Az utóbbi időben az operettel kapcsolatban többször olvastam a bibliai idézetet, s eszembe is jutott a 12. Budavári Palotakoncert alatt és után, a címben említett változatban. Ugyanis hosszú idő után végre egy olyan operettgálát láttam, ahol mindenki mosolygott – méghozzá úgy, hogy el is hittem azt a mosolyt. A július 31-én és augusztus 1-én este megrendezésre került gála szereplői: Bordás Barbara, Fischl Mónika, Oszvald Marika, Pacskó Dorka, Szendy Szilvi, Haja Zsolt, Kerényi Miklós Máté, Laki Péter, Peller Károly és Tassonyi Balázs és a Budavári Palotakoncert Balettkara volt. Koreográfus: Gallai Zsolt, Gesler György, Imre Zoltán, Kárpát Attila, Kocsis Tamás, Kovács Richárd, Krizsán Dániel, Lőcsei Jenő, Román Sándor. A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát Silló István vezényelte.
A most következőkben nem egy profi, mély szakmai ismeretekről bizonyosságot adó írást, egy kompetens kritikát, vagy egy precízen összeállított tényszerű analízist olvashatnak. Ez egy szigorúan szubjektív, saját élmények alapján megfogalmazott nézői vélemény lesz, egy egyszerű beszámoló egy nem hétköznapi előadásról.
Július elején érkezett a hír, hogy az addigi feltételezésekkel ellentétben megrendezik idén is a Budavári Palotakoncertet. Az igazság az, hogy „a legnagyobb közönségkedvencek” és az „örökzöld dallamok” ígéretek alapján kissé elhúztam a számat. Ahhoz a korosztályhoz tartozom, aki kisgyerekkorától látta a tévében a különböző esztrádműsorokban, hogy Szép város Kolozsvár, a Jaj, cicát, a Délibábos Hortobágyot és azt, hogy a Lyányok angyalok – és sajnos az esetek döntő többségében ezeket rémesnek találtam. Akkor még azt hittem, az operett az, amit azok énekelnek, akik úgy gondolják, hogy ez még nekik is megy – ám ezzel többnyire nem értettem egyet. Jóval később láttam csak végig a negyvenes években készült, fekete-fehér és sokszor akadozó hangú filmeken a Mágnás Miskát, a Leányvásárt és a többieket, s akkor már megértettem, hogy mi is az az operett. Ám addigra a fent leírt minőségű előadások elérték, hogy összerezzenjek, mikor meghallom azokat a bizonyos dalokat. Szóval a „legnagyobb közönségkedvencekből” összeállított előadás engem nem lelkesített fel úgy igazán, de ettől függetlenül a szereplők személye és Peller Károly neve, mint rendező azért reményt adott arra, hogy lesz miért megnézni.
És… volt. Régen éreztem magam ennyire jól operett-előadáson, annyira látszott, hogy mindenki élvezte ezt az estét (mind a kettőt), nem csak a nézők, a szereplők is.
Az előadás elhagyott egy csomó rárakódott sémát és működött. Működött hosszas, kínoskás üdvözlőbeszédek nélkül – aki prózában beszélt, egy-két mondatba foglalva el tudta mondani, amit akart, s ez elég is volt. Ki kedves volt, ki vicces, ki személyes – ki pedig mind az egyben.
Operett-részleteket láttam-hallottam. Igazi, klasszikus, vagy kevésbé ismert operetteket – nem tizenpercig tartó, indokolatlanul műsorra került operaáriákat.
Ellentétben azzal a furcsasággal, amit színházi előadásban láttam, hogy az énekkar körtáncot jár, míg a balettkar áll és tagjai próbálnak meggyőzően éneklést színlelni, itt mindenki azt csinálta, amihez ért. Volt szólista és táncos, nem kellett a bonvivánnak vagy a primadonnának titkolhatatlanul küzdeni azzal, hogy táncoljon, vagy legalábbis furcsa mozdulatokat tegyen a dala közben. Persze nem volt elvárás a mozdulatlanság, de akárhonnan nézem, egészen más beleerőltetni egy táncnak nevezett, nem mindig értelmezhető mozdulatsorba egy primadonnát, mint az, hogy Fischl Mónika néhány kifejező és saját (!!) mozdulattal, tánclépéssel hozzátesz a dal értelméhez, legyen az drámai, mint a Húzzátok a hegedűn-ben, vagy kicsit pikáns, mint a Tangolitában… A Messze a nagy erdő áradó dallamához is bőven elegendő volt Bordás Barbara hangja – amikor pedig a dal ritmusa ezt megkívánta, már érkeztek is a színpadra a táncosok.
Haja Zsoltnak sem kellett néhány lépésnél többet megtennie a Jaj cigány alatt, ő elénekelte a dalt – majd kiperdült a színpadra Széphalmi Pál, a Balettkar művésze és vérbeli néptáncosként letáncolta a koreográfiát. Laki Péter Mister X. belépőjét, vagy Peller Károly az Egy rózsaszál szebben beszélt szinte egyhelyben állva, a színpadot és persze a nézőteret is betöltve énekelték el, noha mind a ketten közismerten otthon vannak a táncos-komikus szerepkörben is. Ezekben a dalokban azonban nem volt rá szükség, hogy bizonygassák ilyen irányú képességiket - a dalok sokkal jobban érthetőek, érezhetőek voltak így, hogy nem vonta el a figyelmet semmi, csak az énekhangra lehetett összpontosítani. Személy szerint régóta hiányolom ezt a színházi előadásokból, hogy kiálljon egy énekes és elénekelje a dalát anélkül, hogy akár neki, akár a környezetének gimnasztikáznia kelljen. Tény: ehhez olyan előadók és hangok kellenek, amelyekről nem kell elterelni a néző figyelmét. És nem, nem vagyok tánc-ellenes, sőt, a táncosokra szerintem sokkal nagyobb szükség van egy operettben, mint amennyire megbecsülik őket, hiszen ők viszik a lendületet, a színt, az életet a színpadra. A helyén lévő táncos munkája ugyanolyan értékes, mint egy jó énekesé. Csak nem kellene összekeverni a két szakmát talán.
Van azonban kivétel. Oszvald Marika, Szendy Szilvi és Kerényi Miklós Máté neve garancia a bravúros táncjelenetekre, s ők szólóban, csoportosan vagy a táncosokkal együtt táncra is perdültek – ahogyan ez a klasszikus szubrett és táncos-komikus-karakter sajátja.
Félreértés ne essék: nem arra akarok kilukadni, hogy aki énekel, ne táncoljon és viszont. Aki képes rá, hogy egyszerre tegye a kettőt - mint az említett művészek -, tegye. De ha lehet, csak azok, akik valóban képesek rá. Remek dolog, hogy vannak ilyen művészeink, ahogy a következő generáció képviselői, Pacskó Dorka és Tassonyi Balázs is sikeresen próbáltak meg a nagy példaképek nyomdokaiba lépni.
Az eddigiekből következően a Balettkarnak - Kapitány Dorottya, Kiss Kármen Cintia, Radic Diana, Rotter Bianka, Sasvári Laura, Szabó Barbara, Blénesi Zsolt, Gallai Zsolt, Molnár Máté, Somai Valér, Szanyi Tamás, Széphalmi Pál - volt szerepe, nem is kevés. A régen látott és gyönyörű Kék Duna keringő (Ifj. Johann Strauss) és a hagyományos Palotás (Kálmán Imre: Ördöglovas) dallamaira önálló számokban is megmutatkozhattak, s ezen kívül is a műsoron szereplő harminc számnak több, mint a felében adtak hozzá a produkciók látványához. (Elképzelni nem tudom, hogy azon a hőmérsékleten, azt a rengeteg öltözést hogyan oldották meg? És hogy maradtak életben? Vajon hány nap kellett – és jutott? – nekik ahhoz, hogy ezt a hetet kipihenjék?)
Titkolatlanul rajongóként szívesen nézem őket, így gyakori megjelenésüknek én kifejezetten örültem, s ezt az örömet magasra srófolta az, hogy e színpadra lépéseket láthatóan ők is élvezték. Észrevehetően szívesebben táncolták, szinte lubickoltak ezekben a koreográfiákban, egyszerűen ragyogtak az arcok. Még a – hőmérséklet okán kissé kínzásnak tűnő – maszkok sem tudták eltakarni, ami mindenkin látszott: a felszabadultságot, a lelkesedést a produkció iránt. Azt csinálhatta mindenki, amit szeret – s ez hatalmas mosolyokban tükröződött.
És ez az érzés jött le a színpadról, vette körül az állótapssal reagáló nézőket olyan önfeledt este emlékét adva, ami valószínűleg sokáig nem felejthető. Köszönet érte Peller Károly rendezőnek és a csodálatos csapatnak.
További fotók az előadásból Galériánkban ezen a linken találhatók.