Leitner Lilla - a Budapesti Operettszínház balettművésze

Leitner Lilla balettművész, a Balettkar tagja. Gyors egyeztetés után egy a belvárosi épület falán szolidan megbújó ajtón keresztül a ’70-es évekbe lépünk be: a kávézó, amit javasolt, ezt a milliőt idézi. Ezüst – színű – tálcán, porcelán teáskannában és csészében teát, illetve már ránézésre igazi forró csokit saját magunk által felszolgálva leülünk - a horgolt csipkeabroszon szinte idegennek hat a két telefon, amit természetesen magunk mellé helyezünk. Lilla nyíltan, kedvesen és mosolyogva válaszol kérdéseimre, s bár itt-ott negatívnak tűnnek gondolatai, kisugárzása és az egész beszélgetés hangulata kifejezetten derűs, vidám és életigenlő. 

Hogy kerültél a tánc közelébe?
Mint minden gyerek, örökmozgó kislány voltam. Bármikor, akár ebéd vagy vacsora közben, ha megszólalt a zene, én otthagytam a családot és elkezdtem táncolni. A szüleim úgy döntöttek, hogy ezt az energiát le kellene vezetni valahogy és ovi mellett beírattak balettra. Az akkori balettmesternőm, a ma flamencoművész Lippai Andrea volt, én nála kezdtem a „pályafutásomat”. Persze az még csak heti két alkalom volt, mígnem eljött az idő a döntésre, hogy folytassam-e komolyabban vagy sem. Az, hogy tehetségem és ritmusérzékem van, eddigre kiderült, az volt a kérdés, hogy próbáljam-e meg a Táncművészeti előkészítőjére a felvételit. Megpróbáltam, felvettek és a megtett lépés hozta a következőt, végül felvettek a Táncművészeti Főiskolára, ami nekünk akkor még Balettintézet volt. 
Végig tudtad, hogy ez lesz utad?
Mindig a tánc volt az út, az, hogy a klasszikus balett útjára kerültem, tény, de egy latintánc vagy egy revű nekem mindig közelebb állt a szívemhez. 

Nem a klasszikus volt a cél eszerint, hanem valami ritmusosabb, élettel telibb stílus?
Igen. Sajnos az nem jött össze, ezt nagyon-nagyon bánom, de így is azért sokmindent eltáncoltam, nagyon sok emberrel megismerkedtem, sokat turnéztam – nem panaszkodom. 
Eszerint nem érted el, amit szerettél volna?
Nem. 
Elengedted ezt az álmot?
A korom miatt mostmár igen. Hobbi szinten lehetne csinálni, főleg a latint, de az nem biztos, hogy kielégítő lenne a számomra.
Valamikor nyolcadik végén volt egy olyan lehetőség, hogy ha nem felelünk meg az év végi vizsgán, akkor a Tálentumba felvételizhetünk. Ott volt latin tánc, amibe rögtön beleszerettem, de lebeszéltek róla, ráadásul a suliból sem tanácsoltak el. (mosolyog) Nem kellett dönteni, mentem tovább a Főiskolára.

A család támogatta, esetleg presszionált arra, hogy táncolj, vagy egyszerűen csak vitt az út?
A családom gyermekkoromtól kezdve mindenben támogatott, így a táncban is. Szerettem táncolni, tanulni kevésbé – és ez kettő ide sodort.
Érdekes, eddig te vagy az első, aki nem azt mondja, hogy gyerekkori álom volt a balett.
Ilyen is kell. (nevet)
Nem véletlenül jelentkeztem az Operettszínházba, hiszen akkor még a repertoárnak nem volt ennyire szerves része a klasszikus balett. Színpadi tánc, revü, egy kis népi vonulat. Ez számomra sokkal változatosabb volt. Azokat a koreográfiákat mind nagyon szerettük, mert azokban nagyon sok öröm és tánc volt. Lőcsei Jenő nevét muszáj kiemelnem, ő mint koreográfus borzasztóan hiányzik. 

Hozzád nem állt volna közelebb az Ensemble? 
(elgondolkodik) Közel áll hozzám a musicalek világa és az operettek világa is, a tánc mellett énekelni is szeretek, sőt a férjem mindig azt mondja, hogy nagyon szép hangom van. Így anno a Musical Ensemble-ban is megfordultam, főleg belföldön (pl.: Rómeó és Júlia), de külföldön A Szépség és a Szörnyeteg turnékat is nyolc éven keresztül csináltam. Ám abban az időben rengeteget jártunk turnézni, főleg operettekkel, s mivel nagyon szeretek utazni (sőt világutazónak tartom magam) és nagyon szeretem az operett műfajt is, így nem volt kérdés. Nagyon szerencsésnek tartok magam. Az elmúlt tizenhat évben a színház jóvoltából beutaztam a fél világot, így olyan egzotikus országokba is eljutottam, mint Vietnám, Laosz, Brunei, Kambodzsa, a Fülöp-szigetek, Malajzia, Thaiföld. Ezek az állomások az egyik kedvenc turném, a Toyota Classic turné állomásai voltak, melyek a legszebb emlékeim közé tartoznak a turnék közül. De a Távol- Keleten kívül jártunk Izraelben, Dubajban, Azerbajdzsánban, Európa számos országában, Törökországban, Olaszországban, Oroszországban, Svájcban, Németországban stb. felsorolni is nehéz lenne. Emiatt sem erőltettem a váltást. Megelégedtem azzal, hogy anno volt átjárás a műfajok között, így sok musicalben is táncolhattam, ám a fő csapásirány mindig is az operett volt.

Volna más hely, ahol jobban a helyeden lehetnél?
Nincs. A szakmában biztos nincs. 
Van valami civil szakmád?
Van, tanítok. Balettet kicsiknek, tizenhat éve.
Milyen?
Én nagyon-nagyon szeretem a gyerekeket és könnyen megtalálom velük a közös hangot. Már nagycsoportos ovisként összerántottam a nálam kisebbeket és közösen játszottunk, népdalokat énekeltünk. Már akkor mondták, hogy ebből a gyerekből valamilyen pedagógus lesz. Azért azt is meg kell említenem, hogy édesanyám mesterpedagógus, úgyhogy látszik, a vér nem válik vízzé. 
Ahogy elvégeztem az iskolát, jött egy lehetőség, egy magániskolában balett-tanárt kerestek. Gondoltam, megpróbálom – és annyira bejött, hogy mostmár kilenc helyszínem van. 

Próbaidőszakban hogy oldod meg a tanítást? 
A két próba közt. Kettőkor véget ér a délelőtt, elmegyek tanítani és hatra vissza a színházba.
Az elhivatottság…
Valamit valamiért. Muszáj. (mosolyog) A színházi kereset mellett határozottan jól jön és én nagyon szeretem is. És ebben látom inkább a jövőt.
Van olyan előadás, vagy karakter egy előadásban, amit különösen szeretsz?
(elgondolkodik) Négy ikonikus előadás van a számomra. A Párizsi randevú, ami revű és kicsit az éjszakai élet megmutatása - az egy nagyon-nagyon különleges projekt volt és imádtuk. Heti ötször ment, úgy két hónapon keresztül csinálhattuk, nagyon jó volt! Lehetett volna annak egy változatát sokkal tovább is játszani, de ennyi jutott belőle. A másik A Szépség és a Szörnyeteg, mert ott az ember visszacseppen gyereknek és az, hogy a színpadról hallani a gyerekek önkéntelen reakcióit, a nevetéseket, a megszeppenéseket… Az valami fantasztikus! A harmadik Kálmán Imre Csárdáskirálynő című operettje, amit két verzióban is táncoltam. Az első tizenéve volt és nagyon sokáig ment, vagy nyolc évig. 

A negyedik pedig a Rómeó és Júlia című musical, amit szerintem nem kell részleteznem, hogy miért.
A Csárdáskirálynőről annyit még el szeretnék mondani, hogy nagymamám gyerekként elhozott rá, fent ültünk a karzaton. Amikor ment a cica-szám, azt mondtam a nagymamámnak, hogy én ott fogok táncolni, én cica leszek. (mosolyog) Ez teljesült és emiatt ez a darab nagyon a szívem csücske.
Amikor bekerültél anno a Csárdásba, ez eszedbe jutott?
Persze, igen. (mosolyog) Ott akkor azt éreztem, hogy megérkeztem, a helyemen vagyok. 

Amikor hajszoltabb az élet, mondjuk egy próbaidőszakban, mivel tudod kipihenni magad?
A kiskutyámmal! (rögtön mutatja a fotót) Ausztrál juhász. Ő egy nagyon okos kutya, minden perc öröm vele. Nálunk ő a „gyerek”, az első számú családtag. Reggel-este séta van, ami sokszor rámfér, hiszen a férjem remekül főz. (nevet) Elvileg bármit és bármennyit ehetek és mozgok is eleget, de... A kutyával való szaladgálás sem árt és ki is kapcsol nagyon. 
Kiskutyám három hónaposan került hozzám, most lesz májusban hat éves, már egy ideje velünk van. Ezenkívül, amikor pedig több időnk van nagyon sokat utazunk a párommal, mert ő is nagyon szeret világot látni. 

Nehezen lehetne elkerülni, hogy rákérdezzek a „többes számra”… Párod, Laki Péter a színház… táncos komikusa, bonvivánja, mikor mire van szükség. (nevetünk) Vele a színpadon találkoztatok?
Igen… (elmosolyodik) Egy nagyon vicces és szövevényes történet a miénk. Én úgy három éve voltam a színháznál, amikor ő odakerült stúdiósként. Mosoly országát játszottunk, ő akkor az Eunuch egyik segédje volt. A mi kapcsolatunk ott indult. Akkor nagyon próbálkozott, de még fiatal voltam és igazából egy barátság lett belőle, ami az évek folyamán alakult át szerelemmé. Tavaly áprilisban összeházasodtunk és azóta minden nagyon szép és jó – és egy kicsit megkönnyíti a színházi életet is, amikor együtt dolgozunk.
Sokat vagytok együtt színpadon?
Hááát… azért igen, hiszen mind a ketten operettekben vagyunk, így elég sokat. 

Mindegyik operettben benne vagy?
Nem, mindegyikben vagyok benne, de az operett-repertoár nagy része érint.
Jó csapat vagytok?
Persze, hiszen nagyon jó barátaim is vannak a kollégák között, ám a régi időkhöz képest sok minden megváltozott, mivel anno egy sokkal összetartóbb társaság voltunk. 
Ezt többen mondtátok már, hogy hiányzik az az igazi csapat-lét. De… érdekes, szinte mindenki hiányolja a közösséget – de eszerint senki nem mondja azt egy-egy előadás után, hogy „gyerekek, maradjunk beszélgetni”…
Hááát… (elgondolkodik) Az elmúlt években megváltozott a balettkor összetétele, nagyon sokan lettünk. A régiek közül nagyon kevesen maradtunk, de mi még tudtuk azt, milyen, amikor az ember hónapokig össze van zárva a kollégáival egy-egy turnén. Ezek voltak azok az időszakok, amik minket egy igazi baráti társasággá kovácsoltak. Most ezek a turnék nagyon hiányoznak. Ritkán még a mai napig vannak összeröffenések, beszélgetések az előadások után, de az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a társaság egyrésze már abban az életkorban van amikor nem egy buli, hanem a család és az otthon a legfontosabb. Így az gondolom, hogy ez a folyamat valahol természetes a mi korosztályunkat tekintve, viszont a fiatal kollégáknak ott a lehetőség, hogy egy összetartó társaságot teremtsenek. 
Neked nem is volt más opció, kifejezetten ide akartál jönni, ugye?
Igen, ahogy mondtam, a Csárdás miatt. 

A suliból egyenesen ide jöttél?
Nem, egy évet pihentem. Nekem elég kemény balettmesternőm volt az iskolában, úgyhogy volt egy évem, amikor elkezdtem tanítani és közben eldönthettem, hogy mit is csináljak. Szeretnék táncolni? Nem szeretnék táncolni? Akarok valamit tanulni? Akarok valami mást tanulni? Ám én arra az elhatározásra jutottam, hogy táncolni szeretnék és ezt sehol máshol nem tudtam elképzelni, csak és kizárólag a Budapesti Operettszínházban.
Sulit sose akartad feladni? 
De, volt sokszor…

Olyankor mi visz tovább? Hiszen gyerekek vagytok, mivel tudtál átlendülni az akadályon? 
A suliban a tánc szeretete, később ugyancsak ez, kiegészülve a műfaj szeretetével és a színpad iránti tisztelettel. Nem is volt más lehetőségem, mindent egy lapra tettem fel. Én soha nem szerettem tanulni, csak táncolni és táncot tanítani akartam. 
Ha most az lenne, hogy válasz egy dolgot, amit eltáncolsz és az színpadra kerül – mi lenne az a darab?
Én mindig mondom, hogy rossz korban születtem, ezt szüleimnek is mondtam nem egyszer. Én nagyon szeretem a báliruhás nagy keringőket, vagy a Moulin Rouge világát, a nagy revűket, én valami ilyesmit szeretnék nagyon. 
Szeretnél valahol te lenni „a” díva?
Igen… (mosolyog)

Van olyan darab, amiben, ha színpadra kerülne, ezt megkapatnád? 
A párizsi randevú volt ilyen jellegű darab, amit nagyon szerettem, de sajnos kevés időt élt meg. Én úgy gondolom, hogy hasonló, revü-jellegű produkció nagyon hiányzik a színház jelenlegi repertoárjából. 
Mit jelent ma egy fiatal embernek az, hogy művész?
(elgondolkodik) Szerintem mindenkinek más. Aki nem ebben a világban él, nem ismeri, annak ez egy csillogás, egy rivaldafény, egy különleges dolog. Aki benne van, az nyilván látja az árnyoldalát, hiszen nem családcentrikus, ha egy olyan periódus van, akkor bőröndből élsz és nem is mindig igazságos ez a szakma…. A színház mindig egy varázslatos világ, ami vonzza és kíváncsivá teszi az embereket. Azoknak, akik benne dolgoznak, hatalmas munka, mire például egy darab összeáll, ahogy a FAME című musicalben is elhangzik: “Sok munka, áldozat és harc!”, ám, ahogy fentebb is fogalmaztam, amikor ez a világ nem igazságos és látom az árnyoldalát is, akkor van olyan periódus, amikor inkább valami színházon kívüli civil munkát képzelnék el magamnak és nem ezt. De voltak és vannak olyan produkciók, amikor három órára elfelejtek minden bút, bánatot és boldogsággal tölt el amit csinálok! 
Ha van pár, akinek a tehetségét érdemes továbbörökíteni, akkor az ti vagytok. Petinek is hangja, meg a humora…
Van neki, tény. Mellette az életem egy… (nevet)
Nem idegesítő néha?
Nem, nem! Valahogy ő mindig tudja, hogy mikor hol van a helye a humornak. De vele nagyon boldog az élet. Annyit nevetünk, hogy azt szoktam mondani, mi ezért fogunk örökké élni. Mindig-mindig van valami, ami mosolygásra ad okot.