Talán ez furcsa lesz, de engem nem érdekel, ki ül egy színház igazgatói székében. Nem érdekel, hogy mit csinál – amíg az nem érinti a dolgozók fizikai vagy mentális egészségét – és nem érdekel, hogy honnan/milyen pénzeket szerez vagy költ el. Nem érdekel, hogy célját el nem ért, itt önmegvalósító művész, vagy igazából hozzá nem értő ejtőernyős az illető. Még a politikai hovatartozása sem érdekel, amíg nem látszik meg a színpadon, hiszen a színház - egy szép elmélet szerint - politikamentes művészet. Ezek közül egyáltalán nem számít semmi. Ami számít, az az, hogy a színház művészei - most vegyünk mindenkit, a színpadon és a háttérben dolgozókat is a „művész” név alá -, valamint a színház nézői mit éreznek.
Nos, nézőként azt látom, hogy szombat este nem tudom elvinni színházba a családomat, mert hétvégén két matinéelőadás van, délelőtt és délután. És nem csak mesét: operettet, musicalt is így játszanak, elvétve találni szombat esti előadást. Nem tudok a hét elején színházba menni, mert csak csütörtöktől játszik a Budapesti Operettszínház. Hogy munkanapon egy operettgálát 17 órakor kezdenek, mikor az emberek többségének 17 óráig tart a munkaideje. Hogy ha mégis eljutok a színházba, akkor olyan rendezést/koreográfiát látok, amit akárhányszor megnézek, nem tudok értelmezni – és nem csak én. Hogy elviszik a kedvenceinket – és itt kiemelten gondolok az Ensemble táncosaira is – szezon közepén egy féléves turnéra, ki tudja, kiket állítva a kiemelt helyáras előadásokban a helyükre. Hogy – és elnézést, ez nyilván nem vonatkozik mindenkire – olyan színész-tanulókat kell néznem, akik beláthatatlan messzeségben vannak attól, hogy a szerepeiket akár csak jól, nemhogy a megszokott, kiemelkedő színvonalon megformálják. És mindezt olyan jegyárakért, amik az átlagemberek fizetéséhez – és nem az úgynevezett átlagfizetéshez!! – viszonyítva megfizethetetlenek.
Nem vagyok művész, de látom őket. Időnként még beszélgetek is velük. Látok olyan arcokat, akiket két éve, öt éve vagy akár tizenöt éve is láttam. Nem a kor látszik rajtuk, hanem a kiábrándultság. Aki pár éve még mosolyogva rohant be a színházba, mert a színpad volt a napjának a csúcsa, az most csak akkor mosolyodik el a bejárat felé tartva, ha valakivel beszélget, mert különben eszébe jut, hogy mit kell játszania az este és már-már szégyelli magát saját maga előtt is. És legyen szó akár sztárénekesről, akár táncos/énekkaros/zenekarosról – mert igen, felhívnám a vezetőség figyelmét: ők is léteznek, ha semmibe is veszik őket, ők azok, akik nélkül rém egyforma és rövid lenne minden előadás –, szóval bárkiről is beszélünk: a Budapesti Operettszínház művésze nem tud büszke lenni arra, hogy ő itt dolgozik? Azt akár hagyjuk is, hogy vannak köztük, akiknek egy pár napos belföldi nyaralásra sem telik, mert abból a fizetésből, amit kapnak, egyszerűen nem tudják kigazdálkodni. Hangsúlyozom: a Budapesti Operettszínház művészeiről beszélünk. Akik megengedhetetlen módon inkább visszaadják a szerepeiket és/vagy elmennek a színháztól, csak ne kelljen olyan színvonalú produkciókban a színpadra lépniük, amikre kényszerülnek. És újra és újra oda lyukadok ki: Budapest, sőt az ország egyik legismertebb, legpatinásabb színházának művészei nem tudnak büszkék lenni arra, amit csinálnak? Hogy létezhet ez, hogy lehet, hogy nem érdekli azt, aki tehet ez ellen??
Azt gondolom, ez érdekel engem, nem az, hogy ki ül az igazgatói székben. És akárki, akár a jelen igazgatóság eléri, hogy lelkes, vidám, boldog művészek járjanak be a munkahelyükre a Mozsár utcába, hogy a nézők elégedettek legyenek a műsorral, az előadásokkal és a jegyárakkal (oké, ez utópia, de legalább ne azt érezzék, hogy ők ebben a színházban a legkevesebbet sem számítanak) – nos, ha ezek a problémák megoldódnak, valószínűleg nem csak engem: senkit sem fog érdekelni, hogy ki ül az igazgatói székben. Mert nézőként nem is kellene, hogy tudjunk róla.