Somai Valér - a Budapesti Operettszínház balettművésze

Somai Valér balettművész, a Balettkar tagja. Fiatal kora ellenére felelősségteljesen és komolyan beszél mindenről, ami felmerül, szavaiból egyértelműen hallani, hogy gondolkodása nem egy átlag fiatalé. Amellett, hogy a balettirodalom egyik legismertebb szerepét, Diótörő herceget is eltáncolhatja, a legkisebb szerepben is megtalálja az érdekességet, a szerethetőséget.
 
Hogy kerültél a tánc közelébe?
Nekem édesanyám is, de főképp édesapám nagy művészetkedvelő. Édesapám operaénekes szeretett volna lenni és a mai napig is szeret énekelni, zongorázni, de máshogy alakult az élete és kutató közgazdász lett, ami egészen a másik véglet.
Gyerekként nagyon sokszor hoztak bennünket Pestre színházba. Édesapám annyira szerette a színházat, hogy Kunszentmiklósra, ahol akkoriban éltünk, a helyi vezetéssel megbeszélve szervezett kisebb szabású előadásokat, melyekre operaházi művészeket is felkért vendégszerepelni. Így mutatták be például a Varázsfuvolát is. 
Hárman vagyunk testvérek, három fiú, akik általában nem unatkoznak, ha együtt vannak, ezért szüleim gondolták, hogy jó volna lekötni az energiáinkat és beírattak a Kazinczy utcai balett-előkészítőbe.
Mindhármatokat?
Nem, eleinte csak engem, aztán egy-két év múlva öcsémet is. Bátyám addigra már Pesten járt a Radnóti Gimnáziumba – szóval ő az eszéből él meg, nem is rosszul! (nevet)
Eleinte jártam, mert járattak, aztán beleszerettem, mert volt hozzá érzékem, tetszett a mozgáskultúrája. Az előkészítős balettmesternőm, Detvay Zsuzsanna mondta, hogy jók az adottságaim, amúgy is fiúhiány van, miért nem próbálom meg a felvételit a Táncművészeti Főiskolára. És pechemre fel is vettek. (nevet) Ennyi az út.

Nehéz volt megszeretni?
Szerintem ez nagyon változó. Ahogy bekerül az ember, egyszerre van az, hogy nagy az újdonság, nagyon klassz, jaj, de jó – de egyszerre van az is, hogy hirtelen fel kell nőni, mert elvárják, hogy komoly odafigyeléssel komoly fizikai munkát végezz már nagyon fiatalon, úgyhogy gyerekként ez nem könnyű feladat. Ahogy első látásra szerelem lenne a szépsége, úgy jönnek azonnal a nehézségek is, hogy ez fizikálisan is nehéz, ez minden nap van és komolyan kell venni, nem lehet ellötyögni, mert akkor nincs meg az a fejlődés, amiért megéri csinálni. De azért szép lassan megszereti az ember, mert a sok munkának van eredménye. A Táncművészetin eltöltött kilenc évemből nekem is voltak időszakok, amiket bármikor szívesen újraélnék, de voltak, amiket jobb átugrani. Szóval ez szerintem nagyon hullámzó, de amikor az ember bekerül egy színházba, ott is ugyanilyen az élet.
Sose mondtad azt, hogy bár ne ezt választottam volna?
De. Egészen pontosan emlékszem rá. 2017-ben végeztem, utána Csehországba vettek fel a Brnoi Nemzeti Baletthez. Ott az első évadom alatt találtak a bal sípcsontomban egy daganatot, megműtöttek és kivettek másfél centit a bal sípcsontomból. Onnan én másfél év alatt álltam vissza oda, hogy azt tudtam mondani, újra teljes értékű táncos vagyok. A másfél évből több, mint fél év volt, amikor azt gondoltam, hogy nem akarom ezt, nem bírom újra végigcsinálni, hogy a semmiből újra feltornázom magam erre a szakmára… Akkor sokszor megfordult a fejemben, hogy abbahagyom, mert nem bírom. Próbálgattam másfelé menni, alkalmi munkákat végezni és mind afelé lökött, hogy de, meg kell próbálni visszaállni, mert nagyon sokat dolgoztam érte és szeretem – úgyhogy a vége az lett, hogy sikerült. Hát itt vagyok! (mosolyog) Összességében ez volt az egyetlen, amikor komolyan elgondolkodtam rajta, hogy tovább tudom-e csinálni.

Volt konkrétum, ami segített, vagy ezek az apróbb lökések tereltek?
Ezek az apróbb lökések, amikor… Ez alatt az időszak alatt is voltak kisebb táncos megkeresések, kisebb projektekbe kellett beugrani, ezt vagy azt megcsinálni és mindig jó érzés a munkád gyümölcsét a színpadon learatni. Oké, nehéz, ez tény, de… Én amúgy is szeretem a mozgás mindenféle változatát, ma reggel például pont a falmászást próbáltam ki. Szeretek mozogni és úgy voltam vele, hogy ha már mozgok, akkor nem annyival nagyobb kihívás, hogy visszahozzam magam arra a szintre, ahova kell. Igazából a legnehezebb a visszaállásban maga a mentális visszaállás volt, hogy elhiggyem, hogy az a lábam nem fáj, ugyanúgy terhelhető, hogy ez az egész nem fog visszajönni.
Nem jött azóta se, ugye?
Nem! (lekopogja) Úgyhogy minden arra terelgetett, hogy csinálni kell. Aztán szerencsém volt, mert a Táncművészeti Egyetemen sok olyan ember volt, akik szerettek és próbáltak nekem segíteni. Ennek köszönhetően a másfél év rehabilitációmból egy teljes évet a Táncművészeti Egyetem fizetett gyakornoka voltam, ahol cserébe azért, hogy részt vehettem az órákon és a gyakorlatokon, kisegítettem az emelés órákon, a képesítő vizsgákon, a vizsgakoncerten. Nekem is nagyon sokat segített a gyógyulásomban, hogy a próbák és előadások részese lehettem.
Mikor merted kijelenteni, hogy meggyógyultál?
Háát… A műtét után egy jó két évvel.
Ilyen fiatalon az nagyon hosszú idő.
Igen. Hazajöttem Csehországból, ahonnan közös megegyezéssel eljöttem, mert egy társulatnál sokkal nagyobb lett volna a nyomás, hogy ha a betegállományból kiírt az orvos, mert járóképes vagy, állj vissza mielőbb. De attól még, hogy munkaképes vagy a szakmádat nem tudod végezni, hiszen az egy más jellegű megterhelés. Úgy voltam vele, hogy jobb lesz itthon és majd meglátjuk, hogy hova tovább.
Milyen út hozott az Operettszínházba?
A rehabilitációm végéhez közeledve elkezdtem próbatáncokra jelentkezni. Egyedül Münchenbe jutottam el – utána beköszöntött a COVID és mindent lemondtak. Több helyen még csak nem is halasztottak, hanem konkrétan lemondták a próbatáncot, hiszen a pandémia alatt úgysem küldhetnek el senkit, nincs is hely az újaknak, ha megfelelnének sem. Ez érthető, csak én ott álltam munka nélkül.
Ifj. Harangozó Gyula, a Szegedi Szabadtéri Játékok akkori egyik vezetője több évben is színre vitte operaházi művészekkel a Hófehérke című mesebalettet, csak az operaházi művészeket abban az évben nem engedte ki a balettigazgató, úgyhogy más művészek után kellett nyúlnia. Én annak az évnek az elején dolgoztam vele még a bezárások előtt, az Operettszínházban akkor debütáló Diótörőben. Ott ismerkedtem meg a Mesterrel és az a megtiszteltetés ért, hogy felkért a Hófehérkében a Herceg szerepére. Ez egy olyan darab, amit ha az ember egyszer az életében eltáncolhat, az egy hihetetlen emlék – az is lett a számomra. Ezzel egyidejűleg megkerestem Apáti Bencét - aki szerencsére hallott már felőlem az iskolai kapcsolatain keresztül - hogy szeretnék az Operettszínház balettkarához tartozni és ő szerződtetett.
Azt kell mondanom, hogy ezt a munkát annak köszönhetem, hogy van egy szűk táncosi kör, akik mindig segítenek egymásnak – és ezúttal nekem segítettek.

Eszerint amikor a Diótörőt elkezdted táncolni, akkor még nem voltál az Operettszínház tagja?
Nem, a premieren még nem voltam tag.
Tudod, hogy hány szereped van most, hány darabban táncolsz?
A két COVID hullám között kerültem a színházba, rögtön egy új darab premierjével kezdtem, a Marica grófnővel, ami egy Bozsik Yvette-rendezés, úgyhogy rögtön egy nagyoperettben kezdhettem. Ugyanakkor szintén a COVID miatt több darab, mint a János vitéz vagy a Csárdáskirálynő a már meglévő szereposztással ment, azokkal, akik már tudták és egy próbával megcsinálták. Így a régebbi darabokba nem kerültem bele. Nagyjából a repertoár felében vagyok benne.
Van kedvenc?
(elgondolkodik) Szerintem mindig az aktuális a kedvenc, mert épp azt játsszuk, épp abban lehet megformálni egy karaktert, épp abban lehet a táncokat még jobbá tenni.
Nézőként jársz színházba?
Én ahhoz vagyok szokva, hogy csinálom, táncolok, mozgok, ezért megmondom őszintén, nézőként végigülni egy előadást nekem sokszor unalmas. Hiányzik az, hogy csináljam, amit megszoktam. Ennek ellenére nemrég az Operaházban láttam a Spartacust, ami az én számomra egy különlegesség, hiszen a vizsgakoncertem is ebből a darabból volt. Azt a darabot a tűz élteti, egy csoda, egy Hungarikum.
Ha látsz egy – fogalmazzunk úgy – gyengébb előadást, elképzeled, hogy te jobbat tudnál csinálni? Vannak koreográfusi ambícióid?
Nem. Nincsenek. Én ettől félnék. Ezért sem szeretem igazán bírálni a koreográfiákat, mert nem is tudok belegondolni, hogy én hogy kezdenék egyáltalán neki. Nekem sosem voltak ilyen ambícióim, hogy koreografáljak, mindig az a táncos voltam, akinek meg kell mondani, hogy mit csináljon és azt megpróbálja a legjobb tudása szerint megcsinálni. De az, hogy én találjam ki, hogy mit kell csinálni, ahhoz bennem sosem volt véna.

Neked még nagyon sokáig a szakmád lesz az irány, de van valami elképzelés, hogy ha egyszer majd abbahagyod a táncot, akkor merre tovább?
Ez egy jó kérdés, azt tudom, hogy én tanítani nem nagyon szeretnék. Ahhoz valahol kell egy keménység a gyerekek felé, amit én nem érzek. Attól is félnék, hogy megtalálom-e a balanszot, amikor még kemény vagy, de nem egy diktatórikus rendszerben érzik magukat a gyerekek.
Kicsit olyan ez, mint az, hogy én soha nem vágytam szólista karrierre, ismerem a saját magam technikai korlátait, tudom, hogy soha nem is lennék egy operaházi szólista…
Úgy érted egy Diótörő herceg?
(nevet) Azért az is más, hogy évente egyszer Diótörő herceg vagyok, vagy hogy egy vezető klasszikus balett társulat élén szólista.
De tényleg úgy érzem, hogy nem igazán lenne jogom dirigálni, nincs meg még az a szakmai tapasztalatom, amit át akarnék adni…
A szakmai tapasztalat még megjöhet.
Az megjöhet, ahogy ez is változhat, hogy tanítani akarjak.
Ha valaha is tanítanék – mondom ezt a jelenlegi fejemmel – akkor én emelés órákat szeretnék tartani. Ha valamiben, akkor a partnerolásban, az emelés technikájában és mikéntjében valamelyest kimagasló tudással rendelkezem. Nekem ez például egy olyan terület, amit – ha egyszer tanítanom kéne – akkor szívesen tennék.
Egyébként őszintén megmondom, nem nagyon van B tervem. Kimondottan régóta fotózom, az lehetne egy irány, de… Nagyon szeretem csinálni, nagyon jó hobbi és elég költséges hobbi (vigyorog), de nem tudom, hogy akarnám-e azt életvitel-szerűen csinálni. Nem tudom, hogy ez valaha kiforrja-e magát egy B tervvé.
Ezen kívül engem kifejezetten érdekelnek a kétkezi munkák. Néha nekem a táncban az hiányzik, hogy van egy próbafolyamat, igen, aztán van egy premier, igen, utána futószalagon jönnek az előadások, megélem a pillanatot, de aztán vége. Míg ha van egy ilyen projekt, például egy lakásfelújítás, azt megcsinálod és van egy szép, maradandó végeredmény.
Nekem hat éves korom óta a tánc az életem. Sokszor megkapom a kérdést, hogy mi érdekelne, de az, hogy mi érdekel és miben lennék boldog, az nem biztos, hogy ugyanaz. Hallom sokszor ezt a „legyen B terved” szöveget, de ez a B terv is egy nagy kérdőjel. Vegyük azt, hogy elvégzek egy akármilyen tanfolyamot, ami épp most tetszik, azt viszont senki nem garantálja, hogy szeretni fogom. Az emberek nagy többsége iskolai szünetben kipróbál néhány nyári munkát, nekem a nyári munka is az volt, hogy elmentem egy nyári kurzusra táncolni. Nem tudom még, hogy mi érdekelne annyira, hogy érdemes legyen B tervnek.

Mit tudnál elképzelni, hogy alkotsz, egy lakás felújításán kívül?
Nem tudom. Sokmindent szívesen kipróbálnék. Bármit, amit két kézzel alkotni lehet, de nem tudom semmire azt mondani, hogy „na ezt”.
Például szívesen kipróbálnám azt, hogy régi filmes géppel fotózni, otthon előhívni… Az is biztosan egy nagyon klassz dolog lehet.
Azt el tudod képzelni, hogy életed végéig táncolj?
Nem igazán. Ez egy nagyon szép karrier, de vannak nehézségei. Nekem már volt is benne egy törés a sérülésem miatt. És a szakma velejárója, hogy még lehet is sérülésem, de persze igyekszik az ember mindent megtenni, hogy ezeknek az esélyét csökkentse. Egyszóval nem tudom elképzelni, hogy életem végéig csinálom, de azért még van bennem. (mosolyog)
Mivel tudsz kikapcsolódni?
A család az első számú, ami kikapcsol. Pici még a kisfiam, úgyhogy pillanatnyilag velük vagyok a legszívesebben. A családdal tudok a legjobban kikapcsolódni, mind az itthoniakkal, mind a nagy családdal. Nekem az, hogy összepakolunk és lemegyünk vidékre a nagyszüleimhez, ahol csend, nyugalom és friss levegő van, az mindig egy iszonyú feltöltődés. De az is az, ha elmegyünk sétálni a városba és nézelődöm, hátha szembejön valami fotótéma. Vagy ha véletlenül itthon vannak a testvéreim, bátyám Svájcból, öcsém Düsseldorfból, akkor nekünk az, hogy elmegyünk edzeni, vagy bárhova együtt, az egy nagyon jó élmény mindig. Sok a közös hobbi, amit velük még sokkal jobb csinálni.
Gyakran tudtok találkozni?
Hát… nem. Öcsémmel a nehezebb, mert ő szintén táncos, Németországból nem tud úgy hazaugrani, hogy reális időt itt töltsön, még ha mondjuk a szombat-vasárnapja szabad is. Bátyám Svájcból a civil foglalkozása mellett akár kocsival, akár vonatra pattanva ide tud jönni. Ő rendelkezik saját szabadsággal, home office-ban is lehet, így ő sokkal rugalmasabb. Őt azért legrosszabb esetben is két-három havonta látom. Öcsémet pedig csak félévente. Amikor Karácsonykor haza tud jönni, együtt lehet a család.
Te nem „laksz bent” a Diótörő miatt a színházban Karácsonykor?
Deeee, de azért szakítanék rá időt, hogy találkozzunk.
Ha nem a Herceget táncolod, benne vagy az előadásban?
Voltam a Rózsakeringőben is, igen.
Táncolsz musicalekben is?
Jelenleg még nem. De a jövőben biztosan láthat majd a közönség musical darabokban is.
Kipróbálnád szívesen?
Kíváncsi vagyok, igen. Több olyan musical is van, amiket hallok kollégáktól, hogy ezek tök jó darabok és érdekelne, hogy miben és mennyire más, mint amit ismerek. Szóval igen, szívesen kipróbálnám magam abban a stílusban is.

Egyetlen kérdésem maradt: mit jelent ma egy fiatal embernek az, hogy művész?
Hát… Ez nehéz, mert annyira kiskorom óta csinálom, hogy ez már az életem részét jelenti. Nekem már a nyári szünet is túl hosszú sokszor, annyira megszoktam, hogy van egy napi rutinom, reggel elkezdődik a munka és folyamatosan van, hogy sokszor már enélkül nem tudok mit kezdeni magammal. Jó, ez olyan, hogy az ember, mikor dolgozik, nyafog, hogy mikor lesz már szünet, mikor pedig szünet van, hiányzik a munka.
Ma művésznek lenni. nehéz feladat, szerintem. Olyan világot élünk, hogy világjárvány volt, háborúk vannak és ezek mind kicsit háttérbe szorítják a művészetet. Szóval nekünk is egy picit nehéz és ilyenkor az ember nagyon megbecsüli, hogy egy kőszínház tagja és nem egy szabadúszó táncos, akinek hajtania kell a munkát. 
Szeretsz táncolni? Tudod még szeretni, mikor egy-egy nagyon fárasztó időszakot élsz át?
Igen. Persze nem könnyű, mert testileg és lelkileg is kezd fáradni az ember. De sokszor könnyebb megcsinálni a táncokat, mint a jelenetekben életre kelteni a karaktert. Hiszen a testem akármilyen fáradt is megcsinálja a dolgát, amit már olyan régóta gyakorol.