Horányi Eszter - a Budapesti Operettszíház balettművésze

Horányi Eszter balettművész, a Balettkar tagja. Húszas évei elején jár, mosolygós, közvetlen, kedves lány, akivel korábban már találkoztunk, ezért ismerősként köszönt és már a találkozás pillanatától mesél – és nem lényegtelen dolgokat. Egy olyan témáról hallok, amire szerintem egy néző sose gondolna: egy balerina, aki el volt tiltva a színpadtó súlytúllépés miatt. Erről a meghökkentő, ám amellett rém kellemetlen kérdésről is nyíltan beszél, minden szavából az az öröm hallatszik, hogy ezt múlt időben mondhatja, hiszen sikerült legyőznie a nagy mumust, immár hivatalosan is színpadképes és dolgozhat. Ha nem mondja ki, akkor is érződik minden gesztusából, hogy ez milyen boldoggá teszi, mennyire meghatározó része az ő életének a színpad, a tánc.

Mindig is balerina akartál lenni?
Az én pályafutásom kicsit érdekesen alakult. Nagyon sokat jártunk az Operába, mert ott nőttünk fel a mögötte lévő házban. Nővéremmel, Adriennel voltunk olyan kiváltságos helyzetben, hogy bármikor átmehettünk a kakasülőre és amikor meglátta a Diótörőben Marikát, a kislányt, ahogy táncol, azt mondta, hogy „Én az akarok lenni.” Elvitték őt előkészítőbe, de mivel én még pici voltam, talán még totyogós se, magukkal kellett vigyenek, mert nem maradhattam otthon egyedül. Én ott kezdtem el mászni, érdeklődni – és hát mit csinál a kistesó: megy a nagy után. A nővérem szerencsés, az ő alkata, a kinézete tényleg tipikus balerina, én meg vagyok a másik oldal, én örököltem idézőjelesen a „rosszabb géneket”, van egy nagyon széles csípőm, van egy nagyon széles hátam-vállam és hajlamos vagyok a hízásra. Ezért anyukámék először nem igazán akarták, hogy én is balettozzak. Végül elvittek a Bihari Néptáncegyüttesbe, ott táncoltam és mellette balettoztam. Látták, hogy mindenképp a tánc vagy a zene felé fogok menni. Jó, édesanyám konkrétan azt szerette volna, hogy vízilabdázó legyek, de hát… Nem. (nevet)
Víziszonyos vagy legalább?
Nem, dehogy! Én vagyok az, akit nem lehetett kiszedni a vízből, háromszor-négyszer visszamentem még lábat mosni, vagy bármit, csak ne kelljen eltávolodni a víztől. A vízszeretet is abszolút megvolt, a szívem mégis inkább a tánc fele húzott. Egy idő után anyáék azt mondták, hogy ha ezt hivatásszerűen szeretném folytatni, akkor el kell menni a Táncművészeti Egyetemre megpróbálni a felvételit. Megpróbáltam és nem voltam biztos abban, hogy jól sikerült egyáltalán – de megjött a levél, hogy felvettek. El kellett döntenem, hogy maradok-e a Bihariban, akkor viszont ott a néptáncegyüttesben kell táncolnom tovább és kitanulni a néptánc-szakmát, vagy a balettot választom, viszont akkor onnantól kezdve nincs más. 
A válasz azt hiszem, egyértelmű.
Igen. (nevet) 
Hány éves voltál akkor?
Tíz körül lehettem.
Nem bántad meg? Sose vágytál inkább a vízbe?
De! Volt rá példa. Nekem az egész karrieremet végigkíséri a fogyókúra és ez okozott nagyon nehéz pillanatokat. Volt, hogy elgondolkodtam azon, hogy most hagyom abba az egészet, mert én ezt nem bírom, aztán mégis mindig jött a „De!” Ha már idáig eljutottam, akkor meg kell mutatnom a mestereimnek, hogy igenis képes vagyok rá és végig kell küzdeni, mert ugyanez lesz mindenhol. Bármilyen szakmát választok, annak mindig lesz egy nehézsége és ezt a nehézséget le kell gyűrni. Igen. 
Ezeket a „nehézségeket” te érzed, vagy felhívják rá a figyelmedet? 
Fel is hívják a figyelmemet. Magas lány vagyok, rajtam először nem látszódik egy-két kiló, de ha már több van, akkor olyan leszek, mint egy kis gömböc és olyankor egyből szólnak. Utána indul meg az, hogy én is érzékelem és én is látom.
Nem nehezebb csinálni, nem veszed azt észre?
De! Érzem, hogy valami nincs rendben és nem feltétlenül látom először, hogy mi a baj vagy mitől nehezebb, csak azt érzem, hogy nem olyan. Nem tudom úgy felemelni a lábamat, nem tudok úgy ugrani, ott is érzékelődik, hogy nem jó. De először nem jövök rá, hogy mitől. Általában úgy szokott történni, hogy megérzem és rá néhány napra már szólnak kívülről, hogy mi a gond. Jelzik, hogy most van a baj.
Ez ilyenkor rosszul esik vagy igazat adsz?
Igazat adok, mert pont ez az, hogy én nem mindig látom meg. És rosszul is esik, mert már az iskola óta jelen van ez a probléma, mindig hallom, hogy le kell fogyni, le kell fogyni, le kell fogyni.
Szörnyű lehet ezt hallgatni!
(nevet) Nem kellemes, de igazuk van. Amikor Apáti Bence balettigazgató úr felhívott, hogy „Beszélgessünk!”, én akkor is azt mondtam, hogy igen, abszolút megértem és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy lássák is ezt. Általában tudják, hogy velem lehet kommunikálni, nem kapom fel a vizet azonnal, ezért kifejezetten emberien beszélnek velem és ez is segít, egyébként. 
Ezeken a dolgokon mindenki végigmegy, aki ezzel a problémával küzdve lesz balett-táncos és volt már néhány remek balerina ugyanebben a helyzetben. Nagyon nehéz végighallgatni, pláne akkor, mikor azt mondják, hogy most nincs több előadás, nem mehetek színpadra, amíg nem leszek színpadképes – na, ez inkább fáj, mint az, hogy szólnak, hogy látszik. Felnőtt fejjel valamivel könnyebb, mostmár inkább a büszkeséget kell legyőzni, hogy segítséget kérjek. 
Ilyenkor mit tudsz csinálni? 
Ahogy az idő múlik, nem mindig ugyanaz segít, mint az előző ilyen helyzetben. Az is plusz idő, mire megtalálja az ember, hogy most épp mi az, ami jó. Nekem az jó, ha dolgozom, ha „használva vagyok”, akkor semmi probléma nincs. Ha viszont egy hónapig, két hónapig nincs előadásom, bejövök reggel a gyakorlatra és utána hazamegyek, az nagyon rosszat tesz. Amikor legutóbb ismét szembetalálkoztam a helyzettel, ahhoz kellett nagyon nagy erő, hogy legyőzzem a büszkeségemet és segítséget kérjek. Végül a volt párom édesanyját – aki személyi edző – kértem meg, hogy segítsen, mert bármit csináltam, nem mentek le a kilók, így nem voltak előadásaim és huszonnégy évesen azért még nem akartam otthagyni a szakmámat. Elkezdtünk együtt dolgozni és így a nyár alatt lement az a plusz súly. 
Most hány darabban játszol?
Én általában a Diótörővel kezdem az évadot, de bekerültem a Mágnás Miskába is, ezen kívül vagyok a Marica grófnőben, a Hegedűs a háztetőnben és a Mosoly országában.  
Gyakorlatilag a teljes stílus-palettát végigtáncolod.
Igen, abszolút. Eleinte a Mágnás okozott egy kis félelmet. Nekem leginkább balettos szerepeim vannak, viszont a Cintányéros cudar világ néptánc, ott áldottam az eget, hogy a partnerem néptáncos volt és folyamatosan kérdeztem tőle, hogy mit hogy csináljak.
Nem maradtak meg a gyerekkorban tanultak?
Megmaradtak, csak koptak, megkopott a néptánc-tudásom. A mi évfolyamunkban az egyetemen nem voltak fiúpartnereink, echte lányévfolyam voltunk. Csak az utolsó néhány évben tudtunk partnerral táncolni, viszont a néptáncban nem partneroltunk még. Abban viszont nagy szerencsém van, hogy az ex-vőlegényem is néptáncos volt, úgyhogy esténként otthon a nappaliban folytattam a gyakorlást.
Hazavitted a munkát? 
(nevet) Igen, mondtam is neki, hogy tudom, hogy nem szereted, ha hazahozom a munkát, de most szükségem van a továbbképzésre. Így ő volt az, aki segített, hogy mit hogyan tartsak, mi az, amivel tudok segíteni a fiúnak… 
Milyen érdekes, hogy a Diótörő természetes, de a Mágnás Miskához szakmai segítséget kell kérni.
Igen, mert tíz éven keresztül csak klasszikusokat táncoltam és a Diótörő az a darab, amiben tényleg gyerekkorától kezdve benne van az ember. Nekem tíz-tizenegy éves koromtól minden télen benne van az életemben, hol ebben a szerepben, hol abban a szerepben, úgyhogy az szinte magától értetődő, hogy a Diótörő van. Most viszont vagyok abban a kiváltságos helyzetben, hogy szólószerepem van, Klára hercegnő… Igen, a Diótörő végigkíséri a karrieremet. Talán a Győrben töltött három évem alatt nem volt csak, aztán visszacsöppentem ide az Operettszínházba és itt visszakerültünk egymás mellé a darabbal.

Ha már említed: milyen út vezetett a suliból az Operettszínházig?
Én iskola után rögtön a Győri Baletthoz kerültem, ott táncoltam három évig, amikor jött a COVID és a karantén, amivel sajnos szintén jött egy hízásos történet, de ott tovább tartott, hogy lemenjenek rólam a kilók. Ez volt az egyik oka annak, hogy nem hosszabbítottak velem szerződést, de már nem is éreztem ott annyira jól magam. Volt egy nagyon rossz élményem, az egyik nagyon kedves barátom autóbalesetben elveszítette az egyik lábát, ettől én bekerültem egy depresszióspirál-szerű valamibe, amitől azt éreztem, hogy már nem olyan jó ott táncolni. Nagyon hálás vagyok az akkori igazgatómnak, Velekei Lászlónak, hogy ezt megérezte és kimondta, mert nekem nem lett volna merszem ezt megtenni, így közös megegyezéssel nem hosszabbítottunk szerződést. Akkor - szintén segítséggel - ledolgoztam a súlyfelesleget, utána kerestem meg Apáti Bencét és kaptam tőle lehetőséget próbatáncra – és sikerült. Így lettem én a Budapesti Operettszínház Balettkarának a tagja.
Mennyire érzed a sajátodnak az operett világát?
Én nagyon! Itt látszik meg az, hogy én mégsem csak a klasszikus balett felé húztam. Világ életemben imádtam a musicaleket meg az operetteket, anyukám mondta is, mikor felvettek, hogy nem is érti, hogy miért nem ide jöttem előszörre. Gyerekként is imádtam hallgatni az „operettes musicaleket”, a Rómeót, az Elisabethet – és most, mikor beléptem ide… Ez én vagyok, tényleg!
Hosszú távra tervezel?
Igen, én nagyon szeretnék itt maradni hosszú távon. Sok mindentől függ, nyilván, de én nagyon szeretnék itt maradni, akár végleg. 
Említetted a Hegedűs a háztetőnt, az a musicalek között sem egy szokványos darab. Mennyire nehéz?
(elgondolkodik) A táncok szempontjából abszolút nem nehéz, azzal nincs problémám, ott inkább a fiúk dominálnak, ahogy a történet alapján várható is. Nekem abban igazi nehézség nincs.
Van kedvenc szereped?
A Diótörő és a Mosoly országa. Én sose tartottam magam szólista-alkatnak. Voltak szólószerepeim, mentem versenyekre Bécsbe, sokszor kaptam lehetőségeket, de sose éreztem magam szólistának. És mikor idekerültem az Operettbe, nem is hittem volna, de az első évadban már szólószerepeket kaptam. Amikor megláttam a nevemet a Diótörőben… (nevet) Sírva hívtam fel anyukámat, hogy „Nem fogod elhinni, Klára hercegnő leszek!” Általában az első balett, amivel a gyerekek találkoznak, az a Diótörő és egy kislánynak látni a kék tütüt… Az a szerep, az a variáció, a pas de deux, azt én sose hittem volna, hogy valaha eltáncolhatom, úgyhogy amikor megkaptam, sírni tudtam volna a boldogságtól. Az egy nagyon-nagyon kedves-kedvenc szerepem annak ellenére, hogy rengeteg munka van vele. Persze mivel nincs? De azzal van a legtöbb, a legkisebb mozdulat, a mimika, a játék benne… Rajtunk, szólistákon ott nagyon nagy felelősség van, mert ránk figyel fel talán először a kislány, aki nézi és nekem azt „el kell neki adnom”. Úgy kell felmennem minden nap a színpadra, hogy megszerettessem vele ezt az egész szakmát. Ennek ellenére – vagy talán épp ezért – a próbafolyamatot egyszerűen imádom! Dolgozom, jóleső fáradtsággal érek haza – bár ezt lehet, hogy a velem élők ezt vitatnák, de az egy másik kérdés. (nevet)
Nem nekik esik jól, hanem neked.
Igen, igen! 
A másik kedvencem a Mosoly országa. Amikor belekerültem harmadik szereposztásban egy szóló szerepbe... (Leírhatatlan döbbenet és lelkesedés tükröződik az arcán.) Álltam ott, hogy „Úristen!” Az egész darabot előadjuk tizenöt percben egy ünnepség egyik számaképp – és tulajdonképpen a szólisták alteregói vagyunk. Én ott Mi hercegnő vagyok, amibe vicces belegondolni, hogy a 174 centis magasságommal „Én lenni feketehajú kici kínai…” De imádom! Az a másik olyan szerep, amit nagyon-nagyon szeretek. És talán még a harmadikként említhetem a Mágnást. Mert ott ki lehet táncolni mindent. Mindent. Van benne egy keringő, meg a Cintányéros, de abban aztán mindent ki lehet adni magunkból, fú, teljesen. Igen, az még a harmadik. De a két legkedvesebb a Mosoly országa és a Diótörő.
Mit jelent ma egy fiatal lánynak az, hogy művész? 
(elgondolkodik) Nehéz. Nehéz, mert sokszor, amikor megkérdezik, hogy mi a munkám, vagy a foglalkozásom és azt mondom, hogy balettművész vagyok, táncművész vagyok, akkor azt a kérdést kapom, hogy miért, az egy rendes szakma? Én meg állok lesokkolva, hogy tíz évet tanultam azért, hogy egy rendes szakmám legyen. (nevet) Teljesen el tudnak képedni ettől az emberek. Nem tudják elképzelni, hogy ez egy komoly szakma, amit tíz évig kőkeményen kell tanulni, gyakorolni, fizikai megterheléssel jár, lelki megpróbáltatásokkal jár, megfeleléskényszerrel jár… Annyi minden van emögött a szakma mögött! Azt tudom mondani, hogy ha azt mondják rám, hogy művész vagyok, én kiváltságosnak érzem magam. Úgy, ahogy az orvos is kiváltságos, hisz ő életeket ment, kívül-belül ismeri az emberi testet és ő is rengeteget, majd azután is folyamatosan tanul. Nekik napról napra jön egy új baktérium, egy új betegség, amit meg kell ismerniük, le kell győzniük. Ők azért kiváltságosak, mert erre képesek. Én pedig, illetve az én szakmám azért kiváltságos, mert általa én is tudok adni az embereknek, arra a három órára, amíg beülnek a nézőtérre, ki tudom szakítani őket a megszokásból, a mókuskerékből, egy picit ki tudnak kapcsolódni, önfeledten nevetni, önfeledten sírni és úgy tudnak hazamenni, hogy kaptak tőlem valamit, ami jó, vagy szép, vagy értékes.

Lelkileg gyógyítasz…
Igen. Az én szakmám ezért kiváltságos és én ezért érzem magam annak. 
Sajnos… Sokan vannak úgy, hogy nincs idő, nincs pénz, nincs igazán érdeklődés arra, hogy színházba jöjjenek, ott az okostelefon és az azon elérhető „szórakozások” – ezért hanyatlik ez a szakma is sajnos. Még küzdünk érte, próbálunk érte tenni, mi, akik még itt vagyunk a színházban és azok is, akik most tanulják és ott vannak az iskolában, de tény és való, hogy kezdi elveszíteni a megbecsültségét.
Ezt általában a színházra érted, vagy konkrétan a balettra?
Mindenre. A kultúrára. Ma már az a kultúra, hogy valaki elindít az egyik platformon egy élő adást, azt nézik otthon, vagy akár a villamoson. Holott a kultúrát nem ez kéne, hogy jelentse, hanem a színház, a színészek, a táncosok, legyen néptáncos, modern táncos, balettművész, a színészeknél is akár musical- vagy operettszínész, prózai színész – de egyre inkább azt látom, hogy az okostelefon elvisz mindenkit afelé, hogy bezárkózik. És szerintem ezért kezd eltűnni ez az egész szakma. 
Én egyébként nagyon szeretek olvasni. Könyvet. Nem telefonon, nem – mi is a neve? – e-book olvasón, tableten, vagy bárhogy: rendes, papírból készült könyvet. Nyáron csak biciklivel közlekedem, nem szeretek tömegben lenni, de ha bejön az esős idő, ráfanyalodom a BKV-ra. És ott automatikusan veszem elő a könyvet. Van a fülemben fülhallgató, mert muszáj kikapcsolnom a külvilágot, úgyhogy a zene szól a fülembe, elkezdek olvasni és nem egyszer néznek rám borzasztó furcsán, amiért könyv van a kezemben. Ez ma már furcsa. Ha körülnézel, mindenkinek telefon van a kezében és abban él – ezért például a színházak is rákényszerülnek, hogy ezeken a platformokon is megjelenjenek, hiszen ott érik el az embereket, a nézőket. 
Azt szoktam mondani, hogy engem retro-módon neveltek, zenéből is megismertették velem a régi rockoperákat, mondhatni az Abbától az Omegáig mindent. Édesapám három diplomával, mint szakács szakoktató rohangászott az országban és akárhányszor tanult a diplomáira vagy írta a szakdolgozatát, ő mindig klasszikusokat hallgatott. Ezt is megismertették velem. És nem tartottak bezárva, hanem engedtek, hogy menjél nyugodtan, ha elesel, majd még ki is kapsz (nevet). Szabadon voltam nevelve. A mai gyerekeknél meg azt látom, hogy leültetik őket a tévé elé, vagy a kezükbe nyomnak egy iPadet, amitől az én hátam borsódzik és a szülők nem folytatnak interakciót a gyerekkel. Én még a tévét is csak akkor kapcsolhattam be, amikor engedélyt kaptam rá. Napközben be se kapcsolhattam, csak a tévémacira. És Mézga Géza volt, Süsü volt, Ugrifüles volt - én ezeken nőttem fel.
Bocs, erre muszáj rákérdeznem. Édesapád nagy ebédeket-vacsorákat varázsol otthon?
Pont, hogy nem. Nem főz otthon, ki van tiltva a konyhából. (nevet) Anyukámnak az a szavajárása, hogy „Csak szakáccsal ne kezdjen az ember!” Apu úgy főz, mint egy étteremben, mindenhez külön edény van. És persze a végén nem mosogat el. (nevet) Anyukám egy idő után kijelentette, hogy csak és kizárólag a különlegesen nehéz dolgokat sütheti-főzheti otthon. A bonyolultabb étel apa reszortja, de amúgy tényleg ki van tiltva a konyhából. 
Édesanyád mit csinál, mikor nem apukádat tartja távol a konyhától?
Édesanyám kisgyermeknevelő volt, mostmár nyugdíjas. Bölcsődében dolgozott negyven évig. Nagyon sokat mesélt otthon, ebből is látom, hogy mennyire más a szülői szemlélet. Ő egy tündérkeresztanya, nem tudok rá mit mondani. 
Jól következtetek, hogy elég késői gyerek vagy?
Késői gyerkőc vagyok igen. 
Talán ebből, vagy az idézem: retro-neveltetésedből is adódhat, de más az attitűdöd, mint a korosztályodé.
Más a felfogásom teljesen. Bent a színházban is sokszor van rá példa, hogy mindenki nyafog, siránkozik, hogy mennyit kell dolgozni, ez fáj, az fáj, amaz fáj és nekem is számtalanszor volt olyan, hogy sírni tudtam volna a fájdalomtól, mert a derekammal és a térdemmel nagyon sok gondom van… És olyankor valaki mindig megkérdezi, hogy miért nem mondom vissza az előadást, ha fáj, de nem! A néző nem azért vesz jegyet, hogy ezt lássa, hanem azért, hogy elfeledtessem vele az ő problémáit és mosolyt csaljak az arcára. Az, hogy nekem mi fáj, az rá nem tartozik. Nem. 
Nemrégiben találkoztunk egy előadás után, akkor volt veled egy kiskutya. Ő corgi? 
(felragyog az arca) Corgi is van benne szerintünk, de egyik állatorvos se tudta megmondani, hogy miből lett összerakva ez a kiskutya. Corgi, tacskó, német juhász, mondtak rá Jack Russellt, de amúgy egy macska meg egy róka is. 

Cica is van benne?
Van, igen, biztosan. Néha, mikor simogatom, tud dorombolni. De menyét is, mert egy sunyi kis dög tud lenni, nagyon tud sunyulni. Róka meg… Nézz rá. Egy öreg róka.
Hogy került hozzád? Kicsi volt?
Nem, nem menhelyi kutya, még Győrben fogadtam örökbe. Gyerekként rettenetes sokat nyígtunk a szüleinknek, hogy „Csak egy cicát…!” Volt régen egy nagyon különleges és nyugodt perzsacicánk. Anya mesélte, hogy Adrinál és nálam is, amikor ő bement a kórházba szülni és apa hazajött este, akkor a macska bent feküdt a kiságyban és melegítette nekünk a helyet. Meg amikor apának a dereka nagyon fájt a munka miatt, nem mondta ki, de a cica tudta és mikor apa lefeküdt, ment és feküdt rá a derekára. Figyelt mindannyiunkat.
Némelyik macska nagyon megérez minden ilyet.
Bendegúz olyan volt. Nagyon-nagyon nyugodt, mindent eltűrt és mindig mellettünk volt. Sajnos eltűnt, volt egy telkünk, ahonnan elkóborolt és mi azóta nyafogtunk egy valamilyen állatkáért otthon. De ha anya reggeles volt, akkor reggel hatra bent kellett lennie a bölcsiben és hazajött este hatkor. Apukámat, amikor még aktív volt, sokszor alig láttuk, mert elindult, mire mi felkeltünk és aludtunk, mire végzett. Egyszerűen nem lett volna, aki vigyázzon egy állatra. 
Győrben viszont azt mondtam, hogy márpedig kell, megláttam ezt a kiskutyát és imádtam.
Kicsi volt még?
Nem. Már benne volt a korban. Négy napon keresztül tépelődtem, hogy mi legyen, mert az én színházi életem sem ideális az állattartásra, de ránéztem és egyszerűen nem tudtam nem magammal vinni. Így jött ez a kiskutya az életembe. Mostmár tizenkét éves körül van. 
Benned nincsenek színészi ambíciók? Nagyon jó a mimikád.
Anyukám nagyon rá szeretne venni, de nincsenek. Én azt hiszem, hogy nézők előtt nem tudnék megszólalni. Még nem próbáltam, lehet egyébként, hogy menne, de szerintem nem. 
Mágnásban meg a Hegedűsben nem énekelsz?
Én énekelni? Jújúj! Nem! (nevet) Anyukám szerint jó hangom van, de szerintem az anyai szereteten át hall engem és nem a hallójáratán. Nem, énekelni biztos nem fogok. A próza meg… Ha jönne egy lehetőség, azt lehet, hogy megpróbálnám, de az biztos, hogy nagyon félnék. 
Az előadásaid előtt izgulsz most is?
Nem mindig. Ezt is szerepe válogatja.
Előadás-függő, hogy tartasz-e tőle vagy nem?
Igen. Amikor be kell ugranom, vagy új beálló vagyok, akkor rettenetesen tudok parázni. Olyankor… Többeknek sok munkájába kerül lenyugtatni engem, valahogy sikerülni szokott és aztán szép lassan lecsillapodik. De például egy Mosoly országa előtt, vagy egy Diótörő előtt mindig izgulok.
A felelősség miatt, amiről beszéltél?
Igen, a felelősség miatt. De nagyon szerepe válogatja. Ha el tudom magam engedni benne és biztos vagyok magamban, akkor tök simán fölmegyek és vigyorgok és jól érzem magam, de amiről azt érzem, hogy lehet benne rizikó, esés, bármi – attól félek. 
Félsz attól, hogy rontasz?
Nagyon!
És szoktál?
Igen.
Sokat?
Nem, szerintem nem sokat. Legalábbis a visszajelzések szerint nem szoktam sokat hibázni, viszont rettenetesen tudom magam büntetni érte. A maximalizmus miatt, ami a szakmával együtt jár, büntetem magam, ha csak egy nüansznyi hiba is volt, vagy nem úgy sikerült minden, ahogy terveztem.

Az mit takar, hogy bünteted magad?
Folyamatosan kattogok rajta és gyepálom magam az agyamban, mondom magamnak, hogy „Mert nem kellett gondolkodni, mert nem kellett odafigyelni…” Jönnek ezek a tipikus mondatok megállás nélkül.
Van értelme?
Nincs. (nevet) De amúgy van, mert másnap, amikor felmegyek a színpadra, ez visszaidéződik és inkább korábban megyek és háromszor vagy négyszer végigforgom azt a nyamvadt tour-t, ami nem ment. 
Volt egy olyan gála-sorozat, amiben az egyik forgás sehogyan sem akart sikerülni – ott az egyik kollégám egyetlen szót mondott, amivel megoldotta a problémámat, mert odafigyeltem rá és tényleg működött. Abban a táncban például nagyon zavart a hosszú póthaj, ami rajtunk volt, engem ezek ki tudnak zökkenteni. Nagyon tudok a kellékek miatt aggódni.
Előre stresszeled magad azon, hogy zavarni fog?
Igen! (nevet) Igen.
Erre nem kérdezek rá, precízen tudom, hogy mennyi haszna van. 
Igen, rengeteg. (nevetünk) A hirtelen jött információk egy-egy előadás előtt engem nagyon kizökkentenek. Szeretem pontosan tudni előre, hogy mi fog történni. Olyan mélységig, hogy melyik fülbevaló lesz a fülemben, mi lesz rajtam, mi nem lesz rajtam. És amikor az utolsó utáni pillanatban jön az információ, hogy valami változik, az kizökkent. 
Az előbb említett gálán ez a hosszú haj is zavart, nyafogtam, hogy miért nem lehetett kipróbálni már egy próbán, miért az előadásra kell ránk szerelni? Egyszer csak megkaptam a plusz hajat és álltam és néztem, hogy jóóóó, ezt most leküzdjük és szóltam a partneremnek, hogy lehet, hogy gond lesz, mert nagyon zavar a haj és és és… És ő annyit mondott, hogy „Állj. Nem tervezünk előre. Ha elrontjuk a hajad miatt, akkor elrontjuk a hajad miatt.”
Folytatás: „És akkor egy mozdulattal leszedem, kidobom a takarásba és csináljuk tovább.”
Így van. Simán benne van, ő megcsinálta volna, ha azt látja, hogy ezzel megnyugtat. (nevetünk) De ez van, én előre félek minden ilyen helyzetben. 
A szüleim hatalmas támaszt jelentenek, ők mindig mellettem állnak és akár egy mondattal helyrerántanak. És persze rájuk mindig számíthatok bármiben. A másik oldalon nagyon szerencsés vagyok, mert a Szüleimen kívül van még egy szülői páros az életemben: édesanyám legjobb barátnője és férje, akikre szintén mindig számíthatok, hiszen itt laknak a „tér másik oldalán” és ha szükség van rá, ugyanúgy viselkednek velem, mint édesanyámék. 
Nyilván most úgy tűnik, hogy én csak a negatívumait látom egy-egy előadásnak, de közben meg annyira várom és bár tényleg az jár az eszemben, hogy közbejöhet egy sérülés, egy döntés, bármi, ami azt eredményezi, hogy mégsem leszek benne, de… Nem lesz ilyen! (nevet) 
De miért is lenne? Mi az alapod arra, hogy azt gondold, közbejön valami?
A kishitűség. 
A kishitűséget nem győzik le a tények? Nyilván jó vagy, különben azt mondták volna legutóbb is, hogy kedvesem arra van az út kifelé és nem azt, hogy hozd magad formába és várunk vissza. Biztos, hogy értékes, amit csinálsz.
Igen, ezt balettigazgató úr is próbálta tudatosítani bennem, hogy legyen kicsit több önbizalmam.
Engedd meg, hogy feltegyek egy kérdést, ami egy korábbi, privát beszélgetésünkből adódik. Akin ennyi álomruha van a színpadon, annak van álom-menyasszonyi ruhája?
Igazából még nincsen, egyet tudok biztosan, hogy saját ruhát akarok, nem béreltet. Ez egy gyerekkori álom, mint az, hogy igazi, szép esküvőm legyen, ahol édesapám az oltárhoz kísér és azt mondja a páromnak, hogy „Vidd, csak vidd már!” (nevet) Nekem saját ruhám lesz, amit – ha lesz – a lányomnak tudok adni és ha akarja, magára alakíthatja. Nekem sajnos ilyen nem jutott, mert az én szüleim nem házasodtak össze, azt mondták, majd ha még nyolcvan évesen együtt vannak, akkor megtartják az esküvőt. (nevet) Kicsit más a felfogásom, én szeretnék esküvőt. 
Tudom, hogy a te korodban még csak a pályád van a szemed előtt, de van valami elképzelésed a távoli jövőről?
Nem egyelőre még a pálya a pálya. Nagyon sok minden van, amit szeretnék megtanulni a balett mellett, amit tudnék csinálni akár egy vállalkozás keretében, de még nagyon sokáig a pályám lesz az első, azt szeretném, hogy azt tudjam a lehető legjobban csinálni!