Lepedus Boglárka - a Budapesti Operettszínház balettművésze

Lepedus Boglárka a Budapesti Operettszínház Balettkarának művésze. Huszas éveiben járó pici, törékeny lány, akit első pillantásra még bőven iskolásnak nézhetne az ember, de mikor beszélni kezd, gondolatainak érettsége, érdekessége messze meghazudtolja nagyon fiatal küllemét. Élénk mimikával, nagy nevetésekkel megszakítva nyíltan mesél életéről, tekintet nélkül arra, hogy pozitív vagy éppen negatív érzéseket tár fel előttünk. Egy igazi kis balerina – aki mégsem csak táncosként képzeli el az egész életét és erről végtelen lelkesedéssel mesél is az olvasóknak.

Hogy kerültél a tánc közelébe?
Ovis koromban elvitt anyukám balettórára, ott találkoztam először a balettal.
A zenével talán még korábban, az mindig benne volt az életünkben. Nagyon sokat énekeltem, mert nagyon szerettem, annyira, hogy népdal versenyekre is jártam.
Az, hogy népdalt énekeltél, különleges érdeklődésből fakadt, vagy a családban volt valami indíttatás?
Valahogy az volt, hogy az ének az a népdal, mert az egy jó alap. Aztán, mivel a versenyeken sikerélményeim voltak, folytattam.
Szóval már egészen kicsi koromban is művészetekben gondolkodtam, hogy énekesnő leszek, színésznő leszek, aztán jött az új tapasztalat alapján, hogy balerina leszek. Azt éreztem, hogy a táncban sokkal felszabadultabb, kifejezőbb tudok lenni, mint az énekben.
Többet tudsz beleadni magadból?
Igen. Az énekversenyre megtanultunk egy dalt, azt elvittük a versenyre és ennyi. A tánc meg… Otthon, a kis szobámban betettem valami zenét és elkezdtem táncolni, ahogy jólesett. Ebből alakult ki, hogy ezt és így szeretném csinálni. Csakhogy én sepsiszentgyörgyi vagyok és nálunk nem volt magyar balettiskola. Ha otthon akartam balettozni tanulni, akkor Kolozsvárra kellett volna költözni, ott viszont románul tanultam volna mindent. Azt nem akartam. Magyar anyanyelvűként románul úgy tanultam, mint angolul, idegen nyelvként. Ezért az az egy út volt, hogy ha balerina szeretnék lenni, akkor Budapestre kell jönni. Ötödiktől kellett volna kezdeni a sulit, de nem tudtam elképzelni, hogy annyira pici koromban elszakadjak a családomtól. Ezután eltelt másfél év és még mindig úgy éreztem, hogy én ezt nagyon szeretném! Akkor jöttem el felvételizni és fel is vettek. Onnantól jártam a Táncművészetire.
Hány évesen kezdted végül?
Tizenkét évesen kezdtem.
Egyedül jöttél Pestre?
Igen.
Senkid nem volt itt?
Nem. Koleszos voltam.
Ez egy nagyon különleges élethelyzet. Nagyon nehéz volt?
Elég különleges... (mosolyog) Igen, nehéz volt. A legelején talán nem is annyira, mert nagyon lelkes voltam és nagyon új volt minden.

A tánc adott annyit, hogy elvitte a fókuszt a helyzetről?
(elgondolkodik) Úgy volt a tánc az oka ennek, hogy nem első évfolyamban kezdtem, mert egy évvel később jelentkeztem, de valami okból nem is a másodikban – engem egyből a harmadik évfolyamba tettek be, úgyhogy nagyon fel kellett zárkóznom. Az első két évet be kellett pótolnom.
Eszerint akkor nagyon tehetséges lehettél, ha úgy találták, hogy kezdőként bírni fogod a harmadikat.
Hát… Biztos, hogy láttak bennem valamit. Én nagyon céltudatos voltam és valami nagyon hajtott. Emiatt úgy fél évig nem is realizálódott bennem, hogy mi is a helyzet. Aztán egyszer csak leesett, hogy nekem nincsenek itt a szüleim, hiányoznak – ezután jött két év, ami szenvedős volt nekem is, a szüleimnek is és az egész családomnak.
Azért haza tudtál menni időnként?
Szünetekben mentem haza. Nyáron végig otthon voltam és néha eljöttek a szüleim. Ha előadásom volt, vagy vizsgám, azt mindig megnézték. De ritkán láttam őket.
Akkor is ilyen nyitott személyiség voltál, tudtál barátkozni?
Barátkozni mindig tudtam, igen, az könnyen ment. Volt egy nehezebb időszak, amikor… (elgondolkodik) Úgy fogalmaznék, hogy a balettban amúgy is gyorsan fel kell nőni, de nagyon komolyan vettem mindent, ezért nem úgy éltem meg a gyerekkort, mint egy rendes suliba járó gyerek. De szerintem ezzel mindenki így van, aki odajár.
Aztán alkat-problémáim lettek…
A mostani kép alapján azt kell feltételeznem, hogy túl vékony lehettél…
(nevet) Nem. Ezt nyilván nehéz most elképzelni, de az történt, hogy elkezdtem serdülni és felszedtem pár kilót. Nagyon maximalista voltam és mikor ezt szóvá tették, akkor magamba fordultam és kb. egyáltalán nem ettem. Akkor nagyon lefogytam, azért aggódtak, hogy anorexiás leszek – de szerencsére nem estem át arra az oldalra.

Érdekes, hogy sokan említették, hogy ezen a problémán átestek a suliban.
Azért ezek a „problémák” a hétköznapi életben nem jelentkeznének túlsúlyként. A balettban viszont nagyon szigorúan veszik ezt, hiszen két kiló felszedése is meglátszik. Nincs rajtunk csak egy harisnya és egy balettdressz, szó szerint minden látszódik. Ha aznap megittam fél liter vizet és nagyobb tőle a hasam, akkor már szóvá teszik, hogy meghíztam. A test nem állandó, mindig változik egy kicsit – és az a baj, hogy néha a tanárok sem érzik a súlyát annak, mit jelent, ha egy gyereknek azt mondják, hogy meghízott, mert ez komoly traumát okozhat. És ilyenek megtörténnek.
(sóhajt) Most, ahogy beszélek róla is… szorongás fog el… Tényleg nagyon sok nehéz szitu volt és nem volt annyira régen… (elhallgat)
Magad mögött tudsz hagyni egy ilyen traumát?
Segítség nélkül nem.
Ki tud segíteni?
Szülők, pszichológus, terápia… A társaság is nagyon sokat tud segíteni, a baráti társaság. Nekünk az volt a szerencsénk az évfolyamomban, hogy nagyon összetartó, nagyon jó értékekkel rendelkező osztály voltunk és ez minket nagyon tudott segíteni. Mert egymást gyógyítottuk. Ez ritka, mi is tapasztaltuk a suliban, hogy más évfolyamokban ez nem volt nagyon jellemző.
Pedig a tanárnak kéne elsősorban segíteni ilyenkor. De eszerint nem minden tanár való oda, ahol van?
(elgondolkodik) Mondjuk úgy, hogy az, hogy valaki tud táncolni, nem jelenti azt, hogy tud tanítani is. Elvégezzük a Táncművészetit, mint táncművész, utána két éves a mesterképzés – de én ezt a két évet keveslem, főleg pszichológiai szempontból. Ha valaki egy ilyen rendszerben nevelkedik, neki is vannak adott esetben feldolgozatlan traumái, amiket tovább fog adni a diákjainak. Ez bármilyen tanárnál előfordulhat egy normál suliban is, hiszen egy olyan fenyegetés, hogy „Ha megszólalsz az órán, amikor nem kéne, egyest fogsz kapni!” – ugyanilyen traumát okozhat.
De ez nem úgy működik, hogy ha nekem van egy ilyen emlékem, amiről tudom, hogy mennyire bántott, akkor még jobban figyelek arra, hogy ezt nem csinálom meg a gyerekekkel?
Senki nem szándékosan szeretné továbbadni. Szerintem ez nem csak odafigyelésen múlik, hanem azon, hogy ezeket a traumákat fel tudja-e oldani, még a tanítás előtt, akár segítséggel, mert ezeket nem lehet egyik napról a másikra levetkőzni, foglalkozni kell velük.
Azért azt jelentsük ki, hogy nem minden tanárról beszélünk, csak néhány konkrét esetről.
Persze, mindenképpen. Voltak nagyon jó mesternőim, akikről úgy érzem, hogy nagyon jó volt velük dolgozni és sok jó dolgot kaptam tőlük.
Végülis a Táncművészetin töltött évek jó emléknek maradtak meg? Szeretted?
Jó emlék. A negatív pillanatokon felül jó emlék.
Merre vitt az utad az egyetem után?
Egy fél évet Ausztriában, St. Pöltenben töltöttem egy junior társulattal.
Valamiféle ösztöndíj volt?
Nem, az igazgató megnézte a képesítő vizsgánkat és felajánlott egy szerződést, én meg úgy gondoltam, megnézem.
Ott miket táncoltál?
Nagyon sok keringőt. Rendezvényekre is jártunk, ahol nagyon szerették a keringőket. Voltak gálák, ahol nagyon jó kis modern számokat is csinálhattunk. Többnyire gálákat, rendezvényeket csináltunk, egy darab volt, amit előadtunk, ha jól emlékszem, Mythos Coco volt a címe, Peter Breuer koreográfiájával. Az nagyon érdekes volt.
Jártunk turnézni, az egyik legkülönlegesebb élmény volt, mikor Kanadába mentünk és élő zenekarral előadtunk egy csomó keringőt. Az nagyon jó volt!
Egy idő után viszont sok lett az, hogy folyamatosan utaztunk valahova fellépni, busszal-kocsival, egy-két napokra, hosszabb turnékra… A helyszínek esetében nem tudtuk, hogy mire számíthatunk, a színpad általában nem volt alkalmas arra, hogy táncoljunk rajta, de muszáj volt megcsinálni.
Ezt én nem szerettem. Az volt még nehéz, hogy bár jóban voltam a társulat tagjaival, nemzetközi volt a csapat és angolul beszéltünk. Hiába beszélek angolul, mindig azt éreztem, hogy nem tudok úgy kapcsolódni a többiekhez, ahogy szeretnék, mert a nyelv miatt van köztünk egy fal. Jóban vagyunk, jól elvagyunk, de nem tudom úgy kifejezni magam, ahogy szeretném, mintha nem olyan lennék, mint amilyen tényleg vagyok. Ez engem nagyon zavart és visszavágytam a barátaimhoz.
Ezért tartott csak fél évig?
Igen.

Onnan egyből az Operettszínházba kerültél?
Onnan jöttem ide felvételizni.
Volt valami kötődésed az operetthez, vagy csak itt volt próbatánc?
Ide volt próbatánc, ami klasszikus balettet is kínált. Mert én inkább a klasszikust szeretem, a modern, kortárs társulatok kevésbé vonzottak.
A Musical Együttesben nem gondolkodtál, hogy énekelhess is?
Én azt hittem, mikor idejöttem, hogy a balettkarban ugyanúgy van lehetőség az éneklésre. (nevet) Nem tudtam, hogy külön van a balett és a musical és mi nem fogunk musicaleket csinálni.
Szeretnél musicalekben táncolni?
Én nagyon szívesen csinálnék musicaleket, meg nagyon szívesen énekelnék, csak azt nem mi csináljuk.
Képezted a hangod?
Egy évet jártam itt a színházban énektanárhoz, Szilfai Mártához és imádtam! Az nagyon jó volt, csak aztán annyira sokmindent kezdtem el csinálni, hogy nem fért bele az időmbe és elmaradt.
Mióta vagy itt?
2020. óta. A COVID előtt vettek fel, egy napot „dolgoztam”, utána mentünk haza.
Milyen volt úgy otthon tölteni hónapokat, hogy tagja vagy egy társulatnak, akiket tulajdonképpen nem is ismersz?
Fura volt. Pár embert persze ismertem, de… Nem tudtam, hogy milyen, amikor együtt vagyunk, így nem is hiányzott. Azt mondhatom, hogy sodródtam a történésekkel. Jöttek a videók, be kellett tanulni táncokat, azokat otthon betanultam a home-videókhoz.
Én akkor nagyon szerelmes voltam, úgyhogy nekem az teljesen elvitte a figyelmemet, nem nagyon gondoltam abba bele, hogy mi is a helyzet a világban, én éltem boldogan. Voltak nehezebb időszakok is, nyilván, de én elvoltam a COVID alatt vírustól függetlenül.
Mi volt az a sokminden, amivel foglalkoztál?
Tanítok oviban balettot, tavaly kezdtem. Emellett iskolába is járok, az ELTE Tanítóképzőbe levelezőn. Ezt sajnos tavaly szüneteltetnem kellett, mert a színház mellett nem tudtam csinálni, idén viszont megpróbálom folytatni.

Tudom, hogy a te pályád még csak most indul, de a tanítás távlati terv lenne a balett utánra? Szeretnél a későbbiekben tanítani?
Igen.
Táncot?
Nem. Általános iskolában. Ez egy álmom, hogy általános iskola alsóban tanítónéni legyek.
Nekem mindig az volt a tervem, hogy ne az a táncos legyek, aki csak a táncot látja meg a világban. Tudtam, hogy szeretnék majd továbbtanulni valami más irányban, hívhatjuk akár B-tervnek is. Gondolkodtam, hogy mi az, ami vonz, amire motivációt érzek és ez volt az. Nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni.
Ahogy most végiggondolom, többen mondták, hogy szeretnének tanítani, de olyannal még nem beszéltem, aki nem táncot akar tanítani.
Én azt kevésnek érzem. Nagyon szeretném a gyerekeket valamilyen irányba terelni és ez pont az általános alsó tagozat, amikor még iszonyatosan lehet formálni a gyerekeket.
A közeljövő a tanítás, amint végzel, csinálni akarod, vagy táncolsz, amíg tudsz?
Nincsenek konkrét elképzeléseim, csak tudom, hogy a táncot nem fogom örökké csinálni. Ez a végzettség fontos ahhoz, hogy amikor majd eldöntöm, hogy „na most váltok” – ne akkor kelljen négy évet iskolába járni, hanem egyből tudjak kezdeni.
Kérlek nyugtass meg: azért szereted a táncot?
Szeretem! Persze!  
Az ovis balett hogy jött?
Bevételi forrásnak indult, találtam egy helyet, ahol kerestek épp egy tanárt és jelentkeztem. Be is vált, tetszett is. Nagyon bírom az ovisokat is!
Könnyű velük?
Nem. Nem. (nevet) De amúgy nagyon jó látni a fejlődést. Nem arra gondolok, hogy meg tud csinálni egy mozdulatot tökéletesen, hanem felbátorodik. Felszabadultabb. Hogy beáll egy szabad táncba és csinálja úgy, hogy előtte nem merte ezt megcsinálni.
Te már most tanárnéni vagy a lelkedben.
(mosolyog)
Hány darabban játszol?
Összesen nyolcban.
Van olyan darab vagy karakter, amit jobban szeretsz a többinél?
Vaaan… (mosolyog) Valahogy a János vitéz nekem a szívem csücske lett. Van benne a tündér-kép, ami nagyon szép, tetszik a zenéje is, a mozgás is… Nem egy nagyon nehéz dolog, de valahogy a hangulata mindig könnyedebb volt összehasonlítva más darabokkal.
Vannak darabok, amiknél nagyon stresszes volt a betanulás, a beállás. Belecsöppenni egy darabba úgy, hogy nem voltál benne a próbafolyamatban, nem is tudod igazán, hogy miről szól a darab, de már benne táncolsz kevés próbával, hirtelen…

Megedzi a lelket vagy nehéz?
Én semmiképpen nem mondanám azt, hogy ez jó. Nem érzem azt, hogy erőt adott volna, inkább talán valamennyire megszoktam. Szerintem az ilyen helyzet azért nem jó, mert ad egy rossz élményt. Az egyik ilyen darab a Csárdáskirálynő, amire a mai napig úgy tekintek, hogy az egy stresszes darab a számomra. Amikor bekerültem nagyon sok volt, nagyon nem állt össze bennem a kép…
Meg tudod szeretni ilyen „indítás” után a darabot?
Hát… A Csárdáskirálynőt igen, elfogadtam. Vannak részei, amiket szeretek, eljátszom benne. Szeretem a többiekkel való együttlétet, vicces pillanatokat lehet benne találni, mikor összekacsintások vannak, esetleg bakik is… Azokat lehet jól kezelni.
Nevetős vagy a színpadon?
Előfordulhat, igen. (nevet) Leginkább ez a játék-rész, ami megtetszett benne.
Van valami olyan praktikád, amivel ki tudod magad pihenni egy stresszesebb darab vagy egy erősebb próbafolyamat alatt?
Leginkább az, hogy hazamegyek és otthon vagyok egy napot. Nagyon szeretek egyedül feltöltődni, kicsit ingerszegényebb környezetben.
Az egyedül azt jelenti, hogy tényleg senki más, vagy van, akit odaengedsz magadhoz ilyenkor?
Ha egyedül, akkor tényleg senki. Amellett van olyan, hogy a barátaimmal töltök időt, az is kikapcsolódás, csak máshogy pihentető.
Hozzám egyébként közel állnak más művészeti ágak is. Szeretek festeni, szeretek néha verses gondolatokat megfogalmazni-leírni, ezek ki tudnak kapcsolni.
Mit jelent ma egy fiatal lánynak azt, hogy művész?
(elgondolkodik) Eleve az, hogy egy színházban dolgozni, ilyen környezetben, ami egy csomó kreativitásnak köszönhetően áll össze, a díszletek, a haj, smink, jelmez, éneklés, zene… Ebben az atmoszférában lenni szerintem nagyon különleges és szép.
Ha a művészetre gondolok, akkor az esztétika jut eszembe meg a folyamatos gondolkodás. Valamilyen érzést kivált belőled egy kép, amit látsz, egy zene, amit hallasz, tudsz reflektálni magadra, hogy miért váltotta ki ezt az érzést… Én szerencsésnek érzem magam, amiért táncoltam egész életemben. Ez egyfajta terápia, hiszen táncot szokták a stresszoldásra meg feszültségoldásra használni (mosolyog) és mi minden nap ezt csináljuk. Tálcán kínálják fel nekünk a mozgást, ami boldogsághormont szabadít fel.
Nekem az, hogy művész vagyok, ezt jelenti: játszani, mozogni, felszabadulni és gondolkodni, önreflektálni.