Sasvári Laura - a Budapesti Operettszínház balettművésze

Sasvári Laura a Budapesti Operettszínház Balettkarának művésze. Kislánya születése után csak nemrég tért vissza a színpadra, a pozitív légkör, ami körülveszi és ami a szavaiból árad, azonnal magával ragadja az embert. Hogy mindezt miből meríti, hogy tudja megtartani és milyen tervei vannak – erről és még sok másról, természetesen a táncról és a színházról is mesél hol nagyokat nevetve, hol elgondolkodva, komolyan.

Elég kevés adat található meg rólad az interneten. Elhatározás, hogy távol tartod magad tőle, vagy így adódott?
Elhatározás is, meg igazából fárasztanak az emberek. (nevet) Nem bírom olvasni ezt a sok károgást, negatív hozzászólást. Ugyanazt leírják százan, el se olvassák, hogy a másik mit ír, csak „az én véleményem” legyen ott. Gratuláljak olyanoknak mindenért – de ők is gratuláljanak nekem! – akikkel nem tartjuk a kapcsolatot… Felköszöntsek a születésnapján olyat, akit egyszer bejelöltem… Minek? 
Érthető teljesen. A teljes törlés nem opció?
Jól jöhet még a felület. Mi van, ha egy üzletbe akarnék fogni, akkor milyen jó, hogy ilyen sokan látják. „Számító dög” vagyok, na! (nevetünk) Információ-cserére egyébként most is hasznos.
Van talán valami üzleti terv? 
Terv mindig van, sok is, csak nem jutnak túl a terv-fázison. Rengeteg papírom van a végzettségeimről, rendezvényszervező és coach is vagyok, például.
Ezek a szabadidő hasznos eltöltése okán lettek?
Érdekeltek. Gondoltam, hogy kiugrási lehetőségnek jó, de aztán megijedtem tőle, hogy divatszakma és én lennék az ezredik, aki belefog. Felmerült a kérdés, hogy akarok-e én ezért küzdeni egyáltalán.
Most az „jött közbe”, hogy babáztam két évig, azóta sincs semmi idő és energia pluszban. Minden más most várat magára. Őszintén szólva most abban reménykedem, hogy a színpadon jönnek feladatok és nem kell másba fognom a nyugdíjig.
Tudom, hogy nem illik így megítélni senkit, de ránézésre te még elég messze vagy a nyugdíjtól…
Azért nem, pár év csak.
Meg kell mondjam, ez most döbbenet, én úgy tizenöt évvel néztelek fiatalabbnak a korodnál. 
(nevet) Ennek örülök! 
Most még van pár évem, míg agyalgatok, finomítgatok a terveken és figyelem, hogy a világ merre megy. Lesznek-e még emberek egyáltalán mire belefognék? (nevet) 
Kicsit eltávolodtam az emberektől, mert most a férjemmel és a picivel egy kicsit burokban vagyunk. Így alakult ki és így érezzük jól magunkat. De szerencsére bent is jó a hangulat. Régen a „nagy öregek” adtak kitartást, minőséget, huncutságot. Most pedig egy fiatalos, lendületes csapat inspirál. Nyitottak, igazi művészek, akik aktívan tenni akarnak.

Hogy kerültél a tánc közelébe? Nagy vágyad volt, vagy véletlenül?
A tánc… A mozgás nagy vágyam volt, de a tánc… Sokszor megkérdezik és én nem akarok hazudni: nagyon kemény évek vannak mögöttem úgymond terápiával vagy spirituális útkereséssel, amikor próbáltam rájönni arra, hogy ezt én akartam, a szüleim akarták, közösen akartuk…? Hazudnék ha azt mondanám nem vonzott tütüben a színpadon állni. (mosolyog) Eleinte nem éreztem jól magam benne, nem voltam a helyemen – de talán csak az Operában nem voltam a helyemen… Imádtam táncolni egyébként, hazudnék, ha azt mondanám, hogy a tánc nem volt fontos. De az, hogy „balerina” legyek, anyukám vágya volt, ami nagyon nem volt nekem való.
Érdekes utam volt, mert a Táncművészeti után először a Debreceni Csokonai Színházba vettek fel, de a vizsgakoncertemen úgy döntöttek, hogy egyetlen lányként mégiscsak felvesznek engem is az Operába. Akkor „lánystop” volt, de mégis láttak bennem fantáziát és Harangozó Gyula felvett. Mindenki azt gondolta, hogy ez sokkal jobb, mint Debrecen, én meg emlékszem, hogy otthon zokogtam miatta. Akkor még nem tudtam, hogy ezt nem akarom, csak az volt bennem, hogy már elköteleződtem, szimpatikus volt az az ember – Csutka Pisti volt az igazgató – és ezt nagyon furán éltem meg. Lehet, hogy ez már az előszele volt annak, hogy valahol mélyen éreztem, hogy ez nem az én utam. Talán nekem jobb lett volna egy kis társulat. Mert az Operában nagyon sokat hibáztam, volt, amikor nem adtam bele mindent figyelemben, odaadásban, koncentrációban, volt, amikor épp a megfeleléskényszer, az izgulás okozta a hibázásokat… De mindig az volt, hogy a jók között én voltam a legkevésbé jó. Ez az önbizalmamnak nem tett jót. Egy kis társulatban a kevésbé jók között lehet, hogy én lettem volna a legjobb. 

A tanulási folyamat alatt megvolt az önbizalom? Tudtad, hogy jó vagy?
Háát… igen. És gyepáltak is rendesen. A színház, a tánc világa mindig speciális, soha nem lehet tudni, hogy kit miért tolnak az előtérbe, ki tehetséges valóban, ki nem… Én mindig az élvonalban voltam, leginkább talán a szorgalmamnak köszönhetően.
Hová mentél az Operából?
Az akkori párommal együtt leszerződtem a Pécsi Nemzeti Színházhoz, azt nagyon élveztük. Ott viszont a háttérben voltak gondok, például megélhetési problémák, amik miatt el kellett gondolkodnunk, hogy maradjunk vagy ne. Az Operából azzal az ígérettel engedtek el bennünket, hogy bármikor visszamehetünk, ha úgy hozza az élet, úgyhogy nyerő helyzet volt, de a pécsi éveket imádtuk mind a ketten a párom is és én is.
Megfogalmazható, hogy mi más a Pécsi Nemzeti Színházban, mint az Operában?
Pécsett egyrészt egy család volt a társulat. Ami hajdan itt Pesten is divat volt, ott még működött, hogy például a színházi büfében együtt esznek, aztán dartsoznak az emberek. Hogy együtt elmennek bográcsozni, társasjátékozni, vagy bármit csinálni, de együtt. Nagyon szerettük Pécset is, szerintem csodálatos város és nagyon szerettem azt, hogy nem ölt meg a sok információ. Nekem mentálisan jó volt az, hogy három színház működik, ha akarom, az összes premiert meg tudom nézni, nem huszonnyolc színház, negyvenöt mozi és még kétezer kötet könyv vesz körül, ami mind érdekel, de nincs rá kapacitás. Szóval ott annyira jó volt, hogy belefért minden az időbe és nyugi volt. 
Sok ember épp ezért menekül vidékről, hogy kicsi és kevés – neked pont ez volt a jó? 
Igen. És ott szóló feladatokat is kaptunk, ott rögtön meg tudtam mutatni, hogy több van bennem. Ha az egyéb dolgok nincsenek, akkor valószínűleg leélem ott az életemet. 
És ezután miért pont az Operett?
(elgondolkodik) Nem is tudom, hogy hogy történt, az a szabadúszás után jött. Kicsit az is a családi nyomás hatása volt, folyamatosan azt hallgattam, hogy nem lehet a mai világban szabadúszni, pedig nekem az működött, nem tartoztam sehova, darabokra szerződtem. Volt, hogy Komarnoban dolgoztam több darabban, azt is imádtam. Ott is olyan volt a légkör, ami miatt nagyon szerettünk velük dolgozni, nagyon jó előadásokban vettünk részt… Szuper cuki és vicces volt az egész, mert a színház egy gyermekkorom Erkel Színházát idéző épületben működött, aminek az egyik vendégszobájában szállásoltak el minket, tehát a színházban bent aludtunk. Olyan speciális élethelyzet volt ez, ami ritkán adódik. Csak hogy elképzeld: ment a színpadon a Süsü előadás, én meg pizsamában a fogkefémmel a kezemben kimentem a folyosóra és elsétáltam a színészek között. Valahogy varázslatos volt az egész. Én nagyon élveztem!

Eszerint a különböző színházakban végigélted az egész múlt századot…
Igen. (mosolyog)
Aztán még egyszer visszamentünk az operába, ahol aztán jött egy nagy váltás. Főleg lelkileg. Az első időszakban, bár éreztem, hogy vannak problémák, nagyon jó volt a csapat, közös nyaralásokra mentünk, nagyon szerettem őket. Aztán mikor visszamentem, az már csak egy nyüglődés volt. Talán öt évet húztam le úgy, hogy napi szinten haltam bele, azt éreztem, hogy nem akarom ezt csinálni, de nem tudom, hogy mit csináljak. Én voltam az az ember, akit semmibe nem raktak bele, de mindig váltó voltam és az utolsó pillanatban mindig engem dobtak be, próba nélkül minden nélkül, aztán még meg is kaptam, hogy itt kilógok a sorból, ott kilógok a sorból… Én meg csak annyit vártam volna, hogy azt mondják: köszi. Úgy képzeld el, hogy az öltöztetők rendszeresen varrattak nekem jelmezt, mondván, hogy úgyis benne leszek. Szóval használható voltam, de mégse ismerték el.
Aztán nyilván súlyproblémáim is lettek ettől a helyzettől. Ebben az volt a nagyon fura, hogy amikor meghoztam a döntést, hogy távozom és el is küldtek – azzal egy hét alatt tizen-kilót dobtam le. Mindenki kérdezte, hogy milyen fogyókúra – de csak az történt, hogy megszabadultam a stressztől és egészen egyszerűen magától eltűnt az a súlyfelesleg. Én azóta azt mondom, hogy a súlyprobléma is abszolút lélekből fakad. Persze, lehet más oka is, de alapvetően szerintem így van. 
Ez volt az Opera vége. Utána jött a szabadúszás. Tanulás, tanítások. Szárnypróbálgatások. Kitaláltam például a bulibalettet, mint tánc és edzésforma. És lelkileg is kerestem önmagam. Ebből az időszakból van egy kedves emlékem Komárnóból. Mindeközben folyamatosan hallgattam otthon - a támogató közeg mellett - hogy ne így éljek, nyugdíj stb. Végül beadtam a derekam, és az Operett épp próbatáncot hirdetett, ahova fel is vettek.
Nem akartál egy adott helyhez tartozni?
Nem tudom. Ilyen előzményekkel itt sem találtam a helyem, de rájöttem sok mindent magamban kell lerendezni. Ahogy említettem neked, a buddhizmus felé fordultam, egy olyan filozófia felé, ami nagyon átlátható a számomra. Úgy találtam rá, hogy elkezdtem figyelni, hogy mit mond bizonyos dolgokról, azokat megnéztem a saját életemben és nem találtam olyat, ami ne lenne igaz. Sokáig ágáltam ellene, mert sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy más a hülye – de végülis semmi mást nem mond, mint hogy minden bennünk gyökerezik. A hozzáállásunk valahonnan jön, egy korábbi sérülésből, ugyanezt elmondja ok-okozati szinten. És amikor elkezdtem figyelni például azt, hogy a rendezők miért nem szeretnek velem dolgozni, akkor egyszer csak le kellett ülnöm és azt kellett mondanom, hogy én sem szeretnék magammal dolgozni.

Mit éreztél meg, vagy mit vettél észre magadon?
Nagyon sok mindent, de például azt, hogy rajtam nagyon látszik, ha nem értek egyet mondjuk egy koncepcióval. Nyilvánvaló a reakciója a rendezőnek, mikor szemben áll vele flegmán valaki, akinek az arcára van írva, hogy „Ezt a hülyeséget!”… Pedig lehet nem is nekem van igazam, nem látom kintről az egész képet, és ha egy színházban dolgozom alá kell vetnem magam az alkotóknak. Bizalmat kell szavaznom! Ez fontos. És ezeken nekem végig kellett mennem. És ezután sokkal könnyebb volt nekem is. 

Az, hogy te saját magadat, a hozzáállásodat megváltoztattad, az automatikusan hozta magával, hogy jobban érezted magad a helyeden? Nem volt magaddal vitád?
A magammal megvívott viták után lett jobb. És végül a műfajt is megkedveltem. imádok pl. berobbani a Cintányéros cudar világba. Isteni tombolni, mókázni. ez sokat tud adni.
Ha a teljes pályafutásodat nézed, van kedvenced?
Akárhol? (elgondolkodik) Nagyon sok. Az Operában egyértelműen a régi Hattyúk tava. Az olyan volt, hogy minden előadáson álltunk és sírtunk, annyira jó volt a negyedik felvonást csinálni.
Pécsett olyat is játszottam és imádtam, mint az Anconai szerelmesek, ahol énekelni lehetett, meg mindenfélét csináltunk a régi olasz slágerekre. Ott táncoltam Hamupipőkét is, meg a Bonnie és Clyde-ban voltam én a testvér felesége. Azt azért szerettem, mert ott nagyjából meg kellett bolondulni a végére és én mindig imádtam az ilyen színészi feladatokat, ahol nem cukinak kell lenni, hanem vagy gonosznak, vagy őrültnek, vagy A-ból B-be eljutni… A mélyebb feladatokat jobban szeretem.
Ha egy darabot lehet mondani… A Menyasszonytánc volt az abszolút kedvencem. Az is olyan előadás volt, aminek a végén mindig sírtunk a gyönyörűségtől. Mind táncilag, mind történetileg egy fantasztikus darab volt.
Az Operettben a Párizsi randevút imádtam csinálni. Nagyon szerettünk együtt dolgozni Tomival (Kocsis Tamás – koreográfus). Az ilyen jellegű dolgokat mi nagyon szívesen csináljuk. Ha olyan munka van, akkor a táncos is oda fogja tenni magát, mert neki is élmény csinálni!
A mostani előadásokból nem fogok tudni kedvencet választani, mert most jöttem vissza. Kettő darabom van, a Hegedűs és a Marica, ezek közül a Hegedűs egyértelműen kedvesebb számomra. Zeneileg is és mindenhogyan. Én, ha választani kell, inkább musicales vagyok, mint operettes.  Nagyon szeretek viszont gálázni, mert bár a legfárasztóbb „műfaj” rengeteg felkészüléssel, ami nagyfokú koncentrációt igényel, de a repertoár krémjét mutatjuk be, csupa csoda táncszámmal, hatalmas sikerrel, ami rengeteg adrenalint szabadít fel. Ezen felül szeretem a változatosságot, az egyszeri és megismételhetetlen élményét.
Van egy nagyon kedves emlékem, ami egy karmikus pillanat volt az életemben. A Táncest című előadás két szereposztásban ment, nyilván nem válogattak be, de kiírtak váltónak. Kiborultam, zokogtam, hogy ezt már ne csinálják meg velem, nem viselem el, stb. Hazamentem, leültem meditálni és azt mondtam, hogy jó, akkor én hátul állva, mint váltó, a saját szórakoztatásomra megcsinálom, ahogy kell, rendesen, ezerrel. Úgy próbálok, mintha benne lennék. A próbafolyamat felénél szóltak, hogy „Jó, állj be az ő helyére”. Én meg csak álltam…

Tudsz ilyenkor örülni a lehetőségnek, vagy benned van, hogy „elvetted” valakinek a helyét?
Aznap bennem van. De aztán a helyén kell kezelni, muszáj elengedni. Nagyon sajnálja az ember a másikat, de tulajdonképpen egyszer én is kaphatok egy ilyen lehetőséget… És nyilván láttak bennem fantáziát.
Nagyon küzdöttem a darabbal. Második szereposztás voltunk, nem nagyon foglalkoztak velünk, kínlódtunk vele mindannyian, amikor én azt mondtam, hogy álljunk meg. Csináljuk ezt meg magunknak, legyünk együtt, ahogy kell. Tévéfelvétel volt, mert COVID volt és a végén odajöttek hozzánk, hogy így kell csinálni, mint ez a csapat, mert látszik, hogy csapatként működünk. Látszik, hogy figyelünk egymásra, szemkontaktus van, én pedig megkaptam azt a dicséretet, hogy „Te csináltad meg úgy, ahogy ezt kellett”… Akkor azt mondtam, hogy ezért érdemes volt! Nagyon örültem ennek, mert még szerettem volna eltáncolni egy igazi jó táncos feladatot.Ami pedig mindig egy csoda az a Diótörő varázsa. Imádom a zenéjét, hozzá tartozik a karácsonyhoz, gyerekkorom óta kísér. Idén otthon is és a színpadon is anyukaként éltem végig ezt a mese időszakot és boldoggá tett, hogy a kulisszában is rengeteg gyermekem lett a végére. Széphalmi Palival pedig mindig öröm együtt dolgozni.

Ha balett-táncosként elmész nyugdíjba, visszamennél valamelyik vidéki színházba, amit szerettél? Vagy mostmár minden Pesthez köt?
Nem tudom. A családtól is függ, hogy megyünk - nem megyünk. A férjemet egyelőre nagyon köti Pest, én meg… Inkább már a nagyon vidékben gondolkodom, tanya és állatok. (nevet) 
Éles váltás…
Igen. (nevet) De nem tudom. Egyre inkább kijön a szociális érzékenységem és sokszor azt érzem, hogy inkább árva csecsemőket szeretnék megmenteni, mint a színpadra menni. Főleg az anyaság miatt, gondolom.
Előtte is ilyen voltál?
Elég empatikus voltam mindig. De már azt érzem, hogy tevőlegesen is bele szeretnék folyni. Eddig az volt, hogy igen, ez, meg ez, meg ez milyen szörnyű a világban, ma már folyton azon agyalok, hogy hol kéne megfogni, mit lehetne tenni. Hogy milyen szervezethez kéne bejutni és ott mit csinálni. 
A szívem másik nagy csücske a környezetvédelem. Tudom, naiv vagyok, de mindig azt szoktam kérdezni, hogy oké, szelektíven gyűjtöm a szemetet, de amíg a tankhajó beleengedi a szemetet az óceánba, addig azt érzem, hogy ez egy meddő próbálkozás. Az a válasz erre, hogy „Mert a nagy cégeknek nem az érdekük.” De miért nem az? Miért nem hoznak olyan törvényeket, hogy a környezetvédelem legyen az érdeke mindenkinek, hogy abból gazdagodjanak meg azok a cégek is? Nem érdekel, hogy meggazdagodnak, de ha a környezetvédelemből, akkor mindenki jól jár.
Ha ennyi mindennel foglalkozol, mivel tudsz kikapcsolni? Mit csinálsz ha tényleg el akarsz felejteni mindent, színházat, környezetet, satöbbi?
Nem nagyon van idő. De amikor mégis van, akkor nagyon sokat utazunk, hálistennek.
Családdal?
Családdal. Az utazás abszolút kikapcsol. Vagy meditálok. És bármi jó, ami természet. Én úgy nőttem fel, hogy Börzsönyben volt telkünk és az, hogy körülöttem csicseregnek a madarak és egy hintaágyban ülök, nekem már jó.
Merre utaztok, ha utaztok?
A világban mindenfelé, nyilván a büdzsé szab határt általában.
Van kedvenc hely?
Olaszország mindig jó. (mosolyog) A törököket is kezdjük megkedvelni, Spanyolországot is. Én nagyon szerettem Sri Lankát is például, de oda egyedül mentem. Az egy kicsit olyan volt, mint egy El Camino. Valamiért felmerült, hogy én most elmegyek Sri Lankára és csodálatos volt.
Miért pont Sri Lanka? 
Gondolkodtam, hogy Sri Lanka legyen, Thaiföld, vagy még néhány hely, ami szóba került. Aztán mikor végignéztem a látnivalókat, a képeket, egyértelműen Sri Lanka volt, ami hívogatott.
Az sem egy picike kis sziget valójában…
Nem az. Én nagyjából a közepétől mentem dél felé, végig. Egy félkört.
Gyalogoltál tényleglegesen?
Gyalog, vonat, busz…
Nem egy klasszikus zarándoklat volt, amit végig gyalog teszel meg?
Nem, viszont a vallási része nekem megvolt, hiszen ott nagyon erős a buddhizmus.
Hoztál onnan haza magaddal-magadban valami különlegeset?
Igen. Ezt a „floban lenni”, ami most nagyon divatos, ezt magammal hoztam. Ha nem stresszelünk az adott dolgon, akkor az megoldódik és minden megoldódik a lehető legjobb módon.
Ha nekem le kell késnem a buszt, akkor lekésem, mert lehet, hogy így találkozom két-három emberrel, akikkel igazán jól eltöltöm a napot. Abban a pillanatban, hogy megengedjük magunknak, hogy nem „meg kell történnie” dolgoknak, hanem csak megyünk és alakítgatjuk ugyan, hogy hogy szeretnénk, de az sem baj, ha csak két órával később jutunk oda – akkor hirtelen minden szuper lesz.
Tehát ha nem kényszeresen, egy betartandó terv alapján akarod élni az életet, akkor jobb?
Igen. És a végén nagyon jókat tudok kacagni magamon. Van egy nagyon jó példa erre: az ovi. Megjelöltünk két ovit, a lelkünk mélyén igazából a férjem is és én is a Nyitnikéket akartuk, de mégis bennünk volt, hogy talán jobb lenne a közelebbi, trendi-fancy, most felépült új ovi, ott lakunk, könnyebb oda elvinni a gyereket, mert csak át kell sétálni... Megjelöltük ezt a kettőt, nyilván nem vették fel az újba, csak a második helyen megjelölt Nyitnikékbe. Én persze futottam a köröket, próbálkoztam mindennel – a végén beadtuk őt a Nyitnikékbe. Ezután elgondolkodtam, hogy „tulajdonképpen mi ezt akartuk”… Pörgettem magam körbe-körbe valamin, amit az élet megoldott, hiszen mindannyian a Nyitnikéket akartuk… Meg is kaptuk, de azért még pár kört én ráhúztam, mire elértünk ugyanide. (nevet)

A bölcsivel is ugyanezt csináltuk, ott is stressz volt, aztán bekerült szerintem a legjobb csoportba, ráadásul az egyetlen gondozóhoz csatlakozott valaki, aki meg a legtündéribb, akit el lehet képzelni és imádom és a kislányom is imádott odajárni. Már többször is bebizonyosodott, hogy csak hagynom kell, hogy történjenek a dolgok, mert abban a pillanatban, ahogy megnyugszom – minden a legjobban alakul.
Még egy kérdésem van, amit mindenkinek felteszek: mit jelent ma Magyarországon művésznek lenni?
(gondolkodik) Szerintem minden korban ugyanazt jelenti művésznek lenni. Egyfajta szócsőnek kell lenni. A színház egyik fele mindig reflektál az adott korra, a helyzetre, a nehézségekre – a másik felének meg mindig szórakoztatnia kell. Hogy pont azt a kort és helyzetet elfeledtesse a nézővel. Ez a színház inkább ez utóbbi és én nem bánom. Főleg napjainkban egyre nagyobb szükség van újra felfedezni ezt a sírva vigadós, romantikus műfajt. Ez egy igazi Hungarikum, és szerintem nagyon fontos hogy megtaláljuk azt a formát, keretet amivel megmutathatjuk ezt a mai fiataloknak is… örömmel vagyok ennek részese.