Széphalmi Pál - a Budapesti Operettszínház balettművésze

Széphalmi Pál a Budapesti Operettszínház Balettkarának művésze. Egy jó kávé mellett beszélgetünk a színházról, a kezdetekről, a környezetében kissé szokatlan hobbijáról és persze a családról, gyermekeiről, akik láthatóan a legfontosabb helyet foglalják el életében.  
A telefonban azt mondtad, hogy „most több gyerek is van nálunk”. Ez mit jelent, ovit üzemeltettek ilyenkor, vagy nagy a rokonság?
Széles a rokonság, a feleségemnek négy testvére van, majdnem mindenkinél van gyerek. A szülei viszonylag nagy házban élnek és ilyenkor odatelepszik a család, mert elférünk. 
Az összes gyerek együtt nő föl?
Ez csak nyáron van így pár hétre. Év közben is összejövünk, de így hosszabban csak ilyenkor van, ez egyfajta nyaralás.
Gyerek-centrikus a család?
A feleségem részéről egyértelműen, de nekem és a nővéremnek is, igen. 
És ilyenkor olyan sokan leszünk, hogy majdnem megvan egy focicsapat. (nevet)
Az a terv, hogy az kijöjjön?
(nevet) Vicces lenne, de nem.
Nagy a sport iránti érdeklődés?
A nagy eseményeket követjük, engem a falmászás érdekel legjobban.
Hogyan kerültél a tánc közelébe?
A családból. Szinte adódott, hogy találkozni fogok vele, mert míg a szüleim együtt éltek, táncot tanítottak. Apukám nagyon sokáig a táncolt is, a Gödöllő Néptáncegyüttest legalább húsz évig a nagymamámmal együtt vitték. Anyukám gyerekekkel foglalkozott, általános iskolás és ovis korosztállyal, táncot és népdaléneket is tanít. Ez a néptánc vonal volt erős a részükről, ez volt elsősorban az irányom.
Te is néptáncot tanultál vagy a balettal kezdtél?
Néptáncot tanultam Gödöllőn. A testvérem volt, aki balettozni kezdett már nagyon fiatalon. Én hobbi szinten táncoltam, szerettem, de nem ebben képzeltem el a jövőmet.

Volt határozott másik szakma, vagy csak nem ez?
Ami egy gyerek számára jól hangzott, azokat mindig mondtam, de nem volt konkrét tervem. Úgy voltam vele, hogy majd érettségi után meglátjuk, de a gimi nagyon nem volt jó. A testvérem dobta fel az ötletet, hogy ha annyira nem szeretem a gimit, ahova bekerültem, akkor miért nem próbálom meg az – akkor még – Táncművészeti Főiskola néptánc szakát, az illene hozzám. Miért ne - alapon megpróbáltam. Akkor se gondoltam még, hogy táncos leszek, de kipróbáltam, hisz táncolni tudok, baj nem lehet… Vagy hát azt hittem, hogy tudok. (nevet) Oda fel is vettek és nagyon otthonos volt minden, szerettem. Volt kihívás is – mintha nekem találták volna ki a néptánc szakot. 
A nővérem balettosként kezdte, aztán javasolták neki a néptánc-szakot és ezt végezte el, utána én is. Így alakult a fősuli.
Onnan hogyan kerültél balettkarba?
A suli harmadik évében már nyilvánvalóvá vált, hogy engem nagyon érdekel a kortárs tánc, a balett is viszonylag jobban ment, mint a többieknek, szerintem az alkati adottságaim miatt. Hajlékony vagyok, elszánt és nagyon fegyelmezettnek, ami kell a baletthez. A néptánc is nagy kihívás, mert ”ezerféle” tájegység van, azokon belül is annyi karakter, amit mind meg lehet tanulni – egy élet nem elég arra, hogy az ember azt mind a magáévá tegye. A balett akkor nekem mégis nagyobb kihívást jelentett. És nagyon tetszett a kortárs tánc, hogy ott akkora szabadság volt. 
Akkortájt alakult a Miskolci Balett és meghívtak oda a képesítő vizsga után. Végiggondoltam, lehetséges volt, hogy kapok máshonnan is meghívást, de ez biztos volt, ezért igent mondtam rá. Így kerültem a Miskolci Színház balett-együttesébe.
Miskolcról milyen út vezetett Pestre?
Az akkori élethelyzetem miatt akartam eljönni és ez volt a lehetőség. Oda volt próbatánc, amiről úgy láttam, hogy érdekelhet is. Érdekes, hogy egy későbbi kollégámmal „együtt” indultunk, de akkor még nem volt divat ezt reklámozni, úgyhogy nem tudtunk róla és a vonatállomáson találkoztunk. 
Mennyi időt töltöttél Miskolcon?
Csak egy évet. Nem éreztem ott jól magam. Sokat dolgoztam és lettek ugyan barátaim, de a már meglévő kapcsolatokat mind itt kellett hagynom. A mentalitásom sem egyezett meg mindenkivel, akivel kellett volna…

A munka tetszett volna?
Az jó volt, igen. Abszolút fejlődtem, azt érzem. Megtanultam a színházi légkört. A Táncművészeti Egyetem inkább egy táncegyüttesre hasonlít, ahol a táncé a főszerep, de egy színházban csak egy szegmens a tánc. Ezt meg kellett tanulni és nagyon jó volt, hogy megtanultam.
Nehéz volt elfogadni, hogy nem te vagy a főhős?
Nem. Inkább csak meg kellett tanulni, hogy ott más szabályok is vannak. Én mindig meg akarom mutatni maximálisan, ami bennem van, de nem figyelek olyasmire, hogy ez hogy tűnik fel másoknak. 
Kis együttes volt, úgyhogy sok olyan helyzet adódott, ahol meg tudtam magam mutatni. Szerintem láttak bennem lehetőséget, úgyhogy használtak is. 
Ezt nem csodálom, mert azok közé tartozol, akik nem csak szépen táncolnak, de felismerhetőek a színpadon, egyéniség van a mozgásodban.
Köszönöm szépen. (mosolyog)
Az operetthez volt bármi vonzódásod, vagy csak adta magát és el kellett fogadni?
Nem igazán kedveltem, de talán inkább nem is ismertem az operettet. Ez a fajta előadói stílus, attitűd kissé tettenérhető a cigányzenekarok énekeseinél és én nagyon szeretem a cigányzenét, így ezt a világot onnan ismertem. Azonban a tévében látott, a valódi népviselethez viszonyítva eltúlzott, szinte giccses fellépőruhák nem fogtak meg. Nem emlékszem már, hogy akkor kit-mit láttam, úgyhogy nem akarok megnevezni senkit – de kijelenthető, hogy a tévés élmények nem ragadtak magukkal.
Az operettszínházban összesen egy előadást láttam már felnőtt fejjel, ami nem varázsolt el, a negatív nézői élmény után pedig nem kerestem a lehetőségét, hogy megismerjem, mert ez az egész rám akkor sokként hatott.
Máshoz voltál szokva?
Abszolút.
Megszoktad vagy megszeretted?
Rengeteg feladatot kaptam, mikor odakerültem. Az első évben tizenegy darabba kellett beállnom, új előadásokba is, amiket az elejétől fogva együtt próbáltunk, de rengeteget kellett utánatanulni, hogy a már futó darabokba is beálljak. És sok gálát csináltunk, tényleg rengeteg munka volt az első pár évben. Nem nagyon volt időm arra, hogy elgondolkozzam a dolgokon. „Fellöktek a színpadra”, néha két próbával és csinálni kellett. Ez nagyon jó volt, mert éreztem, hogy használnak, de tény, hogy a nagyon sok munka ellenére mindenki ugyanannyit kapott, hisz akkor még az nem volt rendszer, hogy ezt anyagilag is megbecsüljék. Viszont most nagyon nagy hasznát veszem annak, hogy akkor lehetőségem volt mindent megtanulni. Az egész repertoárt szinte az első három évben tanultam meg. 
Mikor kerültél az Operettbe?
2015-ben. 
A kérdésedre válaszolva, hogy megszerettem-e az operettet, ezt rendezője válogatja. Kicsit úgy érzem, nem az számít, hogy melyik darabot játsszuk, hanem hogy azt ki állítja színpadra. Vannak nagyon szép zenék, amiket még szabadidőmben is hallgatok, mint a Luxemburg grófja, vagy a Chicago-i hercegnő, amit nagyon szerettem. Az volt az első olyan darabom, amiben lehetett néptáncolni és ezt ki is használta Lénárt Gabi, úgyhogy azt nagyon élveztem. Az egyértelmű kedvencem a Maya volt, Lőcsei Jenő koreográfiájával. Az a zenei világ, a jazz, a big bandre hangszerelt nagyrevü – azt imádtam! Ott tényleg sok mindent meg tudtunk mutatni magunkból, volt a katonás rész az elején, kisebb betétek, amik viccesek voltak és a revü, ami abszolút a kedvencem volt. 
Szóval mostmár sokkal közelebb érzem magamhoz a műfajt, hogy ismerek több darabot, dalokat. Megismertem a „kaptafákat”, hiszen ha elég sokat hallod-látod, akkor fel lehet ismerni a Lehár-operetteket, vagy Kálmán Imre – operetteket, mert elég hasonló a felépítésük. 

Megkérdeztem volna, hogy van-e kedvenc darabod, de most elmondtad, hogy a Maya az. Vagy van másik is?
Csinálni a Maya volt a legjobb. Hallgatni… Tudod, mindig azt dúdolod, amit éppen csinálsz, de ha az a kérdés, hogy mit hallgatok a legszívesebben, arra nem tudnék mit felelni. Csinálni viszont egyértelműen a Mayát szerettem a legjobban.
Kirándultál a musicalek világába is?
Csináltam musicaleket, igen. Legtöbbször az István a királyt, de voltunk turnézni A Szépség és a Szörnyeteggel – ott az jelentette a kihívást, hogy németül kellett megtanulni az összes dalt. Valamiért mindig én voltam az, akin számonkérték a szövegtudást, a többieken valamiért nem, de nekem ezért nagyon meg kellett tanulnom mindent, a mai napig emlékszem is a szövegekre. Vagy legalábbis a többségére.
Tudsz németül?
Középfokú nyelvvizsgám van belőle, úgyhogy a nyelv nem okozott nehézséget, sokkal inkább a memóriámat tette próbára. 
Nagyon nagy különbséget érzel a musical és az operett között a te szempontodból?
(elgondolkodik) Nem. Nem nagyon nagy a különbség. Ott is táncolunk, énekelünk. Talán annyi, hogy a musical-koreográfiák egy kicsit vérbőbbek, úgy érzem. 
Ez pozitívum vagy negatívum?
Háát… Pozitívum. Rövidebb egy musical, esszenciálisan kell csinálni. Össze kell szedni magam, robbanni kell a színpadon és sokkal jobban elfáradok például az István a királyban, mint akármelyik operettben.
Azért az István a király nem egy átlagos koreográfia, nagyon idézőjelben elég őrült mozgások vannak benne.
Igen és rövid is, két óra alatt lemegy az egész és sok szám van, ami fárasztó. 
Nagyjából tudod, hogy összesen hány darabban játszottál?
Nem. Könnyebb lett volna akkor válaszolni, amikor még számláztunk, mert akkor tételesen le kellett írni, hogy miből mennyit csináltunk, de mióta bérszámfejtik, azóta nem követem.
Ami operett színre került, azt szerintem mind csináltam, kivétel nélkül. A nagyszínpadi bemutatókba mindbe belekerültem. 
Megmaradnak az előadások emlékei? 
Megmaradnak, igen. Most, hogy már csak egy bemutatónk van évente, még könnyebben, de a korábbi, évi két bemutatóra is emlékszem. Sőt, ha meghallom a zenét, sokszor még a mozdulatok is visszajönnek. 
Az olyan előadásokon, mint mondjuk a Hegedűs a háztetőn, ahol kétszer vagy talán háromszor jössz be ténylegesen táncolni, mit tudsz csinálni, mikor nem vagy hosszabban a színen? Nehéz kivárni?
Nem, nem nehéz. Olyankor egyszerűen jobban érezni, hogy hosszú az előadás. Ha folyamatosan a színen vagy, jobban elfáradsz, de kevésbé érzed az időt. Bozsik Yvette rendezései egyébként kifejezetten hosszúak, úgyhogy ez feltűnik, de lefoglalom magamat. Van egy polifoamom, arra le tudok dőlni, tudok nyújtani, tudunk beszélgetni. 
Egyébként én most végzek egy hangtechnikusi sulit, amire kellett rendesen készülnöm, sokszor vittem a tanulnivalót. 
Ez valamiféle hobbi vagy távlati terv?
Mindenképpen távlati terv. Hobbiként indult öt-hat éve, apró szerelésekkel, fejhallgató-csatlakozó, gitárerősítő, nem volt még bluetooth-os hangszóró, megpróbáltam, hogy tudok-e építeni - ebből indult. A COVID alatt rengeteg időm volt összerakni dolgokat konkrétan nulláról, úgy értve, hogy az erősítőnek a dobozát kifúrni, megcsinálni hozzá a NYÁK-ot (nyomtatott áramkör), összeépíteni satöbbi. Véletlenül találkoztam a volt gimnáziumi osztályfőnökömmel, ő javasolt egy iskolát, mikor elmeséltem neki, hogy mivel foglalkozom. Ez egy hangtechnikusi képzés és bevált nagyon. Ezt neki köszönhetem.
Zenélsz is? 
Basszusgitározni kezdtem talán négy éve, heti rendszerességgel jártam tanárhoz, de mióta megvan a második baba és az iskolát is csinálom, azóta a legtöbb napközben végezhető hobbim sajnos félre van téve. Bár nem is mondom, hogy sajnos – hiszen a gyerekek sokkal fontosabbak.

Mellettük mivel tudod kipihenni magad?
Mikor ágyba kerülök, azonnal elalszom. (nevet)
A szakmai gyakorlatot épp a gyerekek miatt úgy időzítettem, hogy reggel hattól kilencig, vagy fél hattól, mikor hogy sikerült. 
Bírod alvás nélkül a napokat?
Hát van, hogy muszáj. (nevet) Én szeretem kipihenni magamat, de… Azt, amikor öt óránál kevesebbet alszom, azért érzem, hogy az kellemetlen. 
Van, amivel kikapcsolódsz, akár olyasmi, amivel a színházban is egy kicsit nyugit teremtesz magadnak?
Nem szoktam, én inkább „bekapcsolódni” szoktam. Inkább olyan dolgokat csinálok, amire figyelni kell. Ha van egy kis időm, például utazom, vagy várakozom a próbán, akkor a szereléssel kapcsolatos projektekhez keresem az infókat, hogy hol lehet alkatrészt beszerezni, hol a legolcsóbb, ilyesmi. 
A biztonságpolitikai műsorok is kifejezetten érdekelnek, van egy-két szakértő, akiket kifejezetten kedvelek és őket szoktam keresni, hogy ha valahol beszélnek, azt meghallgassam, sőt közönségtalálkozón is voltam már. 
Viszonylag rég volt külföldi turnétok, tavaly nyáron azonban elutazhattatok Törökországba. Milyen volt?
Nagyon jó, mondhatni nyaralni mentünk ki. (nevet) Sokkal jobb idő volt, mint itthon. Ahhoz képest itt szauna van. Jó időt fogtunk ki.
Abból a szempontból, hogy a társulat nagyon ritkán megy mostanság külföldre, különösen jó volt. 
Ilyenkor tudtok együtt menni ide-oda? Láttam olyan videót, hogy egy várrom oldalában táncoltatok, ez általános? 
Négy pár volt kint, ilyenkor leginkább a szobabeosztáshoz idomul a közös időtöltés. Az a „páros” hangolódik inkább egymásra, akik egy szobában vannak, én is volt, ahova a szobatársammal mentem, de volt ahova egyedül. Kerestem egy alkatrészboltot, olyan szerencsém volt, hogy épp az óváros tövében találtam rá. Odafutottam, míg a többiek a busztól lassan odasétáltak, gyorsan vettem két alkatrészt, lefotóztam magam és már mentem is velük tovább. (nevet) 
Egy kicsit be vagyok zsongva az elektrotechnikáért. (nevet)
Ez nem egy rossz hobbi. Ha csak azt vesszük, hogy meg tudod szerelni magadnak, ami otthon van, már vagyonokat spórolsz.
Igen. Bár már olyan integráltak a műszaki dolgok, hogy nehéz a klasszikus értelemben megszerelni, akár csak kicserélni egy alkatrészt is, mert egy tokozáson belül vannak – mostmár inkább paneleket kell cserélni, de meg lehet csinálni azt is. 
Ha elképzeled magad mondjuk húsz év múlva, akkor valami színházzal kapcsolatos dologban gondolkodsz, vagy egyértelműen a technikai terület vonz? Vagy eszedbe se jut, merthogy hol van az még?
Én most úgy tervezem, hogy amíg tudok, táncolok. Mellette, ahogy az időm engedi, elkezdek belefolyni a hangtechnikába, vagy az elektrotechnikába, ki tudja, hátha abban is sikerül jobban elmélyülnöm… De én táncolnék, ameddig tudok, aztán szívesen tanítanék is, koreografálnék is…
Tehát megvan ez a véna is benned, hogy a művészetben is létrehozz valamit, ami saját?
Igen, abszolút. Szerintem van is hozzá tehetségem.
Volt már példa rá, hogy csináltál koreográfiát?
Még Miskolcon megkértek, hogy a Lúdas Matyit koreografáljam meg, mert ott a történetbe a néptánc nagyon beleillett és azt szívességből megcsináltam. Meg voltak felkérések, hogy ilyen és ilyen zenére kéne táncolni és oda csináltam koreográfiát. De úgy érzem, hogy sokkal tudatosabban kéne ezt építeni, menni a lehetőségek után, ha ezzel komolyan szeretnék foglalkozni. 
Mit jelent ma egy fiatal embernek az, hogy művész?
Nem is tudom, én már annyira nem vagyok fiatal. (nevetünk) 
Már eleve azt, hogy mi a művészet, annyiféleképpen meg lehet közelíteni és annyi különböző vélemény van róla… Szerintem a művész olyan ember, aki művészettel foglalkozik. Van az az általános vélekedés, hogy ez egy embertípus, aki kicsit másképp, más szemszögből látja a világot… Számomra az, akiben van egyfajta vágy, hogy alkosson vagy megmutassa magát és ennek hajlandó alárendelni a kényelmét, az idejét és erőfeszítéseket hozni.
Gyakorlatilag egy elhatározás művésznek lenni?
Egy felismerés. Felismered és szerintem akkor vagy művész, ha ezt ki is fejted. Ha van rá igényed, hogy ezt megmutasd. Sok tehetséges ember van, aki szívesebben ül és nézi a TV-t vagy telefonozik, amivel nincs semmi baj, csak ha nem kezdesz semmit a tehetségeddel, akkor nem lesz belőled művész. Az alap az, hogy alá tudd rendelni valaminek a kényelmedet, hogy előtérbe tudd hozni azt, amit akarsz, hogy csak az legyen a fontos. Megszállottság szerintem és egyfajta hit abban, hogy jó lesz, sikerülni fog. 
Azt még szeretném elmondani, hogy az, hogy én a színházat és az iskolát is így tudom csinálni, mindkettőt szerintem nagyon jó teljesítménnyel, az a feleségem áldozatos munkájának is köszönhető, hogy ő úgy neveli a gyerekeket, míg én az iskolában vagyok, hogy… Szerintem a legjobb anyukája az én gyerekeimnek van. Én nem tudnám mindezt megcsinálni nélküle.