„Úton vagyunk” - beszélgetés Cseke Brigittával és Szondi Tamással

Cseke Brigittával és Szondi Tamással a Musical Klub egyik rendezvényén találkoztam először, mindkettejük tehetsége, előadásmódja, életvidám és kedves, barátságos személyisége azonnal elvarázsolt, még ott megbeszéltünk egy interjút. Erre jópár hónap elteltével került csak sor, hiszen nem kevés munkájuk mellett tanulnak és Tamás még egy előadás megírásába is belefogott. Hogy hogy boldogul a pályán két olyan fiatal, aki nem a szakirányú egyetemről kerül ki, hogy hogy találják meg az útjukat – erről mesélnek lelkesen, vidáman és végtelenül pozitívan.

Kik vagytok, honnan indultatok?  
Brigi: Erdélyi lány vagyok, Marosvásárhelyen születtem. 19 évesen kerültem Magyarországra, de szüleim, akik mindent megtesznek, hogy az álmaim valóra váljanak, ma is ott élnek, Erdélyben.
Mik ezek az álmok?
Jelenleg a soroksári Fedák Sári Színházban, az óbudai Térszínházban és a Madách Színházban dolgozom színészként. Egyik nagy büszkeségem, hogy kezdőként behívtak a Centrál Színházba egy castingra és egy évig játszhattam a Mary Page Marlowe című előadásban. Nagyon szerettem Puskás Tamással együtt dolgozni, nagyon jó volt a csapat és a légkör is a színházban. Nagyon sokat tanultam ez alatt az időszak alatt. Azt mondhatom, hogy egy álom-hely volt.
Ezeken kívül Tomival vannak közös projektjeink, mint például az új kabarénk, mellette pedig az ELTE-n tanulok, logopédián, ha végzek, azt is szeretném részmunkaidőben csinálni.
Hogy kerültél Magyarországra?
Nagyon sokáig versenytáncosnak készültem, de aztán tizenhárom évesen láttam A dzsungel könyve musicalt, amiben velem egy idős gyerekek játszottak. Katartikus élmény volt, akkor éreztem először azt, hogy én is ott akarok lenni a színpadon. Akkor ez így „bevésődött”, ott motoszkált bennem a hang, hogy ezt meg kellene próbálni. Végül a véletlenek sorozatának köszönhettem mindent: egy musical dalt kerestem a neten az énekórámra, de megtaláltam helyette a Pesti Broadway Stúdió oldalát. Akkor, tizenhat évesen felírtam egy lapra, beragasztottam a szekrényembe, hogy el ne felejtsem, ha egyszer úgy döntenék, megpróbálom. És tizenkilenc éves koromra alakult úgy, hogy megpróbáltam.

Tehát tanulni jöttél át?
Igen, érettségi után, a Broadway Stúdióba. Ott ismerkedtünk meg Tomival és két évig tanultunk ott. A harmadik évet már a BIAK-ban csináltuk meg.
Mi az a BIAK?
Tomi: Baross Imre Artistaképző Központ és Alapfokú Művészeti Intézmény és a békéscsabai Színitanház első pesti osztálya lettünk a harmadik évre, ahol főleg prózai képzés volt. Ott kaptunk egy kis mélységet ahhoz a zenés színész képzéshez, amit a Broadway Stúdió adott.
A tánc hozzád is közel áll?
T: Szó-szó… Hozzám inkább a társastánc, mint maga a tánc. És nyilván a versenytánc is társastánc, de azt inkább Brigire hagyom. (nevet)
B: De én nagyon szeretek vele táncolni!
T: Tudok táncolni, nyilván kell a musical szakmához, de énekben és prózában otthonosabban mozgok.
Te honnan indultál?
T: Nekem egy nagy vargabetű az életem, én Szegeden kezdtem történelem-etika tanári képzésen. (nevet) Emellett énekeltem a Szegedi Nemzeti Színházban és a Szegedi Szabadtérin kórusban, kisegítő tagként és közben klasszikus hangképzést tanultam Altorjay Tamás operaénekestől, mert a terv az volt, hogy egyetem után operaénekes szeretnék lenni.
Kiderült már kiskorodban, hogy szép hangod van?
T: Igen, musical stúdiós voltam Kecskeméten. Nagyon sokan lettek színészek onnan, például Fekete Gábor és Sándor Peti, vagy Illés Alexa… Jó volt az a kis „alom”. (nevet) Később elmentem egy musical versenyre, ahol Kovács Gábor Dénesnek megtetszettem, ő hívott Pestre, hogy ha szeretnék színész lenni, akkor vár szeretettel a Broadway Stúdióba. Ezután jött a BIAK, ahol ő volt az osztályfőnökünk. Én közben átiratkoztam Pestre az egyetemen is, így lett a Pázmányon egy alap töri szakom és most nemrég lett meg a színháztudományi mesterképzésem. Most van vége az egyetemnek. (mosolyog)
Nem csak a színház, de mégis?
T: Elméletileg színháztörténész vagyok. (nevet)
Gyerekkori álom volt a színészet?
T: Igen, csak a szüleim szerették volna, hogy legyen egy másik, biztos szakmám is. És érdekes módon soha nem jutott eszembe, hogy a Színművészetire jelentkezzek.
Tetszett volna a tanítás, bár hivatalosan nem tanítottam, csak a tanulás részeként, de azért a színház csak jobban vonzott.

Rögtön megtaláltak benneteket a lehetőségek? Én – fogalmazzunk így – kisebb rendezvényeken láttalak eleinte, de oda is el kell jutni.
B: Ez nagyon érdekes, mert kicsiben indult el, aztán ahogy minél többen megismertek, egyre több helyre hívtak minket. Ez az egyik része, a másik az, hogy amikor végeztünk a színészképzéssel, rögtön el tudtunk helyezkedni a Fedák Sári Színházban, Soroksáron. Ez egy kis színház, ami azért volt különösen jó, mert ott rögtön főszerepeket kaptunk és az az első évad nagyon jó gyakorlatot jelentett.
T: Ott volt egy döntés-lehetőségünk, hogy vagy elmegyünk az osztálytársainkkal a Pesti Magyar Színházba Ensemble-osnak, vagy a Fedák Sári Színházba szerepeket játszani. Az egyik egy nagyobb színház kisebb szerep-lehetőséggel, vagy egy kisebb színház sokkal több lehetőséggel.
Nehéz az ilyet eldönteni?
T: Nagyon. Nagyon az volt.
Egy véleményen voltatok?
Együtt: Igen.
B: Annyira más volt a két út és a mentoraink is azt ajánlották, hogy inkább egy kis helyen játsszunk főszerepet, mert abból nagyon sokat lehet tanulni, fejlődni, amíg megalkotod a karaktert, sokkal nagyobb a komfortzónából való kilépés.
Nem hasznosabb a szamárlétrát végigjárni?
B: Az is megvan egyrészt, hiszen én most a Madáchban Ensemble-tag vagyok. Megvan az Ensemble-létnek is a szépsége, de sokszor azt érzem, hogy szeretnék több kihívást, valamit, ami nehezebb, ami feladat.
T: Persze az sem egyértelmű, hogy valami jó vagy nem, mert van olyan színház, ahol az Ensemble-ot halálra dolgoztatják és lehet, hogy fix fizetésük van és nem keresnek rosszul, de annyi próbájuk és előadásuk van, hogy szinte elkölteni se tudják. Nekünk kevesebb a munkalehetőségünk, nincs fix fizetésünk, de cserébe megvan az a szabadságunk, hogy vannak teljesen üres napjaink, amikor se próbánk, se előadásunk nincsen, én döntöm el, hogy mit vállalok el, ha úgy érzem, hogy bonyolultabb időszak jön az életemben, akkor nem vállalom el a következő előadást. És játszunk, sokfélét, fejlődünk, s talán be tudjuk bizonyítani azt, hogy nem biztos, hogy az SZFE az egyetlen út ahhoz, hogy ezt jól csináljuk.

Én például játszom most a Déryné program által szervezett KultUp programban, ahol tantermi előadásokkal járjuk az országot, a Múzsák Társulatban mesedarabot készítünk most éppen és nagyon szeretünk dolgozni a Babits Színházzal. Kaj Ádám a vezetője, ő rendezte a Svejk című előadást, amit a Tér Színházban játszunk. Ez egy nagy kedvencünk, egy minőségi előadás, ami elég ritka manapság. Az, hogy egy előadás szórakoztat, de közben művel is, a háború körülményeit is bemutatja, keveri a népszínházi és a művész színházi stílust, ott van a katarzis a végén és zenés darab – minden megvan benne, amit szeretünk a színházban.
Az nem volt opció, hogy ott maradtok az Operettszínházban?
T: Nagyon nehéz döntés volt. Egyfelől szerettük az osztályfőnökeinket – Kékkovács Marát, Szendy Szilvit, Peller Kareszt –, másfelől viszont az egy eléggé bonyolult időszak volt az Operettszínház életében, nem láttuk biztosnak a Broadway Stúdió sorsát sem, sajnos sok óránk maradt el az új, külső helyszíneken, ahova a tanáraink sem tudtak mindig eljönni tanítani, mert távolabb volt a Színháztól, nem úgy, mint az első évben. Ezért úgy döntöttünk a második év után, hogy a harmadik évet, amit új szerződéssel lehetett volna megcsinálni a Stúdióban is, mi inkább a BIAK-ban csináljuk meg, mentünk Kovács Gábor Dénessel oda.
B: Én ezt tartom életem egyik legjobb döntésének. Ez az utolsó, harmadik év nagyon intenzív volt. Egész nap bent voltunk, próbáltunk, alkottunk, dolgoztunk együtt, egymást emelve. Itt tanultunk meg színészként gondolkodni. Emellett pedig rengeteget tanultunk hitről, kitartásról, alázatról, hozzáállásról, csapatmunkáról, Kovács Gábor Dénes mellett olyan csodálatos emberektől is, mint például Rubold Ödön és Uray Péter a Nemzetiből, vagy Kedvek Richárd és Gémes Antos. Hálásak vagyunk a tudásért, amit tőlük kaptunk.
T: Szakmai szempontból jó döntés volt, karrier szempontjából nem tudjuk, hogy mi lett volna, mert azok, akik ott maradtak, egészen jó feladatokat kapnak. Mi viszont például azzal, hogy operettekkel járjuk az országot, megtanultuk azt, hogy mire hogy reagál a közönség, hogy kell beszélni a közönséggel, mire nevetnek, mi az, ami inkább nem tetszik… Ez például egy nagyon jó tanulási folyamat volt, megismerhettük azokat, akiknek játszunk, plusz magunkat is, határainkat, akár azt is, hogy mi az a fáradtsági szint, amikor még le tudok vezetni Nyírbátorba. (nevet) Ezeket a külső-karozásból és előadás-nézésből nem tanulja meg az ember.
Te nem vezetsz?
B. Tudok vezetni, de azután, hogy megcsináltam a jogsit, már csak egy fél évig éltem otthon, aztán átjöttem és nem volt autóm, majd jött egy térdszalag-szakadás, amivel sokáig nem vezethettem, így kiestem a gyakorlatból, és Pesten nem is volt rá szükségem. De most már jó lenne… Tervben van, hogy elmegyünk ketten gyakorolni, hogy újra belejöjjek, de ehhez is kell majd idő.
És amíg van valaki, aki megcsinálja a feladatot…
(nevetnek)
T: Tavasszal most már nekiállunk majd.
Említettél közös projekteket, ezekről mesélnél bővebben?
T: Ez úgy készült, hogy egy Lázok Réka nevű rendezvényszervező hölgy Szlovákiában kért meg engem, hogy írjak egy darabot. Azt mondta, kellene egy olyan egész estés előadás, aminek már megvan a bemutató dátuma: január 19., van egy felvidéki magyar stand up-os srác, ő és mi ketten kellene, hogy játsszuk – kérte ezt november 24-én. Először nem akartam elvállalni, mert úgy jött ki, hogy 19. a bemutató, 24. pedig az államvizsgám… (nevet) Necces. De jött egy ötlet, hogy mi annak idején csináltunk még a kecskeméti Musical Stúdióban egy Kecskeméti Orfeum című darabot, amiben jelenetek voltak kuplékkal, sanzonokkal összedolgozva, ezt az előadást újítottam fel, húztam belőle, hozzátettem, átdolgoztam, így megszületett a Csak szeress! című előadás, ami lényegében a kapcsolatok mikéntjéről szól, az egész életen keresztül visz a megismerkedéstől kezdve a randevúzáson át a fiatal házasok első veszekedéséig, megjelenik az anyós szerepe, a megcsalás és a válás.

Tehát nem egy happy endes sztori?
Együtt: De!
B: De, végül igen.
T: Most lelőjük a poént? (nevetünk) Nem, nem tesszük. Azt a meghatározást adtuk neki, hogy koncert-komédia, mert lényegében táncdalok, újhullámos operettdalok vannak benne, mint például a Hétre ma várom a Nemzetinél.
Gyakran írsz darabokat?
T: Nem, ez az első. És hát lényegében Karinthy írta, én csak összeválogattam és egy eseményszálra felfűztem a szövegeket.
Gyakorlatilag akkor idézetekből áll a szöveg?
(elgondolkodik) Igen, bár egy kicsit átírtam, egy-két helyen modernizáltam, van, amit hozzáírtam, de alapvetően úgy néz ki, hogy három szereplő van, a felvidéki magyar srác a filozófus, aki a közönséggel Brechti módon tartja a kapcsolatot és vezeti őket végig a történeten, felvezeti a „songokat”, mi kijövünk, elénekeljük őket, akár szituációba helyezve, utána egy kis jelenet, ami kötődik a dalhoz.
B: Jó volt látni, hogy milyen ihletett volt írás közben, hisz ott volt az államvizsgája, de ő egész nap ezt csinálta, még lefeküdni se tudtam elküldeni. (nevet)
Rendezés, koreográfia saját?
T: Azt is mi találtuk ki.
Azért mindezt összerakni nem kis munka.
T: A vidám jelenetekkel, pláne a kabaréjelenetekkel, mert az is van benne, az a jó, hogy rendezői szempontból nagyon egyszerű, adott a szituáció és a szándékok – van egy asztal, férj és feleség és beszélgetnek. Persze igyekeztem olyan jeleneteket választani, amikhez kevés kellék kell, hogy utaztatható legyen.
Szlovákiában már megvolt a bemutató, most a magyarországi bemutatóra készülünk, ez a Térszínházban lesz február 21-én 19 órakor, a Térszínház egy hetes Re-Open Fesztiválja keretén belül.

Van már következő projekt, vagy ez még az?
(nevetnek)
B: Most ezt szeretnénk bemutatni.
T: Nagyon megtetszett egyébként ez az írás, van is ötletem egy musicalre…
A zenét is te fogod írni?
T: Nem, nem, a zeneszerzéshez nem értek. Nem tudom még, hogy ki lesz a zeneszerző. Én valami népies, rock-operás stílusban gondolkodom, meglátjuk, mikor odaérünk. De nagyon gyerekcipőben jár még az ötlet.
B: Nagyon érezzük magunkban ezt az energiát, hogy találjuk ki, próbáljuk meg, valósítsuk meg… Nagyon sok álmunk van, amire szeretnénk megteremteni magunknak a lehetőségeket. Most úgy érzem, hogy úton vagyunk, olyan úton, ami jó irányba visz.