Minden lány emlékszik arra, mikor az esti meséket hallgatván elképzelte, amint őérte is eljön a királyfi fehér lovon. A valóságban ezt viszonylag ritkán élhetjük át, ezért is vártam fokozott lelkesedéssel a most következő interjút, hiszen a fent említett királyfi érkezett a beszélgetésre, az emeleti helyszín miatt sajnálatosan fehér ló nélkül. Természetesen beszélgetőpartneremnek ez csak a legutóbbi bemutatójában eljátszott szerepe, a Hamupipőke című mese-operett-musicalben ő a „Királyfi fehér lovon, kávéval”. Ezúttal nem volt nála kávé, s mivel én nem vagyok Hófehérke, a megismerkedést is egy kézfogással pecsételtük meg, nem pedig csókkal – de ez nem von le semmit a találkozás értékéből.
Azzal, hogy Simon István balettművész, a Budapesti Operettszínház tagja jóval több, mint a balettművészi szerepe, tisztában voltam, de hogy milyen nemzetközi ismertségű és elismertségű táncos, hogy honnan indult, hogy lett napjaink egyik legkeresettebb balettművésze és mi mindennel foglalkozik a táncon kívül – ezt meséli el az alábbiakban.
Hogy jött a tánc az életedbe?
Erdélyben születtem, Marosvásárhelyen. A ’90-es években bejöttek a globalizált kulturális termékekkel az amerikai akciófilmek. Ezek láttán nagyon szerettem volna karatézni, be is írattak a szüleim, jártam is, de az egyik vizsga előtti orvosi vizsgálaton kiderült, hogy szívritmuszavarom van, ezért abba kellett hagynom. Hosszas kezelés következett, egy-két évig eltartott, de jobban lettem.
Nagyon mozgékony gyerek voltam, rengeteg energiám volt és mindenféle mozgást nagyon szerettem. A szüleim tudták, hogy valamit csinálnia kell a gyereknek, megkérdezték az orvost, aki azt mondta: „Táncoljon!” Volt Marosvásárhelyen egy nagyon jó tánciskola, a Kemendi család iskolája, ami még ma is megvan, „Mini arabesque”-nek hívták. Ott kezdtem el heti kétszer táncolni.
Azonnal a balettel kezdtél, vagy sztenderd táncokkal?
Nem, nem, balett volt. Bár a fiúknak nem is igazán balett. Azt, amikor a lányok a talajon gimnasztikáznak – ma floor barre a neve – mi fiuk szinte soha nem csináltuk, mi örültünk annak is, hogy egy tornateremben vagyunk. Fiúk csak néhányan voltunk és használhattuk a szivacsokat – ami nagyon jó dolog volt, mert korábban mindenféle tornagyakorlatot a játszótéri homokozóban próbáltunk kigyakorolni a barátaimmal.
A filmekben látott gyakorlatokról van szó?
Igen, meg a sporteseményeken látottakról, tornászversenyek, videoklipek breakdance jelenetei… Ezeket próbáltuk megtanulni, amihez nagyon nagy segítség volt, hogy szivacsokat lehetett használni. A tánciskolában néha beraktak minket előadásokba, ahol leginkább emelgetni kellett a lányokat, keringőzni, meg aranyos jelenetekben részt venni. Így kezdődött el. Egy nap érkeztek tehetségkutatók a Magyar Táncművészeti Főiskoláról, ami ma már egyetem, ők tehetségesnek találtak, megnézve a fizikai paramétereket látták, hogy a békám magától lemegy, kifelé fordul a csípőm, ami nagyon alkalmas a balettre, ezért kiválasztottak és ajánlottak egy ösztöndíjat. Szüleimmel megbeszéltük, ők rám hagyták a döntést, azt mondták, hogy ha akarok menni, akkor jó, menjek. Én meg úgy voltam vele, hogy ez eggyel közelebb visz engem ahhoz, hogy színpadon legyek, filmekben legyek, színész legyek… (mosolyog)
Ez volt az álom?
Igen. Mindig néztük a tévét és a tévének volt egy mágikus hatása, hogy az valami fenomenális, ha valaki benne van a tévében.
Most is így gondolod?
(nevet) Nem, nem, már régóta nincsen tévénk sem.
Hány éves voltál, mikor eljöttél Budapestre Marosvásárhelyről?
Tizenkettő.
De nem egyedül jöttél, ugye?
De, egyedül jöttem, de szerencsére itt élnek a keresztszüleim. Ők a ’90-es forradalmat követően elhagyták Marosvásárhelyet és itt telepedtek le, Budapesten. Ők egy nagyon szép, polgári családi életet éltek itt, én meg hétvégén el tudtam menni hozzájuk, mert egyébként kollégiumban laktam. Eleinte ugyan még jó poénnak tűnt, hogy itt vagyok Budapesten, de kicsi voltam és két hét után elkezdett megviselni. Nagyon nehéz volt, nagyon fájdalmas, hogy nem tudtam hazamenni, csak egy évben kétszer, ezért nagyon jó volt, hogy a keresztszüleim itt voltak, náluk családi közegben lehettem hétvégente, ott biztonságban éreztem magam.
A lelked hogy bírta ezt? Egy gyerek egyedül…
Én két évig azt éreztem, hogy éjszakánként egy nagy, sötét fájdalom van a mellkasomban. Aztán egyszer csak, úgy két év után megszűnt és soha többé nem éreztem.
Egyébként azt gondolom, hogy ilyen helyzetekben nagyon sok múlik a szerencsén. (elmosolyodik) Nekem sokszor nagyon nagy szerencsém volt, sokan segítettek. Mindig volt valaki, aki jobban odafigyelt rám, jobban törődött velem. És valahogy pont úgy jöttek a két ország közötti törvénymódosítások, az Uniós csatlakozás, mindig pont úgy alakultak a dolgok, hogy az segítette a tanulmányaimat, valamint azt is, hogy Németországba tudjak menni később, vagy, hogy felvehessem a magyar állampolgárságot – szerencsém volt. De a legnagyobb segítségem a feleségem, Simon-Hatala Boglárka, az ő szakértelme nélkül valószínűleg már rögtön a pályám elején kénytelen lettem volna abbahagyni a szakmát. Először a fizikai sérüléseimet hozta rendbe, aztán segített azon tévhiedelmeim felszámolásában, amelyek a csúcsteljesítményemet akadályozták vagy hátráltatták. Neki köszönhetem azt is, hogy ma ilyen széles spektrumon, sok különböző munkakörben tudok párhuzamosan magas szintű munkát teljesíteni és mindemellett továbbra is fejlődni a balettben. Már legalább tíz-tizenkét éve nem is sérültem meg hála Istennek.
Soha nem akartad feladni? Mindig érezted, hogy ez a te pályád?
Sokszor gondoltam rá, de a szüleimnek akkora áldozat volt, hogy tanulhassak, hogy a megsemmisüléssel egyenlő szégyenérzetet okozott volna, ha ebből kilépek, ha nem csinálom a legjobban, ahogy csak tudom. Volt egy elképesztően nagy megfelelési kényszer bennem gyerekként.
Az bebizonyosodott, hogy megérte kitartanod, hiszen számtalan helyen táncolhattál. Milyen út vezetett az Operettszínházba?
Hosszú út volt. Miután végeztem, a Drezdai Operához szerződtem, rövid időn belül elkezdtem szólószerepeket táncolni, gyorsan emelkedtem a ranglétrán vezető szólista státuszba, összességében tizenegy évig voltam ott társulati tag.
Castingon kaptad a lehetőséget vagy már ismertek és hívtak oda?
Elmentem egy privát próbatáncra. Nekem is tetszett, amit ők csináltak, nekik is tetszett az én munkám és ajánlottak egy szerződést. Ez 2007-ben volt. Abból elkezdtem tovább építkezni. Egy ideig voltam vendégművész a Magyar Állami Operaházban, aztán volt egy szezon, amikor itt voltam teljes állásban és a Drezdai Operában voltam vendég. Utána visszamentem Drezdába teljes állásba. Sokat turnéztunk a drezdai együttessel, mentünk mindenhová: a New York City Centerbe, a Párizsi Operába… Minden évben mentünk Párizsba – ez egy egészen fantasztikus időszaka volt az életemnek.
Nyaranta mindig mentem Japánba, közben meghívott vendég voltam gálákon, más együttesekhez is hívtak, elkezdtem járni Dortmundba, ott vendég-balettművészi státuszom van, táncoltam Nápolyban, a Teatro di San Carloban, az egyik legrégebbi és legszebb operaházban, Oroszországban a Kremlin Balettel táncoltam többször, de voltam Szentpéterváron, Kazanyban, Szaratovban, szóval kiépült az a nemzetközi karrierem, amit a mai napig viszek tovább. Most már saját produkciókat is készíttetek. Nem én koreografálom, összehozok koreográfust, operaénekest, zongoristát…
Ezt úgy értsem, hogy van saját műsorod, amivel fellépsz?
Úgy mondanám inkább, hogy ez egy művészeti kollektíva, négy személyből áll, van egy nagyon híres operaénekesnő, Juliane Banse, szintén egy nagyon keresett zongorista, Alexander Krichel és Andreas Heise, a koreográfus-rendező. Velük együtt van két darabunk, a Winterreise és egy Mozart. A Winterreise a tavalyi évben az Oxfordi Songfestivalon nagyon előkelő értékelést kapott a Guardian-től, öt csillagot kaptunk az előadásra. („Az előadás egy újabb kísérlet volt arra, hogy Schubert dalciklusa köré zenés színházat építsenek. Ezek a produkciók általában csökkentik a dalok drámai erejét, Banse és Simon előadása azonban csodálatosan sikerült: Andreas Heise koreográfiája csak fokozta a dalok hatását” – olvasható a Guardian kritikájában.) Jövőre is visszamegyünk a Mozart-darabbal. Folyamatosan játsszuk ezeket a darabokat, voltunk idén Chilében, Portugáliában, Spanyolországban…
Van olyan terület a világban, amerre nem jártál?
(elmosolyodik) Igen. Kínában nem voltam még. Pont a COVID előtt mentünk volna a Beijing Festivalra, de miután nem lehetett utazni, így bekérték a Winterreise felvételét és online levetítették. Ez egy érdekes élmény volt, mert kifizettek ugyanúgy, mintha ott lettünk volna. Mondtam is, hogy ez lehet egy perspektíva… (nevet)
Gondolom nemcsak a nézőknek, neked sem pótolja a színpadot ez a változat.
Persze, szeretek fellépni, szeretek a színpadon lenni.
Meg lehet unni az utazást magát?
Én még eddig nem untam meg. Voltam már legalább huszonöt országban, rendszeresen visszamegyek különböző helyekre... A legérdekesebb az volt, amikor Pakisztánban voltunk a Winterreiséval. Nagyon jól fogadta a közönség, vittük Iszlamadba, Lahorba, Karacsiba, pont a COVID-zárás előtt. Az utolsó Turkish Airlines géppel jöttünk vissza, utánunk le is zártak mindent. És mind elkaptuk a vírust egyébként. (nevet) Voltak kalandok.
És hogy válaszoljak is, az Operettszínházzal az együttműködés úgy jött, hogy Bence (Apáti Bence, a Budapesti Operettszínház balettigazgatója) munkásságát nagyon sokra tartottam, mert nagyon sok művésznek a karrierjét megmentette, segítette, gondozta művészetüket - ez számomra emberi szempontból nagyon jelentős dolog volt. Beszélgettünk, pont a COVID alatt és felmerült, hogy esetleg csatlakozhatnék az együtteshez kulturmenedzserként, tanácsadóként, balettmesterként. Ő kérte, hogy táncoljak is. Először a Diótörőben léptem fel Kozmér Alexandrával és később volt lehetőségem hozni egy-egy vendégművészt is. Az is egy nagyon klassz dolog, hogy a budapesti balettrajongó közönség láthatott sztárballerinákat, mert itt adott volt a lehetőség.
Az évek során ez fejlődött és alakult. Felléptem gálákon, utána a gálákat elkezdtem szervezni is, például én hoztam össze az Együtt az autistákért alapítványt és az Operettszínházat. Ebből mára tradíció lett, 2025. március 24-én is lesz egy jótékonysági gálánk. Ez is lehetőséget ad a társadalmi felelősségvállalásra, egy jó célhoz való hozzájárulásra. Nagyon sok pozitív élményem volt itt, sok pozitív tapasztalásom.
Hogy lesz egy balettművészből menedzser? Tanultad ezt a szakmát is?
Igen. Először itthon végeztem el a táncos bachelort, a tánctanár-szakot, utána a Lüneburg-i Leuphana egyetemen megcsináltam a nemzetközi kulturális menedzser MA képzést. Kifejezetten erre készültem és Németországban is nagyon sok helyen dolgoztam kulturmenedzsmenti, projektmenedzsmenti munkakörökben. Van egy alapítvány, a Stiftung Tanz, ami a karrierváltást segíti: amikor a táncművészek kényszerből vagy saját elhatározásból abbahagyják a pályát, akkor legyen egy átképzési lehetőségük, kapjanak coachingot abban, hogy merrefelé orientálódjanak, kapjanak lelki támaszt, illetve egy ösztöndíjat, hogy ezt az időt áthidalják, vagy hogy a pénzüket úgy tudják befektetni-hasznosítani, hogy abból egy új karrier születhessen valamilyen módon. Ebben vettem részt, bedolgoztam, csináltam nekik PR- és marketinget, projektmenedzsmentet, eseményszervezést – ki is alakult egy jó kapcsolat. Az alapítvány vezetője a Chemnitzi Opera és a Tanz Moderne Tanz Festival igazgatója, vele is nagyon szoros együttműködés alakult ki, dolgoztam egy évig az ő asszisztenseként is a Chemnitzi Operánál.
A COVID alatt elkezdtem pályázatokat írni és nagyon sikeres voltam. Egy idő után nemcsak magamnak, hanem barátoknak, kisebb privát iskoláknak is, illetve a Tanz Moderne Tanz Festivalnak is írtam pályázatokat és láttam, hogy ez jól megy nekem, van hozzá érzékem. Úgyhogy elvégeztem Berlinben egy EU-s pályázatírói tanfolyamot, ami lehetővé tette, hogy csatlakozzam a chemnitzi Európai Kulturális Főváros előkészítői csapatához, mint tudományos, kutatási és egyetemi projektek és programok fejlesztője, ott dolgoztam két és fél évig. Egész széles kulturális és tudományos spektrumon voltak projektjeim. Ezek egy része már megvalósult, egy része pedig jövőre fog megvalósulni. Nagyon hálás feladat volt, mert rengeteget tanultam nem csak a balettről vagy nem is csak a művészeti menedzsmentről, széles körben megismerhettem, például egy város működését, nagyon sok mindent, ami befolyásolja a művészetet és a kultúrát, tehát abszolút kiszélesítette a látószögemet.
Van egyáltalán szabadidőd?
Van, egyébként, igen.
Mire használod?
Nagyon szeretek sorozatokat nézni, vagy a feleségemmel elutazni valahová… Rengeteg mindent csinálok hobbi szinten.
És egy nagyon hajszolt időszakban, mondjuk egy Diótörő-széria alatt mi az, amivel ki tudsz kapcsolódni két előadás között?
Nem szoktam kikapcsolódni, nem érzem annak szükségét.
Egyszerűen olyankor benne élsz és az jó?
Persze. Én azt szeretem. Jól be tudom osztani az erőmet, nem terhelem túl magam. Olyan persze előfordult, hogy rászerveztem egy előadásra egy eseményt, arra még valamit, az már úgy egy kicsit sok volt, de ezek extrém dolgok. Nagyon nagy a kapacitás, amivel dolgozom, megtanultam, hogy hol könnyítsem ki, mik azok a lényegi pontok, amikre oda kell figyelni, mik a „minőségbiztosítási paraméterek”, amik nekem fontosak és azokat kivitelezem. Nem arra törekszem, amit az iskolában folyton mondtak, hogy „tökéletesnek kell lennie” meg „mindenből ki kell hozni a legjobbat” – én arra törekszem, hogy egy művészeti alkotás jöjjön létre az én elképzeléseim mentén, azt az esztétikát jelenítse meg, amit én szeretnék kommunikálni és akkor nincs az a nyomás, hogy „Jaj, nem fogok tudni megfelelni!” Miért ne tudjon egy művész megfelelni saját magának? Én azt gondolom, hogy állítsunk magunk elé olyan célokat, amik elérhetőek. Miért szúrjunk ki magunkkal és fussunk egy életen keresztül valami után, ami egyébként nem lehetséges? Lehet reális célokat találni, amivel az ember motiválhatja saját magát és amely mentén értéket teremthet.
Gyakorlatilag mindent eltáncoltál, amit lehetett – van kedvenc, lehet választani ennyiből?
(elgondolkodik) Ez egy jó kérdés. Nem tudom. Ha egyet ki kéne emelnem, akkor biztos azt mondanám, hogy Seregi Rómeó és Júliája, az nagyon nagy kedvencem volt. De hát rengeteg mindent csináltam, nagyon örültem, mikor William Forsythe koreografált nekem egy szólót meg egy pas de deux-t egy darabon belül és ezt eltáncolhattam a Párizsi Opera színpadán is... Vagy volt egy számomra nagyon kedves előadás, a Marguerite és Armand a nápolyi Teatro San Carloban… Volt néhány igazán katartikus előadás. Akár a Bajadér a Drezdai Operában, a Giselle Moszkvában… Vagy egy modern verziója a Rómeó és Júliának a göteborgi Operában… Nagyon sok olyan pozitív élményem van, amire azt tudom mondani, hogy az az egész előadás, elejétől a végéig úgy volt kidolgozva, úgy éltem meg és úgy tudtam végigvezetni az érzelmi és fizikai folyamatokat, hogy örömet okozott és azt éreztem, hogy valami különleges születik…
Mindig ennyire pozitív vagy?
Többnyire. De ez is munka. Alapból nyilván senki sem mindig pozitív, de sokat foglalkoztam azzal, hogy hogyan gondolkozzak oly módon, hogy az előnyös legyen a számomra. (nevet)
Ennyi szerep után lehet még szerepálmod?
Most azok az új kreációk érdekelnek, amelyek olyan kreatív közegekben jönnek létre, ahol számomra nagy becsben tartott művészek vannak és ezek az alkotói együttműködések hoznak létre új produkciókat. A kíváncsiság vezérel, azt nézem, hogy ezeket az összetevőket összerakjuk és akkor „Na ebből mi lesz?” (mosolyog) Próbálok valami olyan új dolgot létrehozni, ami hosszú távon érték lehet, a mai közönségnek sokat mond, mély tartalommal rendelkezik és kellően attraktív, vonzó vizuálisan, hogy hosszútávon is meg tudja állni a helyét akár itthon, akár külföldön. Elkötelezett szándékom, hogy olyan magyar kulturális termékeket hozzunk létre, amelyek bárhol a világon megállják a helyüket, ugyanakkor olyan magyar jellegzetességet foglalnak magukban, ami igazán a mi kulturális hagyatékunk. Ami egyértelműen megkülönbözteti a mi előadásunkat egy brit előadástól, vagy egy olasz előadástól, vagy egy orosztól.
Van kedvenc nemzet? A stílusra gondolok itt elsősorban.
Nem igazán. De nagyon sok stílusban dolgoztam. Szerencsére volt lehetőségem időt tölteni Amerikában, sok amerikai balettmesterrel együtt dolgozni különböző repertoár-szegmensek kapcsán, sok darabot eltáncoltam. Azt a stílust nagyon szerettem, mert gyorsabb, dinamikusabb, ritmusosabb, komplex koordinációs kihívások vannak benne.
Ettől nehezebb táncolni az előadást?
Nem mondanám, hogy nehezebb - más. Bizonyos tekintetben nehezebb csak. Ugyanakkor az oroszoknál is nagyon szerettem dolgozni, mert ott sosem volt túl sok a kifejezés. Nekem van egy nagy energiám, szélesen projektálom az érzéseket és például Németországban, vagy a briteknél mindig azt kaptam, hogy „István, túl sok, egy picit finomabban, szofisztikáltabban!” Ezeket én kidolgoztam, tudok nagyon szofisztikáltan dolgozni, kisebb gesztusokon keresztül, visszafogottan, de nagyon szeretem azt, amikor „ide nekem a világot!” és robbanni lehet a színpadon és igazán meg lehet halni és igazán lehet szeretni… (mosolyog) Például Lavrovszkij Rómeó és Júliáját táncoltam Szaratovban, az fenomenális volt, ott mindenki örült és biztatott, hogy nagyon jó és kérdezték, hogy hol tanultam, mert biztos, hogy orosz hátterem van… Volt egy kapcsolódás a kulturális különbség ellenére, volt egy nyelvezet, egy kifejezési mód, ahol rokonságot találtak. Ezek is nagyon jó élmények.
És amikor ennyi klasszikus és modern szerep után az a feladat, hogy egy pohár kávét adj a partnernőnek…? (Hamupipőke – Budapesti Operettszínház – „Herceg fehér lovon, kávéval”)
(felnevet) Remekül szórakozom, tényleg. Nagyon jó poénok vannak a Hamupipőkében. Az volt Orbán János Dénes (a Hamupipőke írója) kérése, hogy egy olyan virtuóz koreográfia szülessen, amit Magyarországon még nem láttak. Törtük a fejünket Yvette-tel (Bozsik Yvette – koreográfus, rendező), csináltam pár mozgás-egységet, ami Yvette-nek nagyon tetszett.
Tulajdonképpen az a jelenet a te munkád?
Közös, közös gondolkodás eredménye. A Milánói Scala a háttér, kissé önironikus az egész, mivel egy kicsit más szegmensből jövök, mint a kollégák és kihasználjuk ezt a poént, hogy én vagyok „a balettművész”… Nem eljátszom, én azt úgy csinálom, ahogy a nagyszínpadon táncolnám a szerepet. Szerintem ettől lesz vicces. Néha kell ez is, hogy ne vegyük komolyan magunkat. Persze, a szerep ki van dolgozva, pontosan ki vannak találva a játék-részek, nagyon sokat foglalkoztam vele, de az egész mégis humoros.
Elég régen foglalkoztam a tündérmesékkel, de ahogy emlékszem, a herceget fehér lovon – kávé ide vagy oda – kicsit statikusabban, de egyébként pont így képzeltem el. Nagyon el lett találva a figurád.
Köszönöm szépen. (mosolyog)
Még egy kérdésem maradt: mit jelent ma Magyarországon egy fiatal embernek az, hogy ő művész?
Szerintem kiugrási lehetőséget, társadalmi megbecsültséget, társadalmi mobilitást… Szerintem ezeket mind jelentheti az, hogyha valaki művész. Bizonyos értelemben a művész a társadalomra reagál, ugyanakkor a művészetével meghatározhatja a korszellemet. Hozzá lehet járulni a korszellemhez, nemcsak a hullámain úszkálva rajta lenni, hanem alakítani is lehet. Ez is egy fontos dolog, hogy lehetőség van másokra hatással lenni.
Neked lelkileg mit jelent? Eszedbe szokott jutni, hogy te művész vagy?
Persze! Állandóan, mert… Most már nagyon különböző szektorokban mozgok és ezért nyilvánvalóvá válik, hogy milyen a művészeti világ, milyen a színházi világ, milyen az egyetemi vagy az üzleti világ. Nagyon sok mindennel foglalkozom, mindenütt más a kontextus, más a kommunikáció és ez engem szórakoztat. És látom az előnyeit annak, hogy valaki művész, nagyon sok ajtót megnyit pusztán az, hogy valaki művész, egy másik világból érkezik.
Ehhez kellesz te is, vagy elég a neved és hogy mellé van írva: balettművész?
Kell hozzá az ember, kell hozzá a kommunikációs készség és kellenek a soft-skillek. Kell, hogy fel tudjon az ember építeni egy kommunikációs folyamatot, jól tudjon válaszolni, jól tudjon időzíteni. Jó elképzelései, céljai legyenek, olyat tudjon mondani, amivel mások céljait is segíteni tudja, mert ezen közös célok mentén lehet a közös projekteket megcsinálni. Sok munka van az érvényesülésben, de mindenképpen nagy segítség, ha művészként ismerik az embert.
