillanatban fel kell állni. Ha az ember ezt úgy csinálja, hogy nem szereti, annál rosszabb szerintem nincs. Annak is, aki csinálja és annak is, aki nézi.
Gondolod, hogy rajtad látszana rögtön?
Igen! Igen, mert akkor nem lenne, ami motiváljon és ez kiülne az arcomra. Én hiszem, hogy az ember, például egy kapcsolatban is, ha már nem szerelmes, az meglátszik az arcán, akkor nem úgy csillog szeme. S ha ezek nincsenek meg, akkor már nem úgy tud közölni, azt, amit kell közölni. És akkor viszont tényleg inkább elmegyek bolti eladónak. Bár ott is kell csillogó szem, meg kedves arc. (mosolyog) De fontos, hogy a művészethez való kapcsolódás csak egyfajta lelkiállapotban jöhet létre, ugyanúgy, mint a szerelem: tisztelni és szeretni kell, amit csinálok, pont, mint egy nőt.

Mit jelent ma egy fiatal embernek az, hogy ő művész?
Nem tudom, én már idős vagyok. (nevet)
Háát… Lényegében, amit az előbb elmondtam, a kapcsolódást a művészethez, de nekem ez kortalan.
Jó, akkor hagyjuk a kormeghatározást: mit jelent ma Magyarországon művésznek lenni?
Ha gyorsan kell válaszolnom, akkor azt mondom, hogy semmit, mert Magyarországon ma nem igazán az az irány, hogy a művészet akár a top ötben benne legyen. Ezt én nem feltétlenül tartom bajnak, persze jó lenne, ha az elsők között lenne, de bajnak nem tartom, mert igenis az életben vannak olyan dolgok, amik tudnak fontosságot élvezni.
Én amióta érzem, hogy van kapcsolódásom a művészethez, azóta próbálom azt megtartani. Nem azért használom a próbálom kifejezést, mert egyre nehezebb világot élünk, vagy egyre inkább tűnik el, hanem azért, mert mi változunk. Így is, úgy is változunk, ha ilyen a világ, ha olyan a világ, ezáltal a hozzáállásunk is változik a dolgokhoz. A művészethez való hozzáállás annyiban változik talán, hogy… a mai világban az okostársadalom által kinyílt a világ. Nem biztos, hogy jót tesz a művészetnek, hogy ezáltal rengeteg emberhez, legyen fiatal vagy idős, rengeteg impulzus befolyik és bár van, hogy művészeti impulzust kapnak, ami nagyon jó, de mégis annak a megélése ezen az úton, csak töredék. És hiszem, hogy vannak olyan művészeti ágak, amiket meg is kell élni - nem csak vizuálisan befogadni, hanem ott lenni.
Ez ahhoz köthető, amit az imént mondtál a színház és a videó hatásának különbségéről?
Pontosan. Ezeknek az aránya nagyon felborult. Ma már nem olyan különleges dolog elmenni színházba, mert sokan azt mondják, hogy „ezt otthonról is meg tudom nézni”. Régen erre nem volt lehetőség, az emberek egy picit jobban megadták a módját és ettől lett egy fajta hangulata, amit egy videó nem ad vissza.
Nem volt folyamatos tévéadás, nem hogy ennyi csatorna és nem készült ennyi film sem, színházba mentek szórakozni az emberek.
Igen, igen! De romlásról azért nem beszélnék mégsem, mert közben változik a világ, megy egy irányba, azt is el kell fogadni. Például a filmművészetben is azt vettem észre, hogy régebben jobban rászorultak a filmkészítők arra, hogy használják a kreativitásukat és a fantáziájukat. Ma már, mivel a technika fejlődik, ami jó egyébként, sokszor felvesznek valamit egyszer és utómunkával megoldják a hibákat.
Annak idején, mikor egy ember elment színházba, a világ egyik szegmense abban a pillanatban nyílt ki neki. Most rengeteg embernek kinyílik ez a világ telefonon keresztül – de nem ugyanaz, mint amikor élőben látja.
De ezt ő nem tudja, ha nincs összehasonlítási alapja az „eredetivel”.
Igen. És ezért van az, hogy most jobban törekednek a színházak, hogy mindenkit, de főleg a fiatalokat becsalogassák, mert szerintem most nehezebb. Pláne volt egy COVID, ami az embereket még óvatosabbá tette… Így tudnám röviden (nevet) összefoglalni a művészetről a gondolataimat. A művészet egy megfoghatatlan dolog, mert ahogy változott a világ, mindig létezett művészet, csak mikor hogy neveztük és hogy éltük meg. Talán annyi a lényege: valami hatással tud lenni rád, ami nem egy hétköznapi, megszokott dolog.